2023.08.07.

Bianka

Egy nap az SBO-n

Ahogy Bernát mondta, a hétfőnk kicsit máshogy alakult, mit terveztem. Bár a jelek nem azt mutatták, én az utolsó pillanatig reménykedtem az ovibamenésben. A gyerekek még aludtak, fürödni, hajat mosni mentem, hogy végre az én fejem is normális legyen. Míg a hajam vizes, felhívom a dokit, akinek egígértem egy hétfő reggeli telefont, hogy biztosítsam őket arról, hogy minden oké.

Utólag elgondolkodom, mennyire volt érdemes ennyire szabálykövetőnek lenni.

A terv az volt, hogy elmondom, minden oké, nincs lázam, szép az élet. Aztán szóba került a lábam, hogy abból indult a csütörtök délutáni  lázas móka, hogy a színe sem olyan, meg aztán köhögök is… és minél többet beszélgettünk, egyre biztosabbá vált, hogy nem lesz elég a hangom, élőben is rnadizni akarnak velem… Gyanűtlanul mentem be, majd, hogy minden veszélyt kizárjunk, az OSB-nkötöttem ki.

Már attól elkezdtem parázni, mert magától ember nem megy az SBO-ra, mert mindenki tudja, hogy a sürgősségi azoknak kell, akiknek tényleg sürgős a gondjuk. Az enyémet nem láttam sürgősnek, a lábam rágóta ilyen, bár nem látok bele, soha nincs olyan pont, amikor 100%-ra tudnám mondani, hogy egyáltalán semmi esélye nincs trombózisnak, így nem mondhattam, hogy nem megyek. Beutalót is kaptam.

Szóval egy elég méretes szendviccsel, egy kakaóval, és egy fél üveg alma üdítővel indultam. Soha nem voltam még ott belül.

Hárman voltunk. Hát – modom, akkor ezzel gyorsan végzünk. Aztán tolták az egyik bácsit, majd a másikat, majd az egyik beteget ágyon, majd a másikat, egyik hörgött, másik nyögött, harmadik fulladt. Volt, aki nem volt magánál és 1-30 között terjedő másodpercenként úgy nyihogott, mint egy ló. (Azért tudom ennyire pontosan, mert egy idő utá ezt számoltam, hogy mennyi másodperc telik el két nyihogás közt) Aztán egy faszi a sorban teleokádott három hányós zacskót, egy másik meg már mindenre felült, ráhajolt, felfeküdt, mert annyira fájt a nyaka / feje / háta, hogy nem bírta. Aztán meg hoztak egy rabot, két tagbaszakadt fegyőr, talpig feketében, fegyverrel, teljes menetfelszerelésben, a rab lebilincselve keze-lába… fura volt ilyet közelről látni.

Kb 3 órát vártam, mire elsőre szólítottak, akkor csak adatokat vettek fel, és kiderült, hogy a sok idegtől a vérnyomásom 200-as volt. Kaptam egy gyógyszert.

Újabb 2 óra múlva jött egy fiatal doki és megkezdte a kivizsgálásomat és azzal együtt elkezdődött a kellemetlen meglepődések sorozata. A vizsgálóban megmérte a vérnyomásomat és szomorúan állapítottam meg, hogy a gyógyszer mit sem ért, a vérnyomásom 222.

Jött egy nővér vért venni, de azzal kezdte, hogy akkor beszúrja a branült. A mit???? Minek??? Nem csak simán vért vesz? Minek a branül? – „Mert amíg itt van nálunk, addig kellhet.” – Micsoda? Minek? Kinek? Hova? Nem akarok én infúziót kapni… Meg külöben is.. hogy érti, hogy amíg itt vagyok??? Mert meddig vagyok itt? Azt tervezem, hogy egy-két óra, azt már itt se vagyok! – „Hááát, majd amit az eredmények mutatnak”

A nővér egyébként kedves volt, hozott ismét egy gyógyszert a vérnyomásomra. Levette a vért.
A branül kellemetlenül feszített, de nem sok időm volt ezen elmélkedi, mert jött egy beteghordó és a legnagyobb tömegen keresztül eltolt, az ultrahangra.

Nincs trombózisra utaló jel! – Hurrá, ezért jöttünk, akkor én mennék is.

Helyett:

A megbeszélt helyem a folyosón már foglalt volt, a doki a folyosón várt, hogy intézett nekem ágyat itt a szobában!
Egy mit??? Ágyat? Nekem? Itt az SBO-n?????? Minek? De nem modott semmit.

Befeküdtem az ágyba, az ápolók jöttek, mentek. Egy idő után szóltam az egyiknek, hogy érdeklődnék, hogy ez itt most milyen terem és én miért vagyok itt? És meddig? A srác csak felhúzta a szemöldökét és lepattintott, hogy Őksemmit nem tudnak, majd ha jön a doktornő, megtudom.
Doktornő??? Milyen doktornő? Eddig egy fiatal dokim volt…
Na kész voltam.

Nem tudtam, mi van… Bernátnak mondtam, hozzon töltőt, kaját, meg inni, aztán majd egyszer megyek. Hozta is. Imádom! Köszönöm!

Hát kiderült, hogy ezek összeesküdtek ellenem és hiába nincs trombózis, a vérnyomásom olyan magas, hogy addig el nem engednek, míg nem lesz 140 körül… Na mondom, azt várhatjátok…
176… Frontin (szorongásoldó, + vérnyomásbogyó) 167. Na alakul… még 8-10 ilyen kombó, azt megvagyunk… 172… Anyád…. Újabb gyógyszerek, 4 valami. 164… Ez nem lesz meg – mondom – Deee… azért vannak még lehetőségek – mondta a vezető növér. Így sakkoztunk, éjfélig bírtam, mikor elaludtam, mértek egy 146-ot, mondom, akkor szeva… Erre a dokinő… ááácsi… ülögessek már itt kicsit, mert nem marad ez ennyi. 162. Faxom…. Aztán már úgy voltam vele szarok bele, mérjétek, nem érdekel, akkor feladom, itt alszok csessze meg, de rohadtul nem akartam.. Erre lett egy 148-as, és akkor tényleg elköszöntem :) Éltem a lehetőséggel, ha már a dokinő olyan kedvesen felajánlotta.

Így éjjel, 2:38-kor egyedül bandukoltam a kihalt utcán, akkor még nem tudtam, hogy a szatyorból megevett csoki lesz az utolsó, amit a közeljövőben látok.

Bernát ugyanis bekeményített. Reggelire egy fél szelet kenyeret kaptam párizsival. Ebédre szedném a levest, mondja, hogy már szedett. Keresem a tényért, hol? Ott a pohárban… 3 dl leves Eszti mama fenséges hamisgulyásleveséből. A második grízes tészta. Hát.. mondom, ha most tésztát eszem, akkor adunk a szarnak egy pofont. De enni kell valamit, más meg nagyon nincs, akkor kérek. Sósan, tejföllel… Erre odarak nekem egy akkora adagot, mint a gyerekek adagjának a fele!
Pfú.. ba….meg… Néztem, hogy ez most vicc?
De nem, nem vicc volt. Ezt inkább ide se adtad volna… Úgy vetettem oda. És ilyen kettős érzésem soha nem volt még Bernát iránt. Pfú, de utáltam, hogy ilyen kegyetlen! És közben meg imádom! Mert ennyire figyel rám és tudom, hogy ez az egész azért van, mert szeret és gondoskodik rülam, vigyáz rám és brutálisan hálás vagyok neki. De csessze meg két falat tészta??? Hát ember az ilyen???
És…és…és!!!! Mikor megettem…. azt mondja: Szerintem menjél be.
Még be is zavar!

Egyébként még élek, szede be a gyógyszereket. Reggel még nem váltottuk ki, akkor Bernát adott egy másikat. Hogy ez most még este is annak a hatása-e nem tudom, de most mértem a vérnymásom, 137.
Szerintem kórházfóbiám van.

Legyetek jók, mára most csak ennyi :)