2023.04.10.

Bianka

Na, hát, hogy most mik kavarognak bennem, azt nehéz megfogalmazni.

Azt gondolom, nem véletlenül van az, hogy kb egy év kell a összecsiszolódáshoz. Mondják, hogy ez azért is van, mert egy örökbefogadásnál alapból lemaradunk az első 9 hónapról, és még utána kell némi idő. De most azt is látom, hogy nekünk, örökbefogadó párnak ugye évekig megvolt a saját kis életünk, kinek milyen. A miénk jó volt. A gyereknélküliség miatt hiányos ugyan, de jó. Békés, csendes. Megvolt a kis rendszerünk a szokásaink, a poénjaink.
Megvolt, hogy nyaranta hol és hogyan hűsölünk, hogy reggel ha korán kelünk, indul az öntözőrendszer, és a reggeli napfénynél kávézgatunk… ha lenyírjuk a füvet, egy-egy bögre kávé mellett a frissen lenyírt fű illatát és a madárcsicsergést élvezzük. Ősszel, a már hűvős szélben is, egy-egy nagy pokróccal még mindig kint kávézunk… Telente sorozatokat nézünk, minden karácsonykor megnézzük a Snowman-t, a Polar Express-t, és egy-két Herry Potter részt. Tavasszal pedig nyílnak a kertben a nárciszok, jácintok, tulipánok, fürtös gyöngyikék, rügyezik minden, amit imádok, és ősztől ezt várom. Ezek nekünk évek óta megvannak.

Ebbe a rendszerbe érkeztek a gyerekek, és igen, nagy öröm, hogy végre család lettünk, csodás élmény volt az első karácsonyunk családként, imádtam a pillanatokat, amikor pl átadtam a gyerekekkel közös képekből készült montázsunkat, és Kati, Bernát unokatesója, elérzékenyült, majd én is, és könnyes szemmel megölelt. Nem kellett szólni semmit, szerintem mindketten nyugtáztuk, hogy mi is megérkeztünk. Vagy mikor megkaptuk a közös pólónkat, amin az a felirat volt, hogy az első közös karácsonyunk – na azon meg mi sírtunk Bernáttal. És ezek nagyon jó dolgok, és napi szinten sok jó történik, de közben rossz az, hogy azt a felépített rendszert, amit addig csiszolgattunk és nagyon szerettünk, szinte egy az egyben offolni kell.
Eddig a téli időszakot kellett szinte teljesen átírni. Ugrottak a sorozatok, mert nagy része nem gyerekbarát, a Polár Express-t végig pofázták, mert ahhoz még kicsik, a Harry Potter is ugrott, mert szintén nem kisgyereknek való, a Snowman-t pedig meg sem próbáltuk, mert az meg annyira a miénk, és annyira érzelmes nekünk, hogy azt nem akartuk elrontani, hogy abba is beletrollkodjanak. És ez csak a karácsony volt… Sok mindennel kapcsolatban azt érzem, hogy beletenyerelnek. És persze, kicsik, meg gyerekek, meg nem értik, meg satöbbi… értem én, csak még sem jó. Szinte mindenben újratervezés kell, és van, amit könnyen veszek, van, amit nem. És nem tudok végig gondolni minden helyzetet, minden évszakot előre, hogy majd mit kell változtatni. Amikor jön a helyzet, próbáljuk úgy, ahogy lehet, esetleg ahogy szoktuk – ha az belefér – vagy jönnek újak. de ez akkor derül ki, mikor ott van a helyzet teljes valójában. És ezeknek nagy része koppanás. Mert megpróbáljuk, adunk egy esélyt annak, hogy jó legyen és persze, hogy nem lesz jó. És ez rohadtu szar érzés.
Ma reggel pl békésen ébredünk, kellemes zene szól, Bernát kint a konyhában tevékenykedik. Mindenki ébred, jó a kedv, átöltözünk, Bernát szól, hogy jöhetünk ki, az asztalon kalács szeletek, az egyik vajas, másik sima, harmadik mogyorókrémes. Készíti a kávékat, minden adott egy békés, szép reggelhez. Mikor Jancsi megkérdezi, hogy mi is kapunk kávét? És lehet, hogy gyerekként neki kell a megerősítés, a biztonság, meg az állandóság, meg tudni akarja, hogy mi van, de nekünk meg olyan jó lenne, ha csak simán csendben maradna és kivárná, hogy Bernát is odaérjen, és csak szépen letegye a négy csészét, és kezdjük a reggelit. Nem jó érzés, hogy mindig megkérdőjeleznek, hogy egyértelmű dolgokat kérdeznek meg.
Bernát fel ébred ki csoszog a konyháig és azzal kezdi hogy mit csinálsz mi is kaphatunk kávét, erre mondom neki hogy a kávétok már régen készen van most kalácsot kenek. Vissza megy majd újra ki és le ül az asztalhoz, és pörgök forgok pakolok oda mindent, és erre egy másodpercel mielőtt adhatnám a kávéját jön újra a mondat, hogy mi is kaphatunk kávét? Erre már rá vágom hogy nem, el mondtam hogy már kész, rakom ide, és te ezzel a baromsággal basztatsz, akkor nincs kávé bazd meg.

Nekem anno kifejezetten rosszul esett, hogy Bernát mindig megkérdezte, hogy megsóztam-e a tésztát, mielőtt rátettem a tejfölt és a sajtot? Annyira rossz volt azzal szembesülni, hogy ennyire nem bízik bennem. Hiszen már mondta, hogy így szereti. Tudom, hogy így szereti, és én figyelek arra, hogy ha felszolgálok valamit, az mindenkinek jó legyen. (B volt rá precedens hogy nem vólt meg sózva!)Kb most ilyen érzés, hogy rendre megkérdezik ezt a kávé dolgot, még akkor is, mikor látja a csészét, ott van a kávé, tudja, hogy az az ő csészéjük és mégis megkérdezi. Miért nem tud csendben maradni csak még 10 másodpercig, aztán csak simán örülni annak, hogy kapott kávét?
És akkor ma reggel… Kalács szeletek, kávé, békésen beszélgetünk… persze, hogy Jancsi kilöttyinti, mert mindenhova figyel, csak oda nem. Komolyan azt gondolom, biztosabb lenne, ha visszaéllnénk a cumisüvegre, abból talán nem landolna a fele az asztalon.

És igen, látom, sokat várunk el, ami azért van, mert egyébként számtalanszor bizonyítják, hogy tudják, képesek rá. Julis pl nem tudja kitekerni a kulacsot. Nem várom el tőle. Azt igen, hogy próbálja meg. És a felesleges nyávogást itt sem szeretem, és ha csak teszi az agyát, hogy nem tudja kitekerni, de simán ki lehetne, csak meg sem próbálta, akkor visszatekerem, hogy de igen, csinálja meg. De ha azzal jön, hogy nem tudja, és tényleg nekem is kellett erő hozzá, akkor ennyi, kitekerem, odaadom neki és mehet. (B Sajnos Julis rendszeresen hisztizik olyan dólgokon amin em kéne mert ezt már rég tudja, pl. a hússzor felvett cipőt most nem tudja fel húzni, de le se hajól csak tapossa a cipőt, vagy a lépcsőn amin egyedűl fel le sétál egyszercsak valahogy nem tud le jönni rajta… )

Na de visszatérve a virágos sztorihoz.
Most itt a tavasz, a kedvenc évszakom, csicseregnek a madarak, rügyeznek a fák, végre kinyíltak a virágok, és jönnek a gyerekek és letrimbolnak mindent. A nárciszaim letaposva, kitörve és ilyenkor vérzik a szívem. Nem csak a virágok miatt, mert az csak egy virág. Hanem amiatt, hogy annyira várom mindig a tavaszt pont ezek miatt, már mikor a föld elkezd megrepedezni és előbújnak a fél centis kis levélkék, már akkor repesek, hogy hamarosan itt virágtenger lesz! És nőnek és várom, és jönnek a virágbimbók, és még mindig várom és akkor kinyílnak, és minden alkalommal, mikor elmegyek a kert mellett, annyira jó ránézni, hogy szép, rendezett, és végre a sok zöld szín dominál, és benne az a pár szép virág… és mosolygni támad kedvem! És akkor jön a gyerek és belesik… beleseggel… belelöki a másikat…. belegyalogol…. beleejti a labdát. Minden nap van valami. Még épp a kerti munkát nem velük végeztettem, hogy érezzék, hogy ezzel azért meló is van, de már meséltem, már beszélgettem, már magyaráztam, már sírtam, már haragudtam, már büntettem, és kb mintha a falnak beszélnék, neki nem fontos, szarunk bele. És oké, értem én, hogy gyerek, meg még nem érti… Csak akkor meg ne csodálkozzunk, hogy akkor bizonyos részekből meg igenis kizárom… Mert ha majd nyáron a hatalmas pampafüvem közepébe huppan bele, akkor azt a növényt arra a nyárra elintézte… nomeg a szép látványt is. Szóval nem, nem fogom az esélyét sem megadni ennek. Mondtam Bernátnak, hogy kerítést szeretnék ide minél hamarabb. Tudom, sok a dolga, akkor majd csinálok én, de ennek vége, nem lesz itt bejárkálás, meg trimbolás. Én azt gondoltam, lehet ezt szépen, de ezek szerint nem. Ekkora gyereknél egyelőre csak az működik, hogy egyszerűen kiveszem a rendszerből azt, amit nem szeretnék, hogy baja legyen, vagy kárt okozzon vele. Eszem ágában sincs lent tartani ceruzát, tollat, filceket, festéket, vagy ollót. Az csak úgy működik, ha elkérik és amikor végeztek, visszaadják. Mert egész egyszerűen nem megbizhatók ilyen téren, és ha nekik nem fontos, kb leszarják, hogy arra valaki nemet modott, mert fél perc múlva már csinálja.

Ezen a virágos témán nagyon felhúztam magam, leginkább is azon, hogy már annyiszor kértem, kérte Bernát is, és más is. Borzasztóan dühös és egyben szomorú is voltam, és ez rendesen belerondított a napomba. Ma akartam odaadni a két laptopot, amit beszereztem, de nem adtam oda, mert annyira mérges voltam, hogy arra nincsenek szavak. És borzasztó rosszul esett ez nekem is, mert annyira örültem, hogy kitaláltam ezt a két laptopot, olyan jól megszerveztük, bár egyik sem városbéli volt, mindkét átvétel jól sikerült, nem is voltak drágák, és az átadást kb jobban vártam, mint a gyerekek, nagyon szerettem volna látni Julis arcát, ahogy örül, hogy végre laptopozhat… De annyira dühös voltam, hogy azonnal vissza akartam vágni, és azt mondtam, hogy ha Neked nem fontos az, amit én mondok, akkor nem lesznek jó dolgok, akkor nem lesz sem csoki, sem más. És megmutattam, hogy miket intéztem, megmutattam, hogy ezt most akartam átadni. De aki csak a virágaimat tapossa ki, az nem kap ilyet. Vélhetően a szakemberek nem repesnének ezért a megoldásért, anyám is kiakadt ezen. De egyszerűen nem tudom szó nélkül nézni ezeket. És nem tudom elhinni, hogy a virág és a gyerek nem kompatibilis együtt. Nem hiszem el, hogy csak úgy lehet virágom, ha búra alatt tartom, vagy az egyiket, vagy a másikat. Nem hiszem el, hogy ez csak így működhet. Szóval Karika mama kérdésére, hogy nem tudtam, hogy jönnek a gyerekek? Nem számoltam vele? De igen… tudtam, számoltam vele. Csak mikor megjöttek a gyerekek, akkor valahogy nem az volt a legnagyobb gondom, hogy a hagymás virágaimat kiszedegessem és valami biztosabb helyre telepítsem… pl a háztetőre, ahol vélhetően nem érnék el… És akkor, mikor szeptemberben barátkoztunk és még a szállásunk kertjében kitapostak egy virágot és akkor megbeszéltük, hogy hujjuj, azt nem szabad, és akkor arra olyan jól reagáltak, olyan lelkesen kerülgették a virágokat és mondogatták, hogy ott egy fehér, meg ott egy sárga, hogy mertem azt remélni, hogy tavaszra, mire jönnek a mi kertünkben a mi virágaink, ezzel már nem lesz gond. Mertem remélni, hogy 7 hónap azért elegendő lesz arra, hogy ilyeneket azért megértsenek.

Még mindig a sebeimet nyalogatom, agyalok a dolgokon, a miérteken, hogy mit hogy kellene, ja meg anyám utolsó mondatán, hogy ha nekem fontosabb egy virág, akkor minek kellett gyerek? Azt hiszem, erre majd máskor válaszolok, mikor már okosabb leszek.

Bernát

Most mesélnék drága tökéletes anyósomról, de mivel Biankának még fontos az anyja, ezért inkább anyit írok, hogy nem pendülünk egy húron…
Amikor két éve elültettük ezeket a virághagymákat, még majdnem, hogy az örökbe fogadás se volt elindítva és nem, nem készültünk arra, hogy idén már akkora gyerekeink lesznek, hogy veszélyben lesz az udvaron minden is!
És, hogy miért kellett gyerek, mert ez az élet rendje, hogy legyenek unokák. De azért, mert jött két gyerek, nem dózeroljuk le az egész udvart, nem altatunk el minden állatot, és nem költözök be az ágy alá, hogy nekik minél több helyük legyen. Az életnek kemény szabályai vannak, és ezt mindenkinek be kell tartani!
A gyerekek az idióta nevelés miatt nem tisztelik az állatokat, a kutya az vagy őt harapja meg, vagy ő veri meg, a galambokat az itatóból elkergették, annak ellenére is, hogy rájuk szóltunk, hogy ez az ő kertjük ez az ő itatójuk!!! Nem bántjuk az állatokat, nem rúgdaljuk a kutyákat, nem kergetjük a macskát!!!!!
A játékaikat nem tisztelik, nem számít, ha egy doboz játék kiborul, lenéz és játszik tovább, néha fel vesz pár darabot, ami kell, de a többi ott rohad meg!!!
A könyveket nem tisztelik, szét szakítják, taposnak rajta, fekszenek, birkóznak rajta, asszem volt, amit őssze is firkáltak!!!
A szép ruháikat nem becsülik, a legdrágább, legszebb ruhában is másznak a földön, sárban, bárhol bármit, törlik a szájukat, taknyukat, a ruháikba!!!
A növényeket nem tisztelik, töbször el lett mondva, hogy nem téped le, hogy nem taposod ki, hogy nem nyúlsz hozzá!!! És megy és a szomszéd kisfáját tépkedi, kiszedi a sziklakertből a kövirózsát, kitapossa, letépi a virágot, pedig minden eset után volt reakció, soha nem maradt ez észrevétlenül és felsorakoztattuk a teljes arzenált, volt már jutalom, dicséret, ha vigyáznak rá, rászólás, magyarázás, szidás, bünti, nasimegvonás, mese elmaradása, 5 perc gondolkodás a padon, Bianka már sírt is, de ez sem hat.
Nem lehet megbízni bennük! De mégis ott könyörögnek, hogy hadd jöjjenek ide, csendben lesznek, csak nézik, hogy mit csinálunk, és persze, hadd tanuljon, nézzed bazdmeg, de csendbe, mert most fontos dolgot csinálunk!!! És fél perc se telik el, már beszél, de ha a témával kapcsolatban kérdezne, akkor oké, tanulnia kell érdekli, válaszolok! De nem, valami agyament baromságról dumál, ami két napja történt más emberrel és nem úgy, ahogy mondja, tehát rohadtul máshol jár az agya, és ekkor el küldjük, hogy ne zavarjon, mert így nem haladunk, menjen játszani, de ő elkezd sírni, inkább nyavajogni, hogy ő jó viselkedett, és ő akarja és nézi….
És tudom, lehet mondani, hogy gyerekek, meg kicsik, de akkor nem kezelem értelmes emberként.
Jöhet a csöndben ülsz, nem kérdezel, nem beszélsz, nem választhatsz, mert úgy se tudod, és ennyi, akkor úgy kezelem, mint egy csecsemőt, eszik amit kap, nem mehet vécére, kap mindenki pelenkát, cumiból kapják a tejcsi, azt kész, vissza fejlődünk!!!
És ezek annyira bosszantóak!
Ma este vacsi és fürdés közt hála anyósomnak, már eleve ingerült hangulatban, be lettek küldve pakolni. Csak azt a játék mennyiséget, amit szétdobáltak a földön, és az ágyon, azt kellett felrakni a polcra, szerintem ez három és négy évestől elvárható, rendszeresen meg is csinálják.
De ahogy hátat fordítok, Jancsi már trombitál, mert talált egy trombitát. Annyira felbaszott, hogy itt kell álljak és folyamatosan mondani az egybites agyának, hogy pakolni kell.
Julist rendszeresen megkérdezzük, hogy mi a feladatod? - Hogy pakoljak…, akkor mi a tökömet állsz kint a konyhába és nézelődsz? Fél perc jó esetben, eddig tudnak odafigyelni, ezért beültem az ágyra és még játszottam a telón, autómatán mondogattam, hogy: Haladjál, pakolás van, tegyed fel a polcra, mindent felszedünk a földről. És ez jórészt be is vált, majd kezdték unni és elkezdték kérdezgetni hogy ezt a kukába?, baba ruha… persze mehet…. kirakó darabkái? dobjad, szarok rá, úgyse tiszteled, dobáljad kifelé, egyszer majd elfogy!
Semmire nem vigyáznak, semmi nem érték, ha eszünk és leesik valami a földre akkor még rá is tapos, vagy még volt, hogy ő maga dobja le „véletlen”, és nem gond, három kutya várja a fincsi kaját, és hál Istennek van pénz ételre, de nincs becsület… félig tele joghurtos poharat dobnak (dobnának) ki a kukába, mert már megette, de fél perc múlva kéri a következőt.
És nem győzzük felváltva magyarázni, elmesélni, hogy mit hogy lehet, mit hogy kell, hogy bezzeg a mi időnkbe a banán héjját is megettük szinte, mert akkora volt mindig ilyen! Hogy Apa és Anya sokat dolgozik, hogy legyen pénz csokira, meg sütire, de ez se hat.
Na jó, Anyámnál most a ház előtt a füves placcon bujkálnak a fürtös gyöngyikék ezrivel a fűben. És mi ott parkolunk a fő mellett, ha többen megyünk kocsival, és mikor indultunk haza, Jancsi jött kifelé és a járda szélén megtorpant és nézegette, hogy o-ó, ott virág van, és lassan lépett rá a fűre és utána már vígan taposta, de legalább már megtorpant.

Bianka

Ismét azt gondolom, ha ezt egy szakember végigolvasná, akkor legalább a felére, de lehet, hogy az összesre azt mondaná, hogy igen, ez normális így, mert gyerek.
Egy pár hete volt egy kérdés az egyik örökbefogadós csoportban, hogy mi az, amire nem voltál felkészülve, vagy ami nem úgy alakult, ahogy gondoltad? És nekem például ezek is benne vannak, hogy reggeli kakaózás, amit írtam. Hogy megkapja csészében, és kilöttyneti, magára önti. Ez kellemetlen. Hogy mit bénázik, nem igaz, hogy nem tud odafigyelni.
És nem tudom, nem tudjuk, hogy 3 évesen ezt kell tudnia? 3 évesen elvárható az, hogy úgy fogja a csészét és úgy igya a kakaót, mint a vérbeli angolok a teát öt órakor? Miért löttyenti ki? Mert nem oda figyel. Elvárható egy 3 évestől, hogy ennyire odakoncentráljon? Vagy teljesen normális az, hogy kilöttyenti, mert teljesen normális az, hogy nem oda figyel? Ezen nem kellene kiakadni? De kiakadunk, mert a kakaónak a csészében van a helye és ha kilöttyen, az kellemetlen dolog. De akkor mi a teendő? Ne adjunk kakaót? Az nyilván nem. Műanyag pohár? Fellöki. Szívószálas? Megnyomja, kifolyik. Csőrös pohár? Ugyan már! Már 3 éves! Cumisüveg? Megintcsak ugyan már… De akkor mi?
Vagy minden egyes ilyen alkalomhoz mellékeljünk egy tekercs papírtörlőt?
Azt gondolom, hogy ilyen szintekre kellene minden lépést lebontanunk, mert csak akkor léphetünk tovább, ha a gyerek oldaláról is megértjük a dolgokat.

A mi két gyerekünk ügyes, okos és tud szabálykövető, szófógadó lenni. Ezek miatt különösen diszkomfortos érzés, mikor nem ilyenek.

Bernát

És soha nem akarnám a két gyerekem hasonlítgatni, de legtöbbször Julissal van probléma, szemétkedik, kitól a tesójával, becsapja, elveszi a dolgait, és utána nevetgél rajta és mutogatja.
A múltkor kompresszorral légpisztojjal fújták le a szemetet az utánfutóról, elvoltak vele, felváltva csinálták, és egy óra után kb. kikapcsoltam a gépet, hogy most már ne zúgjon, mert én figyelek a szomszédokra is, hogy ha lehet, ne zavarjuk őket. No és lassan elfogyott a tartályból a levegő, és mikor ezt Julis észrevette, hívta Jancsit, hogy gyere, én jó tesó vagyok, oda adom, és le ült a padra mellém, Jancsi próbálkozott, de már szinte semmi nem jött ki a csőből, erre Julis: Ha elrontottad, szólj Apának, majd ő meg csinálja. És én tudtam, hogy nincs elromolva semmi, de ez a kis mocsok már így kavarja a szart. És tudom ez a gyerek dolga, de hihetetlen hogy már ebben a korban megy a szemétkedés.

Bernát és a házi kó…

Ma kicsit késve, kb tíz óra körül elkezdtem az előtető építését, de mivel egyedül csinálom, és ma estére még bizonytalan menyiségű esőt mondanak, nem bontottam ki a tetőt, csak egy kis helyen. Így csak két gerenda került be a helyére, de holnap reggel nekiugrok és ha megdöglök is, akkor is kész lesz estére a tető, valamennyire!
No este tíz is elmúlt megyek csucsuzni, jócakát.