2023.03.23.
Bernát
Hatalmas nagy lelki problémák
Ma egy kicsit dolgozhattam, de utána siettem haza, és fekvés
szinte egész nap, szigorúan, mert az asszony odabasz egyet. Késő délután le
akartam nyírni a füvet, de még azt se
engedte!
Szóval gyógyulok, de még kicsit még köhögök.
Bianka
Amit mondtam, megmondtam.
Előre vetítem, ez a mai nap szépnek indult és jól is fejeződött be!! :)
Bernát elkéretzkedett dolgozni, nem szívesen mondtam igent,
de hát az ügyfél… már megint. Elvittem a kölköket az oviba. Julis a kocsiban
kérdezte, hogy „Viszed a kölköket az oviba? :) Mi vagyunk a kölkök?” És
vigyorgott, majd ízlelgette a szót, modogatta, hogy kölök… kölkök :D Cuki volt
nagyon.
Oviból hazafelé vettem reggelit, majd mindketten útnak
indultunk, én intéztem az ovis kellékeket még, mert áprilistól ott alszanak
már, kel az ágyra derékalj, meg ilyenek, Bernát meg megszerelte, amit meg kell.
Én turiban voltam, és találtam a gyerekeknek szupcsi cipőt! Jancsinak Amerika
kapitányosat, Julisnak meg olyan sportcipőt, ami villog, ahogy lép! :D
Mikor az oviba mentem értük, vittem egy kis gumicukrot magammal meglepinek, de
enélkül is nagy örömmel, öleléssel fogadtuk egymást, és már akkor modtam nekik,
hogy a kocsiban vannak cipők! Hát mindkettő odáig volt, meg vissza! Én lettem a
világ legjobb anyukája, és még állati jó fej is voltam, mert mikor hazaértünk,
odaadtam nekik a cipőket és felpróbálhatták, és az udvaron, a csodaszép időben
futhattak még benne egy-két kört! Így nagy örömmel mentek aludi, odatették az
ágyak mellé a cipőket, hogy amikor ébrednek, akkor majd vehessék is fel
azonnal.
Délután kimentünk az udvarra, Bernát még nyújtózott az
ágyban, majd Ő is kifelé vette az irányt. Kint ezer fok, a gyerekek egy kis
melegítőfelsővel elvoltak, rajtam is csak egy kardigán volt, Bernát meg, aki
rendszerint télen is képes egy szál pólóban kimenni és nem fázik, most felvette
a pulcsit és mondta, hogy úgy érzi, hogy elférne még rajta a mellény… Hát,
mondom, akkor vedd fel a mellényt, legfeljebb leveszed… Hát nem vette le.
Vittem ki megint kis csemegét, körte, mandarin, banán, sajt, mogyoró,
mindegyikből csak pár falat, de változatos uzsonna. Bernát ül a padon, nyaka
behúzva, kapucni a fején, mellény rajta… hát nem volt szép látvány… olyan nem
igazán egészséges kinézete volt… És akkor mit talál ki? Na mit????? Hogy füvet nyír!!!!! Ember!!!!
Hát nooooormális?????
Na mondom, felejtsd el… De Ő akarja… Mondom, nem… Majd akkor inkább én… Van
benne benzin? – kérdem… Nincs… Na fasza… akkor meg? Jól van, majd akkor most
nem nyírjuk le…
Addig-addig oldalgott, hogy mikor hátra mentünk a gyerekekkel megnézni a
kertet, hogy majd mit hova ültetünk, hallom, hogy beindul a fűnyíró… A hazudós
életbe!!! Megy a fűnyíróval, megyek utána, kanyarodik el, bekerítem, utolérem,
veszem ki a kezéből a gépet, és látom, hogy köhög, fullad… Mondom, normális
vagy??? Hát itt fulladsz meg! És képes volt azt mondani, hogy persze, most azért
köhög, fullad, mert megkergettem… És akkor vizuálisan képzeljük el a dolgot.
Én, a rendesen 100+ kilómmal szaladok a fűnyírót toló férjem után, aki meg 87
kg, vállas, izmos, edzett, neki az, hogy fára kell mászni, létrázni, lépcsőzni,
vagy futni kell, az meg sem kottyan… Most meg itt fulladozik. Na mondom, adjad
ide azt a vackot,azt húzzál innen, a kutya mindenit már… És akkor lenyírtam a
füvet. Jó zöld lett a körmöm. De legalább az okos férjem túlélte.
Még pihenő időben vetettem fel Bernátnak a mai témámat,
amiről a barátnőmmel beszélgettünk. Huhh… hát az is megérne egy bejegyzést.
Elmeséltem neki az előző napi kövirózsás esetet, és azt, hogy engem zavar –
vélhetően egyébként a kicsi terület miatt, hogy nagyon össze vagyunk zárva és
irreálisan nagyon egymás szájában vagyunk, szóval zavar, hogy mindenhol mindent
eluraltak a gyerekek és nincs egy zug, egy szoba, egy sarok, semmi, ami kicsit
nyugodt, rendezett, „gyerekmentes” lenne. A barátnőm, - aki egyébként maga is
elmondta, hogy ez az ő véleménye, és mindezt úgy, hogy nincs gyereke, és lehet,
hogy majd gyerekkel máshogy gondolja, de most így gondolja, - hogy teljesen
normális az, hogy a gyerekek és a dolgaik mindenhol jelen vannak.
Én azt a példát hoztam fel, hogy ha kutyázni kezdesz, akkor is lehet, hogy
szívvel-lélekkel csinálod, de minden ruhád tiszta egyadta kutyaszőr és nem minden
cipőd saras, kutyaszaros. És, hogy a gyerekes életnek is vannak velejárói,
nyilván ott lesz a fogkeféjük, nyilván a konyhában ott lesz a Mancsőrjáratos,
meg Minnie egeres tányér, meg nyilván ott lesznek a kis kabátjaik, de, hogy
mindenhol gyerekjáték? Mindenhol kicsi zokni? Mindenhol kirakódarab? És, hogy
nekem kell az a nyugis kert, amit az előző bejegyzésben írtam. (ami
természetesen nem az lesz, hogy kitáblázzuk, hogy gyerekmentes övezet és oda
nem léphetnek be. De ott nem lesz elszórva gyerekjáték, ott nem lesz elhagyva
narancssárga kislapát, nem lesz ugribugri…. Ott nyugi lesz és pihi) Ezzel Ő nem értett egyet. És felmerült a
kérdés, hogy mennyire voltam felkészülve érzelmileg az anyaságra? Hogy persze
van a logika, meg a tudatos gondolkodás, az érvek, hogy ki mit mesélt, ki hogy
járt és ezt vetítem esetleg magamra is, de hogy érzelmileg fel voltam-e
készülve…? Jó kérdés.
Na ezt a témát hoztam haza és dobtam fel Bernátnak, és erről kezdtünk
beszélgetni, hogy egyáltalán hogy lehet erre felkészülni? Lehet-e olyan igazán
felkészülni valamire, amiről gőzünk nincs előtte?
Bernát
Nem lehet felkészülni! Nem is lehet rendesen elmondani, hogy
mire készülj. Ezek nagyon bonyolult dolgok és gondolom, mindenkinek más a nehézség
ebben. Az én nehézségem, hogy sokat dolgozom, és volt egy bizonyos élet
ciklusunk, ami nem feltétlen a bulizásról szólt, de voltak hobbijaink. Zenekar,
íjászat, túrázás, táborozás, és sorolhatnám… Ezeket hol együtt, hol külön
csináltuk és pont ez volt benne a jó, hogy néha ott volt az asszony, néha meg
nem. És most van itt két atombomba, aki mozog, zizeg, dumál, kérdez, és ezeknek
válaszolni kell, néha a buta kérdésre is. És ezekkel törődni kell, mert ha nem,
akkor később bajok lesznek. Építeni kell a bizalmat, a kapcsolatot, a családot.
És ezek mind mind sok idő, sok pénz, sok munka. És igen, fel kell adni az
életünk egy részét és át kell csoportosítani, az időnket. És ez nem panasz,
mert nagyon akartuk, de ez nem egy hobbi, nem egy hétvége, amikor külön külön
bulizunk egyet. Ezek az orkok állandó, mondom ÁLLANDÓ!!! felügyeletet kívánnak,
törődést, ellátást, érdeklődést, kedveskedést, és ez rengeteg energia. És erre
nem lehet felkészülni…
Bianka
Persze az egy-egy hetes gyerekvigyázós hetek adtak egy kis
képet a dologról, bár így, mikor komolyra kezdett fordulni nálunk is a dolog,
inkább ijesztőek lettek a gyerekezős hetek, mert mi a hét végére azért
kidőltünk, mior anya, apa hazavitte őket, csak feküdtünk az ágyban és néztük a
plafont. És ijesztő volt belegodolni, hogy a mieink nem mennek majd haza :D
De összességében abban maradtunk, hogy hoztunk egy tudatos
döntést, és megpróbáltunk és próbálunk most is ennek a lehető legjobban
megfelelni, hozzá alakulni. Szerintem erre nem lehet teljesen érzelmileg
felkészülni, mert nem tudjuk elképzelni sem, hogy mi vár ránk.
Bernát
a privát terület hiánya
Vegyél két embert, és zárd őket egy szűk helyre és két perc
alatt megölik egymást!
Na itt egy kis lakásba össze lettünk zárva, a két felnőtt, a két gyerek, a
három kutya és a két macska!!!
Armageddon. A legjobb szándékkal is ez nagyon puskaporos hordó, mindenki beletipor
a másik privát életébe, életterébe, és ez durva surlódások árán alakul ki. Az,
hogy a zen kertünk átalakult játszótérré, az csak egy dolog, így volt logikus,
hogy a gyerkőcök játszanak elöl, szem előtt, mert így biztonságos. De most jön
a tavasz és a hatalmas kertben más területet szabadítunk fel nekik. És így
visszaáll a lelki béke, (már el is kezdtem)
Már leírtuk, hogy mért kell egy szobában laknunk, és mért
kell a gyerekeknek a közelünkben lenniük. Majd szépen lassan most már kaphatnak
egy kis teret, az egész nyár erről fog szólni, hogy kapnak egy emeleti szobát,
ahol játszhatnak, és majd ősszel, vagy nyár végén, fel is költöznek oda. Sőt mi
is kapunk egy háló szobát, hogy legyen egy privát gyerekmentes részünk. Az én
gyerekkoromban is így volt, Anyámék hálója nem mondom, hogy tiltott övezet volt,
de pl játszani ott nem lehetett. Kell az embernek egy biztos hely ahova
elhúzódhat, és kicsit egyedül lehet. Ezek a mi fontos igényeink, kell egy
csendes kert részlet, ahova leülhetünk beszélgetni, nyugiba, ahol nincs őrjöngés,
arra ott van a többi rész. Mint ahogy kell egy rész a veteményesnek, és oda
persze be mennek a kutyák, de ha ott kaparnak vagy játszanak, ki vannak
zavarva. Az ott nem arra van. Mindenkinek ki kell elégíteni az igényeit, egy
csecsemőnek is vannak igényei és ha azokat nem kapja meg, akkor ott hiszti
lesz!
Történt egyszer az ősidőben, hogy volt egy szülinapi buli,
ahol ugye ott voltak öcsém gyerekei, tiki és viki, vagyis Timi és Tomi, és
mikor leültem a fotelbe, odaült az ölembe Tomi és nyeglett-nyaglott, simogatta
az arcom és beszélgettünk valami nagyon fontosról, ő most 6 éves.
És azt akartam ezzel mondani, hogy ugye ők már jó pár éve megérkeztek az
életünkbe és nagyon szeretjük őket, vigyáztunk is rájuk többször ( mert a
felelőtlen szülei ránk bízták őket nyaranta egy egész hétre!) tehát nagyon közvetlen
a kapcsolat köztünk, olyan természetes.
És itt jön a problémám, a mi gyerekeink már nagyon hiányoztak az életükből, és
esküszöm, hogy nagy szeretettel vártuk őket, és meg is kaptak mindent. Mindent:
van ágyuk, ruhájuk, kapnak enni, mennek oviba, ha kell, orvoshoz, visszük őket
ide-oda, el vannak látva. Amikor betegek, ápoljuk őket, amikor van rá idő, odavesszük
őket az ölünkbe, oda fekszenek mellénk az ágyba, és minden ami normális.
De a két eset között van némi érzésbeli különbség. Tomival olyan „sima gömb” a
kapcsolat, még Jancsival, vagy inkább Julissal kicsit kocka ilyen sarkos. Nincs
az a természetes teljesség, imádom és minden, de mégis még valahogy nem
tökéletes a kapcsolatunk. Rendszeres, hogy oda bújik hozzám és megölel, és
vigyorog rám, de még nem vagyunk tökéletes öszhangban, még nem alakult ki az a
nagyon belső kapcsolat. Valami olyasmire gondolok, mikor (lehet jól érteni!) a
gyerek oda fekszik a mesztelen melkasodra és ott alszik, és össze fortok.
Remélem érthető, amit itt próbálok leírni, hogy azt érezzem, hogy őket nem csak
úgy vettük, mint egy kutyát és a kutya az enyém, hanem ennek a kapcsolatnak ugye
mélyebbnek kell lennie, legalább is én ezt várom el! De még ez a lassan hét
hónap még nem volt elég, ezen még sokat kell dolgozni.
Bianka
Szerintem hatalmas külöbség van a két történet közt. Timit
és Tomit születésük óta ismerjük, az életünk részei, ahogy mi is az övék. Jancsi
és Juliska két idegen volt még 6 hónapja, és idő kell, mire midannyian a
legbelső köreinkbe engedjük őket. Nem tudni, hogy ők is hányadán állnak velünk.
Már anya és apa vagyunk, de ez mennyire tanult dolog? Van benne még tudatosság,
vagy már ösztönből anya, apa vagyunk nekik? Tartanak-e még tőlünk? Mernek-e már
mindent megcsinálni? Mernek-e hozzánk úgy odabújni? Mi tudjuk-e őket úgy
megölelni?
Szerintem még ez egyikünk részéről sem 100%, de ez 6 hónap alatt nem is megy.
De azt godolom, szépen alakul. Csak ehhez kellenek azok a véletlenszerű
események, amikor pont meg tudjuk vígasztalni, mikor pont ott vagyunk, mikor
rosszat álmodnak, mikor elesnek, mikor megijednek. Kellenek az együtt
filmezések, az együtt a padon csemegézések, az ölbevételek… meg hát az idő.
Szerintem az a 6-7 évet, amit Timi és Tomi esetében megunkénak tudhatunk, azt
nem lehet 6 hónap alatt behozni, de ahogy az eleén még az is lehetetlennek
tűnt, hogy hozzánk bújjanak és minket szólítsanak anyának, apának, és most meg
már ez a természetes, úgy szerintem még hat hónap múlva már simán ugyanolyan „sima
gömb” lesz nálunk is minden. :) Türelem.
Bernát
Jancsi! Meséli az élményeit, mutogat, kalimpáll, veri
ököllel az asztalt, és néha suttog, és bólogat, úgy „kulál a geszti”, hogy csak
na.
Ellenben Julis, kb szinte semmit, néha rázza a fejét, meg néha ő is mutat
valamit, de jellemben nagy külömbség van a két gyerek vehemenciája között.
Bianka
Jancsit nagyon érdeklik a rossz bácsik. Rossz bácsis
történet, kép, mese, film, bármi. Persze nem nézhet még ilyeneket, de
alapvetően azért a rosszbácsik sok helyen megjelennek. Tetszik neki pl a Karib
tenger kalózai zenéje. A filmet nyilván nem mutattuk még neki, csak meséltem a
kalózokról. Ma reggel, míg én Julis haját fontam, Bernát elindította a
filmzenét. A zene háttere Jack Sparrow kapitány szigorú arca.
Jancsi ül Bernát ölében, nézi a képet.
Ő rossz bácsi? – Hát igen, Ő egy kalóz, azok nem jó bácsik, de vannak még
rosszabbak is – Van maszkja? – Nincs, neki kendője van, ott a fején – Mit csinál?
Elveszi a kincset? – igen, elveszi másoktól – és van puskája? – igen, az is van
neki – Csúnyán néz? – Igen! – Miért? – Mert valami rosszaságon töri a fejét. –
Mérges? – Igen! – Miért? – Mert szomjas!
– Elvették a kulacsát?
Hát…. Úúúúristen, megzabálom! Ez annyira édes volt, olyan
kis őszinte, gyermeki :)