2023.03.22.

Bianka

Búcsú az oviban…

Van egy facebook csoport, ahol ayák napi szinten teszik fel a kisebb nagyobb gyerekükkel és saját magukkal való problémákat. Elképersztő, hogy mennyi minden gond lehet, hogy gyerekek, szülők milyen gondookon mennek keresztül, hogy milyen helyzeteket tudnak generálni a gyerekek, a kicsi, 1-2 évesek is. És felnőtt emberek ott állnak és tanácstalanul kérdezik a többi szülőt, hogy ilyenkor mi van. Olyankor is beleolvasok ezekbe, ha minket nem érint és hálás vagyok, hogy nálunk ilyen gond nics, vagy azért, mert a gyerekek már nagyobbak, vagy azért, mert nálunk egész egyszerűen más a rendszer.

Ma épp az óvodai búcsúzkodásról volt szó. Ez örök kérdés, hogy mi a jó. mi mennyire traumatizálja a gyereket. Vekerdy szerint eleve az óvoda nem kellene. Mert régen sem volt, és mivel a gyerek a környezetéből tanul, azt lesi, mit csinálnak a nagyok, mit csinálnak a szülők, ezt utánozza, ezt játsza, ebből tanul a legtöbbet és igazából kb 7 éves korig nem is nagyon kellene, hogy mással, más környezetben legyen. De hát ma már más a világ, más a rendszer, a törvény, szóval kénytelenek vagyunk ebbe belesimulni, és igazodni ehhez és azt gondolom, bármennyire nem természetes ez, bármennyire is nem értünk vele egyet, ha ez a rendszer és ennek kell megfelelni, akkor nem teszünk jobbat a gyerekkel azzal, ha szándékosan kilógunk a sorból.

A posztban a többség azt mondta, az oviba a gyors búcsú a jó. Mert nem tudod ott már meg magyarázni a dolgokat. Nem tudsz már ész érveket felhozni, és különben is az óvónéniknek is így a könnyebb. Ha kicsit sír is a gyerek, majd megnyugszik.

A mi óvónéink tapasztalt, profi. Nagyon kedves, de brutál határozott, ami nekem tetszik.
Nálunk nincs erre szükség, de más gyerekkel láttam, hogy elég instant búcsú van, konkrétan kiveszi a szülő kezéből a gyereket, és már hussan is tovább, a gyerek pityereg, de már tereli is el a figyelmét.
Lehetséges, hogy ez abból a szempontból jó, hogy nem borzolja a kedélyeket a síró gyerek, elég érdekes is lenne, ha ezt szépen mindenki átvenné és egyik gerjesztené a másikat, míg végül egy szál óvónő ott állna 20 síró gyerekkel. Szóval jobb a bajt megelőzni. De ha meg a személyes részt nézem, ha azt nézem, hogy egy kisgyereknek már önálló személyisége, vágyai, akarata, elképzelése van, és feltételezem, hogy az anyától való elszakadás egy trauma, akkor egyéni szinten ez valahol elég gáz, hogy nem foglalkozunk ezzel a traumával. És persze, meg kell tanulnia, persze, ez is az önállósodás, az elszakadás része, de vélhetően egy három éves gyerek, aki addig egyfeszt anyával volt, nem biztos, hogy fel van készülve erre, hogy kitépik őt minden reggel anya kezéből. Ez egy trauma, ez egy gyász, amiről azt tanultam, hogy nem a szőnyeg alá kell söpörni, hanem teret engedni neki és megfelelő módon kezelni. Persze azt is értem, hogy nincs nevelői kapacitás arra, hogy minden egyes gyereket ott tyütyögtessenek, de kicsit azt gondolom, hogy ez meg így a zsőnyeg alá söprése a dolgoknak.

Ezek alapján azon gondolkodtam, mi a teendő?
És én – doktor, professzor, adunktus asszony, pszichológiai szakmenedzser – arra jutottam, hogy egyrészt megpróbálok nem traumát, hanem bulit csinálni az oviból. Nem egy kötelező rossz dolognak beállítani, hanem egy fantasztikus lehetőségnek, hogy mehetnek, ahol sokmindent csinálhatnak, élmények érik őket, stb. Már reggel elkezdük pörgetni őket, hogy mekkora király dolog, hogy mehetnek oviba, hogy milye szuper, hogy már ott reggelizhetnek a többiekkel, stb. Így ma pl Juliska azzal pattant ki az ágyból, hogy akkor mehetnek? Mikor indulunk?
Mikor odaértünk, nem ácsorgunk az ajtóban, igyekszünk átöltözni mihamarabb és azt a gyereket, aki hamarabb elkészül, visszatartom, mint egy lóversenyben induló lovat, aki már nagyon menne. És amikor kész, akkor mondom, hogy mehetsz és gyakorlatilag robbannak be a terembe, köszönnek hangosan és nézik, hogy mibe lehet bekapcsolódni.
Az is hozzá tartozik persze, hogy ők jó testvérek és egymással elég jó kötődésük van, és eléggé erősítik egymást, mikor én aztán rá pár másodpercre dobbantok.

A haditervet már otthon megbeszélkük, odamegyünk, mi lesz, meddig maradnak, mikor megyek értük, így ott helyben már nem kell ezen lelkiznünk, így az esélyét sem adom meg annak, hogy esetleg valaki mégis haza akarjon velem jönni.

Ezen felül azért kicsit szocializáljuk őket arra is, hogy vannak dolgok, amiket meg kell csinálni, mert ez van. Pl dolgokat be kell fizetni, kell dolgozni, be kell venni olyan gyógyszert is, ami nem finom, stb. És ezt már tudják, hogy el kell menni dolgozni, mert az a dolgunk. És ezzel párhuzamban meg elmondtuk, hogy nekik meg az óvoda a dolguk. Mindenki azt csinálja, ami a dolga. A rendőrbácsik elkapják a rossz bácsikat, mert nekik az a dolguk, van, aki buszt vezet, mert az a dolga, van, aki embereket gyógyít, mert az a dolga. Apa villanyt szerel, mert az a dolga, anya mesét csinál, mert az a dolga, a gyerekek meg oviba mennek, mert ez a dolguk. És ezt így széen tudák is, mondják is. Szóval két jó ütőkártya is van a kezünkben, ha az egyik befuccsol, még a másik simán működhet :D

A délutánunk jól indult, volt egy messengeres beszélgetésem, ami számomra nagyon megindító volt, megtapasztaltam megint, hogy nem vagyk egyedülaz ilyen gyerekezős problémáimmal, van még rajtam kívül legalább egy anyuka, aki tudja, mit érzek. Közben egyeztettük fontos dolgokat a gyerekekről, mint pl, hogy alapból nem köcsögök, csak simán gyerekek, és nem akarnak direkt az agyamra menni, csak élik a gyerekes életüket, és csak szimplán az agyamra mennek, de ők nem ezzel a céllal indulnak neki a dolgoknak. És, hogy jelen lenni, megérteni, meghallgatni őket… így indultam értük az oviba… Még vissza is fordultam csokiért, mert az alapvető bizalmam megvolt feléjük, hoy nem akarnak ők „rosszak” lenni és igazából az a rosszaság relatív, az Ő szemszögükből szinte sosem az semmi. Szóval időben mentem a gyerekekért, és mikor kint vártam őket az udvaron, a napsütést élvezve, hallgattam az edények csörgését, szállt az ebéd illata, és én azt mantráztam magamnak, hogy nem rosszak….., nem direkt genyóznak….., csak simán gyerekek….., megérteni….., meghallgatni……, örülni nekik…… Aztán láttam, hogy indul a siserehad a mosdóba, így lassan én is beszivárogtam, és egyszercsak megjelent Julis, majd Jancsi is, és nagy öleléssel, hatalmas örömmel, mosolyogva köszöntöttük egymást! Király! Eddig oké. Öltözni kezdtünk, az is zökkenőmentesen ment, pláne onnantól, hogy megvillantottam a csoki gondolatát, ami a kocsiban várja azt, aki szót fogad.
Hazafelé meséltek, tele voltak élményekkel, itthon már csak fejest kellett ugrani az ágyba, és egy perc alatt aludtak is.

Ahogy szoktuk 3-kor keltek, mondtam, hogy lehet öltözni, irány az udvar, egy perc alatt mindenki kész volt, boldogan rohantak az udvarra.

Én kicsit dolgoztam, ajtó ablak nyitva volt, mindent hallottam, amit csináltak, elcsicseregtek, pókot néztek, egész jó volt minden. Még délelőtt vettem sütit, ami a hűtőben várt, de azzal mindenképp meg akartam várni Bernátot, és mivel tudtam, hogy lesz süti, így az uzsit azért nem toltam túl, felvágtam hármuknak egy elg nagy körtét, feldaraboltam hozzá egy kis sajtot és tettem mellé törökmogyorót. Kivittem kis tálcán és a hntapadon néztük a felhőket, és közben csemegéztünk. Micsoda idill!

Aztán persze Julis ezt is szét trollkodta. Miért is ne. Félretette a tányérját és odaszökdécselt a sziklakert mellé, és a fűben célirányosan megkeresett valamit. Egy kövirózsát. Pár kérdés után kiderült, hogy ő azt úgy csak kiszedte a sziklakertből.
Már nagyon sokszor beszéltük ezt meg. Hogy nem bántjuk a növényeket, nem tépkedjük a fák, a bokrok, a borostyán leveleit, nem bántjuk az állatokat, nem megyünk a sziklakertre, nem tapossuk ki a virágokat. Már elmondtam szépen, már elmondtam határozottan, már rajta kaptam, leszidtam, már guggolt miatta. Most nem rég, mikor megindultak a tavaszi virágok, mutattam nekik, hogy ezekre is nagyon vigyázunk, mert ebből szép virágok lesznek, nem nyúlkálunk hozzájuk, csak nézzük, Eszti mamával ültettük ezeket és milyen szépek lesznek, csak vigyázni kell rájuk. Akkor már nyilt a krókusz, jöttek a nárciszok levelei, a jácintok is már látszódtak, hogy ott lesz hamarosan virág, és most, hogy ezek kinyíltak, megit beszéltük, hogy jó volt, hogy vigyáztunk rájuk, milyen szépek, illatosak. Én azt gondolom, hogy ennél jobban, szebben, szélesebb körben már nem lehet megbeszélni valamit… Ugyanezt megbeszéltük sziklakert ügyben is, hogy nem cseszegtetjük a sziklakertet, nem megyünk rá, nem yúlkálunk hozzá. És akkor kiszedi a kövirózsát.
És lehet azt mondani, hogy ugyan már, gyerek, meg, hogy ugyan már, csak egy kövirózsa… és valóban… a kövirózsa egy igénytelen növény, szaporodik, mint a dög, mit számíz egy ide, vagy oda? És valóban… egy darab kövirózsában nincs ennyi. De az elvben van. És azt gondolom, hogy ha most szemet húnyok afelett, hogy mindegy, hogy a kérésem, a tiltásom, az elmagyarazásom ellenére az a kövirózsa kijött-e a helyéről, vagy nem, akkor holnap afelett húnyok szemet, hogy állatot kínoznak, eg összességében csak szimplán szarnak arra, amit kérek, mondok?
Borzasztóan elszomorodtam, mert én szeretem a kertünket, a növényeinket, tudom, mennyit dolgoztunk vele, tudom, milyen sok idő volt, mire a sziklakertben is így megindultak a növények… és jön ez a Tankaranka, és kitrimbol mindent. Elrontotta a hangulatomat teljesen. Nem akartam vele foglalkozni, nem akartam hozzá szólni sem. Nem szidtam le, nem kiabáltam vele, nem bántottam sehogyan, de annyira mérges voltam és annyira szomorű, hogy elsírtam magam, és elmondtam neki, hogy borzasztóan csalódott és szomorú vagyok és hagyjon most békén.
És bárhogy akartam, nem állt helyre a lelki békém. Egyszerűen miden lelkesedésemet, törekvésemet kisütötte ezzel.  

Még délelőtt úgy vettem a sütiket, hogy azt gondoltam, hazaér Bernát és négyen szépen leülünk, és sütizünk egyet… ehelyett csak azt akartam, hogy Julis fogja be a száját, hagyjon békén, maradjon csendben, ne is szuszogjon hangosan, mert minden idegesített, amit csinált.
Még délelőtt vettem neki egy csomó zoknit, mert hiány volt belőle, elképzeltem, hogy fog örüli neki a kis lüke, hogy kap zoknikat, olyan örömmel válogattam neki, de azt sem akartam így odaadni.

És fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit és hogy kellene csinálni? Hogy tudom szintre hozni magam? És tudom, hogy mi van a kapcsolódó nevelésben, legyek jelen, hallgassam meg… de így? Kizárt.
És nem a kert, nem a virág bánt, hanem egyrészt az, hogy szarik arra, amit mondok, semmi nem érdekli, ami nekem valahogy fontos, de ami a másik, hogy nekem ez a kert rész különösen a szívem csücske (volt), nekem ez amióta kialakult ez a rész, számomra a nyugalom szigete, a szép környzettel, a hintapaddal, a sziklakerttel. Nyáron még az öntözőrendszer is ad hozzá egy élményt. Egyszerűen imádom.
És egyik nap írtam, hogy anno Bernáttal is mikor összeköltöztünk, hogy volt egy ilyen „betolakodó érzésem” Vele kapcsolatban. És valahogy a gyerekeknél is volt (van?) és olyan, mintha ez a nyugi-kert rész tükrözné az egész mindent, ami most bennem van.
Ez a kert rész gyönyörű. Nyáron élénkzöld fű középen, a kerítésen végig borostyán, szemben mogyoróbokor, alatta virágok, mellette szikakert, pampafű, tuja, a sarokban borostyánnal és erdei vadvirágokkal beszőtt talaj, amiből kis színes erdei virágok törnek elő, a hintapadunk mellett egy mini hobbit-ház szerűség, az is borostyánnal befuttatva, előtte kis kerámia manó, kis béka, teknős, csiga… És a ház hűsében a hintapad. Nyáron a földből előbukkan az öntözőrendszer locsolófeje, és növekvő, majd elhaló vízsugarak öntözik a frissen nyírt gyepet. Kocsi nem sok megy az úton, az egész, mint egy nyaralóövezet, madarak csicseregnek folyamatosan.

És akkor most mi van? A sziklakertet szétrimbolják, a szép gyep már a múlté, ahol még van zöld, az sem szép, a gyepre egy óriási traktorkerék került, mint homokozó, körülötte mindenhol szétszórva a homok, műanyag játékok szanaszét, gyerekbiciklik szanaszét, a főbb csapávonalakon a fű kitaposva, egy héttel ezelőttig a fű közepén egy óriási trambulin és egy nagy műanyag csúszda égtelenkedett.
És elsőre még jó ötletnek tűnt mindent ide hozni előre, mert itt legalább szem előtt vannak, de abba nem gondoltam bele, hogy ezzel a nyugalmunk szigetét forgatjuk fel, és akármerre nézek, csak a káoszt látom. Nincs kedvem kimenni, mert ez már nem az, ami miatt régebben kimentem oda. És egyik nap írtam, illetve beszéltük Bernáttal, hogy nekem kellene egy hely, egy rész, ami a csak az enyém, csak a miénk, csak a felnőtteké, ahol nincs minden szanaszét, nincs ott gyerekjáték, nincs elhagyva gyerekzokni, vagy egy kirakó darab. És megbeszéltük, hogy visszacsináljuk ezt a részt olyan szépre, mint volt és áttelepítjük a másik oldalra a gyerekcuccokat, mert kell, hogy valahol megpihenjen a lelkünk, a szemünk…

Kellemetlen érzés, hogy ezeket leírtam. Olyan, mintha nem szeretném, hogy itt vannak, velünk vannak, pedig nincs szó erről.

Azt hiszem, lelkileg ma nagyon intenzív napom volt.

Nagyon jó volt, hoy Bernát hazaért, és jó kedve volt, így tudott a gyerekekkel úgy foglalkozni, ahogy az nekik is jó volt. :)

Bernát

Ma sikerült időben haza érnem, végre befejeztem a munkát és így végre pihenhetek, hogy végre meg gyógyulhassak. Ma az enyém volt a fürdés, anya kicsit elfáradt, aztán krémeztünk, és végül jöhetett a Bum Bum Bum maci mese. A gyerekek vigyorognak, jól érzik magukat.
Holnap reggel mint ma is, halk zenére ébrednek majd, és csinálom nekik a reggeli kávéjt.
Holnap gyerekes leszek, meg én is vigyázok a gyerekekre, sőt lehet hogy én is viszem őket.