2023.03.27.

Bianka

Ma igen kalandozós napunk volt, ugyanis ovi helyett szemészetre mentünk. Odafelé menet Julis mondta, hogy „azért megyünk a szemészetre, mert vak vagyok és nem látom a papucsot” :D Úgy nevettem, hogy potyogtak a könnyeim, ez az ő szájából nagyon viccesen hangzott. Mondtam neki, hogy nem vak vagy, hanem vaksi :D

Nagyon szépen várakoztunk, voltak könyvek, amiket nézegettek, ami nagyon kapóra is jött, mert jó nagy csúszásban voltak. Viszont annyira jót elbeszélgettünk, hogy mikor szólítottak minket,, vidáman szaladtak be, hangosan köszöntek :) A dokibácsi kérdezte, ogy na ki lesz a bátrabb? Kivel kezdjünk?Erre Julis egész határozottan javasolta, hogy Jancsival kezdjünk, Ő a bátrabb :D
Ez valóban így is van, és örülök is, hogy Jancsi egy jókedvű, nyitott gyerek, könnyen meggyőzhető. Bent volt egy másik kisgyerek, akinek nem tudom, mit csináltak, de nagyon nem tetszett neki és őrületes módon ordított. Nyilván meg volt ijedve, meg gondolom, már a hócipője tele lehetett, mert azért egy kis hiszti felhangja azért volt a hangzásnak. A kérdésükre, hogy miért sír az a gyerek, hogy fáj-e neki valami, azt mondtam, hogy szerintem már unja a dolgokat és menne, de szerintem nem fáj neki semmi, mert itt nem csinálnak olyan dolgokat, ami fáj.
Szóval jókedvűen berohantunk, majd megkezdődött a vizsgálat, sasszem-Jancsi olyan durván apró dolgokat is látott, hogy lehidaltam telesen. Egy kb 6 méterre lévő monitorra fehér alapon vetítettek ki figurákat és fél szemmel simán látta az 1 cm-nél kisebb dolgokat is.
Egy cuki anomália volt a dologban, hogy volt a figurák között valami hal, (vagy cápa), amire azt mondta, hogy repülő… A dokival néztük, hogy azt hogy, de igazából a hal hátsó uszonya, meg az alsó-felső uszonyai simán kiadtak egy repülőt. Aztán mutatott a doki egy ttényleg repülőt, és kérdezte, hogy na akkor ez mi? Repülő!  aztán visszament a halra, hogy akkor ez mi? Repülő!
Kicsit olyan szitu volt ez, mint a szexmániásnak, mikor mutatják a Rorschach tesztet, és mindenre azt mondja, hogy ez két ember, aki b*szik, ez itt három ember, aki b*szik, és mindenre csak ezt mondja, majd mutat neki egy háromszöget, hogy akkor ez mi? Hát ez egy sátor, amibe b*sznak… Mire a doki, uram, maga túl sokat gondol a szexre. Mire a beteg: Én? Hiszen maga mutogat nekem ilyen szexképeket!
Na kb ugyanez volt Jancsinál, csak repülős verzióban. De az volt a jó, hogy azt a figurát mindig repülőnek mondta, szóval elfogadták neki :D
Jancsival minden okés volt, mindegyik vizsgálat ezt mutatta.
Juliskánál viszont tippeltünk némi nehézségre, mert a státuszvizsgálaton is így volt, az apróbb figurákat nem ismerte fel, amire nem igazán tudtam, hogy magát a figurát nem értelmezi, vagy nem látja jól.
Fél szemmel kb a 2 cm-es dolgokat kezdte téveszteni, neki nem formák voltak, hanem az a látásvizsgálós 3 ágú villát kellett megmondania, hogy merre áll.
A doki ezek után azt mondta, hogy egy pupillatágítással lehetne pontosabbat mondani, szóval ha van időnk… mondtam, hogy van! Inkább, minthogy vissza kelljen jönni újra!
Mindkét gyerek szemét becseppentette egyszer, aztán adott nekem egy cseppentőt, hogy még az egy órás szünetben kétszer cseppentsek a gyerekek szemébe. Be is állítottam az időzítőt a telómon és addig elmentünk, vettünk egy péksütit, meg valami innivalót. Az egyik időzítő pont akkor jelzett, mikor a pékséges bódétól eljöttünk, szóval ott a kórház mellett a kerítésnél leálltam, mappámat feltámasztottam a kerítéshez és vettem elő a cseppentőt.
A két cseppentés egész jól ment, ilyet már nekem is csináltak, tényleg kellemetlen, de nem fáj, és persze ösztönösen tiltaozunk az ellen, hogy bármi is a szemünkbe kerüljön, szóval az, hogy védték a szemüket szuper volt, téyleg örültem ennek! Picit beszélgettünk, és meggyőztem a gyerekeket, hogy amikor a strandon vagyunk, akkor egyfolytában a vízben lógnak, ugrálnak, merülnek, a szemükben állandóan klóros víz van, ami tényleg csíp, az nem baj… szóval most kicsit emlékezzünk erre és szedjük össze magunkat, mert ez sem rosszabb.
Gyorsan elintéztem a cseppentést, és ment egy minimális sírás Jancsi részéről, hogy nem tudja kinyitni a szemét, hiába kértem, hogy nézzen ide, nézzen rám, nem fáj, bátran nyissa ki, semmi, kezdte begerjeszteni magát. Aztán a kertben észrevettem egy rigót, aki épp ott kapirgált, és felkiáltottam, hogyott egy rigó! Egyből kinyitotta a szemét és nyoma sem volt sírásnak :)

A kocsiban ért minket a második időzítő, és megint strandra emlékeztettem őket, és teljesen simán ment a cseppentés. A második dokis körre szinte szaladtak befelé, ott még méregette a doki a szemüket, meg volt egy kis szemfenék vizsgálat.

Julisnak írtak szemüveget, amit elvileg egész nap viselnie kell, kíváncsi leszek, mert kb fele-fele volt az, hogy érdemes megcsináltatni, a másik fele meg az, hogy semmiképp se csináltassuk meg, mert úgy van csak esély arra, hogy megjavul. Közeli dolgokat teljesen jól látja, a távoliakkal van gond, plusz cilinderes is.
Szóval a következő feladat ennek utána járni, hogy lehetséges-e a javulás, vagy ez mindig már í.gy marad és esélytelen, hogy ez jobb lehet?

Ez az egész cécó úgy elvitte az időnket, hogy utána ettünk egy hambit, meg voltunk a lézeresnél kifizettünk Neki egy rakat pénzt, majd hazafelé vettük az irányt. Alvás már ma délután nem lesz, az eső zuhog, udvarra esély sincs, viszont nagyon jó meglepetés volt, hogy Apa itthon volt már, mire hazaértünk, aminek igazán örültem! Így Apa is kaphatott egy még épp langyos almáspitét, majd élménybeszámoltunk a napunkról.

Csodálatos módon ma egész nap béke volt, és már késő délután fél 7 van, szóval már csak másfél órát kell kibírnunk vita nélkül, ami a délután kimaradt alvás miatt egyre neccesebb, de azért igyekszünk, hátha behúzhatnánk egy békés napot! :)

 

 

Bernát

Ma egy borzalmas kőműves után dolgoztam, ami nagyon bosszantott és végig dühöngtem az egész délelőttöt. Majd átszaladtam a szomszéd faluba, indítani egy öntözést, ami kb. abból áll, hogy összekötök két csövet, felöntöm a rendszert vízzel és indulhat a rendszer. Na ezt ő megcsinálta, én meg álltam ott, mint egy hűlye, hogy most mi a francnak jöttem akkor ki? Minek hívott ki? Aztán rájöttem a turpisságra, összemókolt mindent ahogy kell, csak hát indításkor a szórófejeket, amik valamiért elfordúltak, (maguktól nem szoktak) ezeket már nem tudta beállítani. Nem szeretem a hazudós ügyfeleket. Aztán átszaladtam a harmadik faluba is, hogy egy félig kész munkát megnézzek, mert a fővállakozóval néha nem értjük egymást, most pl. bevakoltatta az összes dobozom, hogy az már úgyse kell. Még jó, hogy ránéztem, még épp volt idöm kivésni vissza a lyukakat, hogy ne legyen gond.  Szóval fárasztó napom volt.

És erre még rájön hogy a blog miatt drága édesanyám berágott, mert miért írok ilyeneket.
Ez már töbször előfordult, hogy valaki jó szándékú írt, hogy Úristen, ezt meg, azt töröljük, mert te jó ég, és mi lesz, ha ezt valaki olvassa?
Nem… most vagy őszintén írjuk ezt a blogot, vagy holnaptól Anna, Peti, Gergő faszságokat fogok bemásolni, hogy minden rendben és miután a gyerekek szaladgáltak a réten és pillangót simogattak, utána ettünk egy gluténmentes búzacsírát és frissen csavar harmat vizell gargalizáltunk.
Ma habzó szájjal üvöltöttem a gyerekekkel, hogy a három darab taknyos papírzsebkendőt szedjék fel, ami annyira meghatotta őket, hogy még most is ott van.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen fos az életünk, hogy egész nap nem móka és kacagás, hanem sajnos vannak néha problémák, amiket próbálunk megoldani.

Jancsi a múltkori egyedül nyüszögés nélkül kiment a mosdóba, ma hajnalbam meg felugrott az ágyból és sírni kezdett, hogy nem tud kimenni. És mire rászóltam, hogy kapcsolja fel a lámpáját, már egy kicsi beszaladt. Egy lépés előre, kettő hátra. És csak jelezném, hogy a gyereket nem vertük agyon, le sem szidtuk, egy rossz szót nem modott senki, simán kapott egy másik nadrágot és mehetett az ágyba, ő még kicsi, néha vannak balesetek.
És Julist se vertem agyon, mert egy sportáskát odatett a kutya ajtóba és nem tudott bejönni a kutya a legnagyobb esőben, csak elmagyaráztuk, hogy most kint sír a kutya, mert megázott és nem tudott bejönni.  
És arra is fel vagyunk készűlve, hogy mivel nem aludtak, most tuti lesz hiszti, mint ahogy már jönnek a jelek.

Na ma már nem írok több faszságot mert kurvára elvették a kedvem!

Bianka

Nem egyszerű így blogot írni, hogy egyelőre a követőtáborunk nagy része a közvetlen rokonságunkból és barátainkból áll, és ha van valami kényesebb dolog, akkor az időnként tud dilemma lenni, hogy azt hogy írjuk meg. De én is azt mondom, hogy ez a mi blogunk, a mi életünkről, a mi gyerekeinkről szól és megpróbálunk mindent a legjobban csinálni, de tanulunk, elbukunk, felállunk aztán megyünk tovább.

Az, amit mi leírunk, az konkrétan a kivonata annak, ami egész nap történik. Legtöbbször a blogot késő este írjuk, néha hulla fáradtan, álmosan, de írjuk, hogy meglegyen, mert én pl konkrétan arra nem emlékszem sokszor, hogy mi volt két nappal ezelőtt, szóval ha ebből emlékeket is akarunk, muszáj minden nap írni. Arról nem is beszélve, hogy tudjuk, hogy van, aki várja az újabb bejegyzést :)
Na de a lényeg, hogy a blog legfőképp a csúcspontokat és a mélypontokat mutatja be, a teljesség igénye nélkül, de hát nem írhatok le a 24 órából minden összepillantást, minden érintést, minden összemosolygást, de azért a napunk nem úgy telik ám, hogy egyik percben vidám minden, következő percben ordítunk, mint a sakál, a következő percben megint vidámság, öt perc múlva megint ordítás. Sőt, nem ordítunk a gyerekekkel a nap 24 órájában, bármennyire is így jön le néha.
Az biztos, hogy mi eményebbek vagyunk szerintem, mert egyikünk sem szereti a műhisztit, a színházat, és amikor 2-3 szólásra sem mozdul egyik sem, akkor bizony jó hangosan elismétlem a dolgot, hátha a hallásukkal van gond.
Mindemellett egy ideje figyelek arra, hogy – hacsak nem vagyok totál kiakadva és nem érzem azt, hogy tele van a hócipőm mindennel, - akkor azért legyen a blogban jó is, kedves dolog is, de akkor is belekerülnek a kiakadós, ordítós pillanatok is, mert ez az igazság. Tényleg nem Anna, Peti, Gergőt akarunk írni….

És az meg, hogy van nekünk is múltunk, és vannak ilyen-olyan tapasztalataink, emlékeink, sebeink, defektjeink, hiányaink, … hát… ez van. Kinek nincsenek? Én azt gondolom, hogy ezeket nem tudjuk kikerülni, semmisnek venni. Azt, hogy milyen volt a gyermekkorunk, az olyan volt, amilyen volt.
De!

Három dologban biztos vagyok.
Az első, hogy bármi is volt, bárhogy is volt, szerintem mi tök jó emberek lettünk. Nem kezdem el ecsetelni, ismertek minket, de a lényeg, hogy nagyon sok értékünk van, imádjuk egymást Bernáttal, szuper a kapcsolatunk, és az, hogy mi most ilyenek vagyunk, nyilván az élet is alakított rajtunk sokat, de az alapokat a szüleinktől kaptuk, Nekik köszönhetjük, hogy elindultunk az életben és most azok vagyunk, akik vagyunk.
A második, hogy ahogy mi sem leszük tökéletes szülők, pedig nekünk már minden tudomány, pszichológusok, előadások, olvasmányok, hangoskönyvek, nevelési trendek, facebook csoportok, szóval minden a rendelkezésünkre áll, hogy még akár tökéletesek is lehetnénk, mégsem vagyunk, mert emberek vagyunk, elbukunk, hibázunk, ahogy azt a szüleink, az Ő szüleik, és az Ő szüleik is tették. És tudom, hogy minden tökéletlenségünk ellenére igyekszünk a tőlünk telhető legjobbat adni a gyerekeinknek, és biztos vagyok abban is, hogy a mi szüleink sem voltak tökéletes szülők, de a tőlük telhető legtöbbet tették, legtöbbet adták nekünk, amit csak lehetett.
És a harmadikat az egyik kedvenc idézetemmel kezdem, a Kamikaze című filmből: „Mindennek van előzménye és következménye.”
Szóval amit kaptunk, annak van lenyomata, van követezménye, ha tetszik, ha nem. Anyával beszéltük nem rég, hogy a legjobb szándékkal tett, vagy mondott dolgok (amikre mi konkrét példát beszéltünk meg) is tudnak mély, nem jó nyomot hagyni, mert az egy dolog, hogy Te hogy szándékozol mondani valamit, és az egy másik, hogy ez a másikban hogyan csapódik le. Ez felnőtt-felnőtt közt is okoz néha anomáliát, de a felnőtt-gyerek kommunikációban meg pláne. Ezt napi szinten tapasztalom, hogy amit modok, nem úgy érkezik meg… Szóval még egy jónak szánt dolog is képes kellemetlen nyomot hagyni, hát még a korlátok, a szidások, netán a pofonok. Gyermekkorból hozott defektje mindenkinek van, aki azt mondja, neki nincs, na annak van a legtöbb. Szerintem hiba azt gondolni, hogy ezeket a szőnyeg alá lehet söpörni, épp ellenkezőleg. Ha nem akarom, hogy ezek mindig kísértsenek és felnőtt koromban is meghatározzák, befolyásolják az életemet, tetteimet, akkor ezeket igenis fel kell ismerni, szembe kell nézni velük és tenni kell az ügyben. Szerintem ez az, amit tehetünk jelenleg.

Az meg, hogy mikre emlékszünk és mikre nem, az szerintem kicsit bonyolultabb dolog.
A jó és a rossz emlékeknek is megvan a helye az életünkben és teszi az agyunk, a lelkünk oda, ahova kell. A jó emlékek miatt leszünk kedvesek, kiegyensúlyozottak, attól lesz magasabb az érzelmi inteligenciánk, és töltődik a szeretetputtonyunk, amit majd mi is tovább tudunk adni.
A rossz emlékek, meg evolúciós szempontból, az életem szempontjából fontosak, hogy észben tartsam a rám veszélyes dolgokat és ezek olyan helyen raktározódnak, ahonnan gyorsabban előkerülnek, mert ki tudja, mikor lehet rájuk szükség. Az életbenmaradásom szempontjából kevésbé fontos az, hogy milyen jó pillangókat kergetni a réten, de az már eléggé fontos, hogy gyorsabban kell szaladnom, vagy hova kell elbújnom, hogy ne kapjon el a kardfogú tigris. És ezért gondolom, hogy a rossz emlékek jobban megmaradnak gndolati szinten.
Amit egyébként elég rossz hallani, de ettől ez még így van és kész.

És akkor a mai jók!

Ma nem akadtam ki, sőt szerintem eszméletlenül király, jófej, türelmes, kedves, megértő, kommunikatív, közvetlen, szerető anyuka voltam, szóval ha a nagykönyvbe kellene beírni, akkor ez tuti belekerülne.
A dokinál is a váróteremben volt összebújás, szeretgetés, beszélgetés, ölelgetés. Egész nap dumálgattunk, jó fejek, aranyosak, kedvesek voltak a gyerekek is, és én is kifejezetten annak éreztem magam..
Délután már itthon volt egy kis nevetgélés, vicceskedés, és még az alvást is úgy kiviteleztük, hogy nem emeltem fel a hangom, volt ülelés, meg puszi, meg mese, meg minden, ami kell.
Bernátot is igyekeztem mentesíteni, fáradt és ingerült volt, amit nagyon sajnáltam.