2023.04.07.
Bernát
Szép reggelre ébred a… család. Apa gyorsan főzött egy kávét
anyának, majd a gyerekeknek is, közben Jancsi már harmadjára kérdezi meg, hogy
mikor csinálsz nekünk kávét? Mi is kapunk? Nekünk is csinálsz? Én szépen kihívtam
a konyhába, odaálítottam a hűtőhöz és mondtam neki, mert már pityeredet elfelé,
hogy ez nem büntetés, lehet nézni, ahogy csinálom a kávét. A miénk már félig
kész volt, tehát nem kellet csak kb 2-3 percet várnia, de már nagyon unta, én
meg kérdezgettem, hogy nem lett volna-e jobb a meleg ágyban várni csendben?
Ma pakolás volt, várjuk a szent család gyermekét, ja nem, az
a karácsony… ez a hóesés megzavart.
Szóval ma pakolunk, egy szekrényt átrakunk ebben a hatalmas lakásban, egy hűtőt
arréb rakunk, és egy új szekrényt be illesztünk a sorba. Hogy férjünk, és a 2m
magas szekrényt össze tudjuk rakni, összecsuktuk az asztalt, székek, kutyaágyak
kb mindenhol, sehol egy talpalattnyi hely. Az egyébként sem túl nagy házunkban
így is nehéz pakolni, minden zegzugot kihasználunk, de most aztán rendesen
káosz van, a helyszín egy tili-toli játékhoz hasonlít. Hogy eljussunk A-ból
B-be, kerülgetni kell dolgokat és egyikünk behúzódik a ficakba, míg a másik
elmegy mellette.
Közben gyerekdalokat hallgatunk, és végül bekapcsoltam a hercegnő és a kobold-ot,
hogy csend és nyugalom legyen. Mert ezek az egybitesek, ha szól a zene, amit
már hallottak, (és csak egy kép van hozzá) akkor is lefagynak és nézik, akkor
elkapcsoltam a képet, hogy hallgassák, ne nézzék, és lehet közben játszani, de
csak ültek az ágyon és néztek…
Aztán egy gyors ebéd után a gyerekek lefeküdtek aludni, apa meg kicsit
pihentette a szemét és hipp hopp aludt két órát. Arra ébredt, hogy a gyerekek
szétszedik a lakást és Anya mondja, hogy kész a frissen sült finom kenyér!
Csendes, nyugodt napunk volt, szinte semmi veszekedéssel. Nem minden nap kell ordítani
a gyerekekkel!
Most szépen, miután meg uzsiztunk, nekiállok és összerakom a nagy szekrényt,
Anyának!
Bianka
Anya meg büszke megint magára :D
Fogalmam sincs, milyen sokszor sütöttem már kalácsot,
kenyeret, de mindig, mikor elkészül egy kenyerem, és felvágjuk, olyan büszke
vagyok magamra :) Most is. Pedig azért kellett sütnöm, mert tegnap vettem egy
nagyon finom kenyeret, aminek rendesen a s*ggére vertünk, már alig van belőle,
viszont ma már nagypéntek van, nincs bolt, így ügyes anyuci süt.
Bernát épp a szekrényt rakja össze, a gyerekek meg Őt
utánozzák. A bútor nagy kartonjait az asztalra, vagy a földre téve kalapálnak,
fúrnak, Julis csomagot készít össze a futárnak :D, Jancsi meg apát utánozza, kalapálja
végig.
Bernát
Természetesen délután már nem úsztuk meg vita nélkül!
Addig hordták szét a játékokat, hogy mikor Julis a századik
játékot szedte le, eljött az ideje a pakolásnak. Természetesen hét hónapja még
nem tanulták meg, hogy a két polc közül hova is pakolják a vackaikat. Amikor
kész lettek és minden el volt pakolva, én felsöpörtem és ami a földön maradt
kis biszbaszok azok a szeméttel együtt a kukába kerültek.
A kuka az elszaggatott, széttaposott játékok gyűjtőhelye.
Vannak játékok, társasok, amik eleve hiányosan kerültek ide, azokat nem annyira
sajnálom, de voltak játékok, amiket szép állapotban kaptuk, valamelyik
barátunktól, és ezek a játékok a boltban több ezer forintba kerülnek, van könyv
aminek 4.000 Ft darabja és mi kaptunk vagy huszat!!! Rengeteg pénz, nagy érték,
és ezek a kurva kölkök mindent szét basznak! Semmire nem vigyáznak, semmi nem
érték nekik. Tegnap a kukába landolt egy össze borítot vegyes kirakó amit szét
kellett volna válogatni, de igaz, hogy akkor is hiányos lett volna. De akkor is
ilyenkor az én agyam szikrát vet mert ennek annyi. Az én játékaim, nem mondom,
hogy hiánytalanul, de még megvannak anyámnál. Egy csomó régi mesés könyv. Mi
azért öcsémmel vigyáztunk a játékokra, egész jó állapotban meg maradtak!
Bianka
Hát igen… Az én szívem is vérzik ilyenkor. Itt megint bejön
a huszonnégy órás felügyelet, ami tényleg kell és baromi nehéz megtartani az
arany középutat abban, hogy hagyni is kell pket játszani, szabadnak lenni, de
ugyanakkor meg ha nem vagyok a sarkukban minden percben, akor mire következőre
odanézek, őskáosz van megint, elég, ha csak pár kirakót összeborigat, azzal már
mégegyszer ki tudja, mikor fog játszani… Ügyetlenek, mindent kiborítanak, de
amikor lépésről lpésre mondom, hogy mit kellene csinálni, pl pakoláskor, akkor
se tudnak arra az egyre sem figyelni. Tény, hogy kicsi a hely, de pont ezért
kell(ene) sokkal többször pakolni, rendet tartani. Ha saját szobájuk lenne, egy
kicsit talán engedékenyebb lennék etéren, de így, hogy közös az élettér, muszáj
valamilyen szinten rendet tartani. A helyzetet nehezíti az is, hogy pakolás
téren csak felsőbb polcokban gondolkodhattunk, mert a gyerekmagasságban
gyakorlatilag minden centiméter foglalt. Ha meglesz a külső rész és az én
dolgozó részem kikerül oda, akkor lesznek lenti polcok. Meg hát remélehetőleg
hamarosan pk is felmehetnek és akkor megint újratervezhetjük a dolgokat. De az
vicc, hogy tényleg tt vannak 7 hónapja, és még mindig nem tudják, hova kerülnek
a könyvek, az autók, stb.
Ma sok volt a szabad játék, mert Bernáttal a szekrényeket
rendeztük. De bent elég nagy káosz lett a vége. A baba, aminek a ruhája
rögzítve volt, palástja a testéhez ragasztva, most szanaszét van, és meztelen.
Julis szerintem alig várta, hogy kikerüljön a fennhatóságunk alól és megcsinált
minden hülyeséget. De ami számomra az igazi döbbenet, hogy mikor megkértem,
hogy pakoljanak, akkor egyesével hozogatott nekem oda minden vackot, a
háromnegyede szemét volt, azokra mondtam, hogy kuka… de aztán hozta ennek a
babának a ruháját is… És kérdezte: kuka? Visszekérdeztem, hogy Juliska, az mi? –
A babának a ruhája.. – válaszolta. – Akkor nem inkább fel kellene majd
öltöztetni vissza, szépen, ahogy volt? Miért kellene kidobni?
Az ilyen helyzetektől köpni-nyelni nem tudok és ilyenkor megint Lilláékra
morgok, mert persze, lehet itt arról beszélni, hogy a gyerek a játékokkal
azonosítja magát, és ezért merül fel olyan sokszor a kidobás lehetősége, de ha
kicsi korától azt tanulja, azt szokja meg, hogy a játékra, könyvre vigyázunk,
elpakolunk magunk után, akkor ezt hozza magával. De náluk semmi becsülete nem
volt sem a könyveknek, sem a játékoknak. Mai napig a szemem előtt van egy
kócos, meztelen hajas baba ami kint az udvaron a gyöngykavicsos részen feküdt
konkréten rátaposott, ahogy ment… és sem Lilla, sem Károly nem tette ezt szóvá.
Honnan tanulta volna? De most már a gyerekekre vagyok mérges, mert ennyi idő
alatt már azért meg kellett volna tanulni. Legalább azt, hogy nem taposunk a
könyvön. Már erről is beszélgettünk, kértem szépen, szóltam keményebben,
elmagyaráztam a miérteket, mutatom a jó példákat nekik, hogy én hogyan bánok a
könyvekkel. Volt, hogy együtt pakoltuk fel, rendszereztük, de semmi hatás. Kaptak
már szidást, büntit, volt már mese megvonás, de a mai napig nekem kell szólni,
hogy szedje már fel a könyvet. Szomorú. Nagyon szomorú ez.
Pakolásnál is nem azt mondom, hogy ha tessék rendet rakni,
hanem rendszerben próbálok gondolkodni, pl Jancsi szedje össze a szerelős
dobozába való dolgokat. Csak ez a feladat. Juliska szedje össze a két kosárba a
piknikes dolgokat és a műanyag gyümölcsöket. Egyszerre csak egy részfeladat, de
ez is meghaladja a képességüket. Ímmel-ámmal összepakolnak, aztán valami csak
ottarad…. mint ahogy most is tele voltak az ágyak még apró játékokkal. Nem
szeretem helyettük megcsinálni ezeket, mert akkor soha nem tanulják meg, de
most azt mérlegeltem, hogy bejönnek fürdésből tisztán, még most nekiállunk
pakolni, haladjár már, rakjad oda, szedjed fel a következőt, gyerünk, mintha
élnél… Juliska egyszerűen szereti megfogni a munka könnyebbik végét, borzasztóan
kényelmes és lusta. Ha pakolni kell, mint egy lassított felvétel. Egyik nap már
egy edzőnek éreztem magam, mert nem bírtam már nézni ezt az andalgást,
elkezdtem ritmusosan tapsolni, egy-kettő! Egy-kettő! Haladjunk már! Mintha
élnél! Tempó tempó! Ugrasz fel, teszed oda, ugrasz le! Szaladsz a másikért,
ugrasz fel! Gyerünk!! Haladjunk!
Ma tehát nem jött össze a pakolás, de az ökörködésre azért
volt energia, szóval összepakoltam helyettük, hogy ne legyen veszekedés így
estére de dühös vagyok rájuk.
A szekrényem viszont csodás lett, már félig-meddig be is
pakoltunk, jól el is fáradtam. Kisült a második kenyerem is, remélem, ez is
olyan jó lett, mint az első :)