2023.04.16.

Bernát

HEPIAND!!!

Na szép vasárnap reggelre ébredtünk, mindenki kapott kávét… ja nem… Julis az éjjel kiment egyedül wc-re és nagyon sok időt töltött ott, de aztán visszajött és aludt tovább, nekem ez gyanus volt, ezért pár perc mulva kimentem én is megnézni a károkat. Csak egy pisis pólót találtam, úgy voltam vele, hogy nem lesz baja a takaró alatt a meleg szobában, majd reggel úgy is át kell öltözni.
Reggelre kiderült, hogy mivel lefekvés előtt ő gyorsan az egy kulacs vizet megitta, a pelenka már nem bírta el az esti két három pisit és kiszivárgott.

Na vissza a reggelhez, anyuci végre egyszer jól kelt, nem látszott rajta, hogy fáradt lenne, fújta még az orrát, de már jól volt. Kiment a konyhába és szendvicseket sütött, tervezgettük, hogy mivel kényszerből ma se a szülinapi játszóházas bulira nem tudunk menni, se a mama szülinapjára nem tudunk menni, ezért ebédre süt egy pizzát.
A gyerekek mostanában azt játszák, hogy az összes könyvet leveszik a polcról és azon fetrengenek. Bár mi töbször is elmondtuk, hogy a könyvekre vigyázni kell és egyszerre elég egy egy könyv, ők most mást akartak játszani a könyvekkel, így rá bólintotunk, hogy oké, vegyék le ami kell, de aztán ha ebéd lesz, mindent össze kell pakolni! Természetesen!
Persze nekik a legfelső, legvastagabb könyv kellett, amiből az lett, hogy a polc sarkán lévő kirakós dobozk kifordultak és veszélyesen haladtak a kiborulás felé, szóltunk Jancsinak, hogy az alsó polcon a kirakók dobozait gyorsan igazítsa meg. De a gyerekek néha át kapcsolnak agyatlan fadarabokká és Jancsi már mászott is felfelé és elkezdte a felső polc legnagyob könyvét lefelé rángatni… Bianka próbálta magyarázni, hogy alsó pólc! Kirakós doboz! DE semmi, nem értette, Julis közben odaért és ezért neki is szóltunk, hogy igazítsa már meg a kirakókat, erre ő is elkezd mászni felfelé a felsőpolcon nézelődni. Na Bianka rövidre zárta, felállt és elzavarta őket onnan és kicsit hangosan megmutatta nekik, hogy itt az alsó polc, és itt a k. (kedves) doboz és ezt kellett vissza igazítani! Persze, engedd el, ezek csak gyerekek, meg nem érti a kis butus, bár 7 hónapja itt van az a két kurva polc, és százszor pakoltak már rá vissza. De szzúúú szzááá, nyugi van. Játszanak, beszélgetünk, tervezzük a napot, Bianka pakolja sorba a munkákat fontossági sorrendben, tegnap is, meg ma is dolgoznia kell, mert ezzel a betegséggel megint csúszott a gyerekek miatt. Beszélgetnénk, de persze mind a két gyereknek fontos mondani valója van, Julis meséli a Piroska és a farkast a Farkas és a hét kecskegida könyvből, csak feltűnik neki, hogy nem stimmelnek a képek. Bianka mondja neki, hogy másik könyv, más történet, de Julis erőlteti, hogy nem, ez a Piroskás, Bianka újra elmondja, hogy ez nem az a könyv, hát keressél már benne Piroskát… Itt már kezdett fokozódni a hangulat, de ezt letudták. Jancsi közben fetrengett az ágyban és ráfeküdt a mondhatni baldahinja szélére, ami kezdett feszűlni, mondom neki, hogy húzza el a fal mellé, hogy ne legyen baja, Jancsi rángatja össze-vissza, húzza keresztűl az ágyon, majd le tépi. Amióta fent vannak ezek a függönyök, minden egyes nap műsor ez, hogy hajtsák fel, húzzák el, ne tépjék le, ne lépjen rá, ne fetrengjen rajta, mert elszakad, nem lesz. És ennek ellenére ez most nem ment. BIANKA felpattant és megigazította és ekkor már ordítva magyarázta, hogy hogy kell csinálni. Annyira felbaszta magát (B mint boldogság) hogy konkrétan már hisztérikusan üvöltött, zihált, teljesen át ment Hulkba!
Nem szoktam a gyerek előtt, de már rászóltam, hogy drágám, nyugi. Már az a fajta örjöngés volt, ami már súrólja az agyvérzés határát. Leült az ágyra és elsírta magát.
-B: Hogy lehet ez a két B. síííp  ennyire í. síííp hogy ennyire fel b. síííp, teljesen kifordulok magamból, én nem vagyok ilyen, csak ezek a kis g. síííp hozzák ki belőlem…. és csak sírt és sírt mint egy óvodás kisgyerek, aki nagyon el van keseredve! Nagyon kiakadt, hangzottak el nem publikus mondatok is de ezt már csak kettesbe beszéltük mert közbe a gyerekeket felöltöztettem és kiküldtem az udvarra.

Nagyon nem jó érzés mikor életed párja a gyerekeidtől szenved, és azt érzi, hogy most kötelességből elmegy pelenkáért és tankol is, de délig nem jön haza, mert nem akarja látni a gyerekeket. És nincs is kedve haza jönni a saját házunkba, a kis kuckónkba! Az életünkbe! ! ! ! !

Felöltözött és elindúlt bár ezer dolga lett volna itthon, kifelé menet a gyerekek boldogan viháncolva mentek volna oda hozzá, én meg mint a testőr, zavartam őket el onnan. (ez egy vicc, de ez van)
És erre a B. Julis (B. mint boldog) jön és mutatja, hogy leszakítottam a virágot, he he he!!!
Biankának elborult az agya és megindult Julis felé, hogy jó esetben csak megtépje.
De én gyorsa közéjük álltam és mondtam, majd én intézem.
Bianka megfordult és ment a kocsihoz és mikor becsukta a kaput, megint elsírta magát.

És akkor én most itthon maradtam a két k. kölökkel, az asszony meg jó esetben oda ment, amit mondott, és nem a folyóba ugrik épp.

LEHET MONDANI, HOGY ELBUKOTT, ELBUKTUNK, A GYEREKNEVELÉS NAGY FALAT LETT ÉS MEGAKADT A TORKUNKON. A LEGJOBB TUDÁSUNK SZERINT PRÓBÁLJUK NEVELNI ŐKET, DE VAGY A NEVELTETÉSI HIÁNYOSSÁGOK TÚL NAGYOK, VAGY A SZÁRMAZÁS SZÓL BELE AZ ÉRTELMÜKBE, DE AZ IS LEHET, HOGY MI KELL, HOGY FEL ADJUK ÉS ÁTENGEDNI AZ EGÉSZ ÉLETÜNK ENNEK A KÉT AGYATLANNAK ÉS MÁTÓL AZT CSINÁLNAK, AMIT AKARNAK, ODA SZARNAK, AHOVA AKARNAK, ÉS MI RABSZOLGAKÉNT TAKARÍTJUK A ROMOKAT ÉS ALIG VÁRJUK, HOGY BENTLAKÁSOS ISKOLÁBA KÜLDJÜK ŐKET.

ÉS MOST AZ OKOSOK MONDHATJÁK, HOGY EZÉRT MINEK KELLETT GYEREK? ÉS AKI EZT MONDJA, ANNAK SE KELLETT VOLNA GYEREK!

RENGETEG LEMONDÁSSAL JÁR A GYEREKNEVELÉS, DE MI EZT SZÍVESEN RÁJUK ÁLDOZZUK, DE HOGY LASSAN AZ ÉLETÜNKET KELL FELÁLDOZZNI ÉRTÜK, EZ MÁR KICSIT SOK. LASSAN OTT TARTOK, HOGY NEM CSAK BIANKÁNAK KELL PSZIHOMÓKUS, HANEM NEKEM IS, MERT A SZÉLES VÁLLAIMMAL ELBÍROM A CSALÁDOT ÉS TARTOM MAGAM, DE BELÜL A SZÍVEM MÁR SORVAD!

A gyerekeket nem öltem meg, egy órát ültek az udvaron a széken és gondolkodtak, hogy tépegetjük-e a virágot, bántjuk-e a libákat, vagy eltapossuk-e a csigákat. Én meg egy órája ülök, és azon agyalok, hogy hogyan oldjam meg ezt a kavalkádot?????

Ja és kérded, hogy mi ebben a hepiand??? Hát a gyerekek még élnek, nem ?!

Bernát

A kompenzálás

Amikor nehéz pillanatok vannak, mint pl. ma, jutalmazom magam. Amíg a gyerekek kint ültek a széken büntetésben, én szépen ettem a csokijukból. Sőt, most, hogy alszanak, megettem a kindertojásukat is!
Sajnos ez senkinek se jó, mert én hízok, ők meg kevesebb csokit esznek. Pótolni kell a szeretetet.

Ui. Anya gyere haza. Jó leszek!

Bianka

Olvasva Bernát írását, megszakad a szívem, hogy ezzel az egésszel mekkora terhet rakok még rá is. Nincs is kedvem írni. Mit írjak? Hogy egy balfasz vagyok? Tegyem nevetségessé magam, hogy engedem felcseszni magam egy szaros négyévesen? Anyósomtól mindig megkapom, hogy hát te vagy a felnőtt, neked kell annyi eszednek lennie, hogy nem hagyod magad felidegesíteni… Ilyenek… gyerekek…
És valahol igaza van, valahol meg ettől nem lesz jobb.
Ha ez így menne, hogy nyugodjál le! Oké.. és már nyugodt is vagyok, én lennék a legboldogabb, de basszus, nem így megy. Igenis felbasz, mert leéltem 44 évet úgy, hogy a felében nekem kellett megfelnem mindenkinek, nekem kellett a jótanulónak, a jógyereknek, a jó diáknak lenni, aztán felnőttként meg elkezdtem megvívni az élet harcait, ami eléggé úgy néz ki, hogy oda-vissza kapjuk a jót és a pofonokat. A feltétlen elfogadás, és a feltétlen szeretet Istennél van, és bárhogy tudom az elvét, elmagyarázni nagyon szépen tudom, de megvalósítani a jelek szerint nem.

A feltétlen szeretet lényege pont az, hogy nem függ semmitől. Nem függ attól, hogy okos valaki, vagy buta, szép, vagy csúnya, jól viselkedett, vagy rosszul. A feltétlen szeretet pont, hogy nem függ ezektől (sem) De a világunkban nem feltétlen szeretet alapján működünk. Egy barátság, egy kapcsolat, egy munkaviszony sem működik úgy, hogy csak az egyik szeret, csak az egyik ad, csak az egyik teszi oda magát mindig. Hogy működjenek a dolgok, mindenkinek bele kell adnia a magáét, ami tőle telik.
Most nekünk pedig a feltétlen szeretet szerint kelene működnünk, mert a kisgyerekek még nem képesek visszaadni semmit. Csak szimplán vannak és a lényük az, ami ellensúlyozni tudja azt a sok befektetést. De nekem nem ellensúlyozza. Úgy, hogy Julissal kapcsolatban még némi ellenállásom is van, így pláne nem ellensúlyozza. Én képtelen vagyok arra, amire anyám, hogy leszidja őket, aztán nem telik bele fél perc sem, odahúzza, hogy jajj, Te! és megpuszilja őket. Én ezt nem tudom, mert amikor felcsesznek, akkor dühös vagyok. És akkor már nem tartom aranyosnak, hogy pofákat vág, meg bohóckodik, számomra nem aranyos, ahogy billeg össze-vissza. Nekem akkor már idp kell, hogy lenyugodjak.

Mondják, hogy az egyik legnagyobb hiba, hogy a gyerekeket mini felnőttnek gondoljuk, ami azért hiba, mert a gyerekek agya még nem fejlődött ki rendesen és egy csomó mindent képtelenek emiatt megérteni és megcsinálni, hiába is várjuk el tőlük.

De nálunk nem ilyenek vannak nagy részben. Apróságok, amik miatt sokszor úgy vágnám szájon visszakézből, hogy a szekrény adná a másikat.
Készítem a vacsorát, akkor szólok nekik, hogy majd lassan fejezzék be a játékot, még lehet kicsit játszani, de nemsoká vacsora van. Ott van, hallja, tudomásul is veszik, oké.
Telik az idő, szólok újra, hogy akkor most már lehet pakolni, erre Julis: Mi van? – A jó édes… az van… pakoljál b.meg…  
Hogyhogy mi van? Mi ez, hogy mi van? Kitől szedte ezt?
Aztán kijön, hogy kész van, benézek, minden szanaszét. Kérdem, mindent összepakoltál? – Igen… - Biztos? – Igen…
Ott már ezért kezdem felcseszni magam..Ennyire, vak, ennyire hülye, vagy ennyire szarik arra, amit mondok? Jó, lerendezzük a dolgot. Készítem a vacsorát, ott állok a tűzhely előtt már egy ideje, megy két láng, serceg a serpenyő, megy az elszívó, erre megkérdezi: hideget eszünk? Mondom neki, Juliska… itt készítem a vacsorát, nem tűnik fel, hogy itt vagyok a tűzhelynél fél órája? – De…. Most főzöm a vacsorát, tudod, hogy az mindig forró… - Igen… És hideget eszünk?
Barom…
És akkor még a vacsora alatt még négyszer mellékanalazza, magára önti, asztalra keni, földre dobja a kaját, hadonászik a villával, beleszövegel a másik mondandójába, rugdossa a lábamat, okoskodik, hogy pl neki csípős kell, miközben ezt minden egyes alkalommal lejátszuk, hogy nem jó neki a csípős. És ez csak egy szimpla vacsora, kb fél óra… De ez megy kb egész nap. Kimerítő egész nap.

A dühöm nem csökkent ma reggelre. Annak ellenére, hogy ma jól ébredtem és minden esély megvolt egy békés napra, egyszerűen nem ment. Tudom, hogy ezen mindenki átesik, de most én érzem azt, hogy egyszerűen alkalmatlan vagyok erre a szerepre. Nem tudok egész nap ebben a játékban részt venni, ahol egyik percben hagyjam őket, mert egyedül képesek megcsinálni a dolgokat, másik percben meg nézem, hogy ezek ugyanazok a gyerekek, akik eddig itt voltak? Mert olyan egyértelmű és abszurd dolgokat nem tudnak, hogy kettéáll a fülem.

Az, hogy nem veszi észre, hogy mindjárt lever hat doboz kirakót, oké, gyerek… De mikor mondom neki és szög mást kezd el csináni… még az is oké, mert gyerek. De aztán odamegy a másik, pontosan tudja, mi hol van… Olyan pontosan tudják, hogy azt is tudják, melyik könyvben pontosan mi van, és akkor nem tudja, melyik a kirakó? Hagyjuk már… És mikor mondom, hogy ALSÓ polc, akkor meg ott állnak, mintha nem tudnák, mi az az alsó polc. (De, tudják) És kiakadtam, mert lelki szemeim előtt lepergett, ahogy a hat doboz kirakó leesik, kinyílik, és majd én válogathatom szét.. és nem, ehhez rohadtul nem volt kedvem.

Minden egyes napom úgy telik, hogy valamit dolgozok, pakolok, gyereket rendezek, mire észbe kapok, ebédet kell csinálnom, hogy időben aludjanak. Alvás, akkor vagy dolgozom, vagy én is pihenek, majd kezdődik délután ugyanaz. Este, ameddig tudok, dolgozom, aztán nekiállok blogot írni, hogy az is meglegyen. Este 10-11, vagy még utána kerülök az ágy irányába és akkor sokszor még ott vár egy rakat hajtogatnivaló ruha. Mire az is kész, este fél 12, akkor nézem meg a Facebookot, vagy pár videót a Tiktokon, ennyi az énidőm.

Fáradt vagyok és jelenleg reményvesztett. Jelenleg azt látom, hogy esély nincs egy normális napra. Julis minden napra gondoskodik arról, hogy az energiáimat a faszságaival olyan szinten szívja le, hogy estére zombimód fekszem az ágyba, remélve, hogy reggelre feltöltődöm. És ehhez most már Jancsi baromkodásai is jönnek. Ferdít, hazudik, árulkodik, terel. Nagy szemeivel ártatlanul néz, képes könnyeket produkálni, Julisra mutogatva, hogy Ő bizony ártatlan, mikor a saját szemeimmel látom, mit csinált. Ezek a játszmák úgy szedik le az energiámat, hogy élni sincs kedvem, nemhogy még szeretgetni, babusgatni.

Ma délelőtt, mikor kiabáltam és Bernát rám szólt, egy szempillantás alatt omlott össze bennem minden. Megint ugyanaz a kérdés hasított belém, hogy Jézusom, ki ez??? Hol vagyok ebben a sztoriban ÉN? Én, a kiegyensúlyozott, türelmes, optimista, lelkes, bizakodó, mindenben a jót látó Bianka? Mert ez nem én vagyok most. Én nem ilyen vagyok. Teljesen kiakasztanak, és kifordítanak önmagamból, már alig maradt valami belőlem. Nem hallgatok zenét, nem festek, de ma, mikor Bernát mondta, hogy hívjam fel egy barátnőmet, azt mondtam, senkit nem akarok most.

És persze jó kérdés, melyik kutyát etetem? Hát… amikor egyik baromság után jön a másik, meg a harmadik, meg a tizedik, meg a sokadik, akkor hiába próbálom minden erőmmel etetni a jó kutyámat, a buzi rossz kutya csak zabál, zabál, a jó meg nem akar enni.

Ma, a kiabálás után úgy voltam vele, hogy most jött el az ideje, hogy elmenekülök innen. Vettem a ruhámat, közben zokogtam, annyira ki voltam akadva, hogy csak kapkodtam a levegőt… utoljára talán óvodás koromban zokogtam ennyire, hogy a levegőt nem tudtam normálisan venni, hanem a tüdőm akaratlanul kapkodta befelé. Azt az egyet tudtam, hogy nem akarok a gyerekek közelében maradni, el kell mennem innen és közben végtelenül elszomorított a gondolat, hogy nem akarok itt lenni, az otthonunkban, amit közösen építettünk Bernáttal, és amit annyira szeretek. Csak néztem magam elé, és kérdeztem, hogy hogy lehet ez? Hogy lettem ilyen? Én nem ilyen vagyok!
És akkor elkészültem, elindultam, hogy veszek pelenkát, meg tankolok, és tervben volt, hogy ha sikerül, templomba is elmegyek egy misére végre.  
És akkor megyek kifelé, Julis jön, mintha mi sem történt volna, kezében pár darab százszorszép. Dicsekszik vele: leszedtem a virágot – mondja olyan dicsekvően dallamosan, épp csak azt nem tette hozzá, hogy bibibííí… És ezt még elmondta párszor. Eldurrant az agyam. Nem a százszorszép miatt. Mert a százszorszép a fűben csak úgy van. Amikor megnő a fű, még le is nyírjuk a fűvel együtt. Szóval adódik a kérdés, hogy akkor miért akkora gond?
Egyrészt azért, mert amikor még kevés van, Bernát még szándékosan úgy is szokta nyírni a füvet, hogy kihagyja a százszorszépeket, mert tudja, hogy szeretem. Ez olyan kis kedvesség a részéről nekem. Nem nagy ügy a fűnyíróval kis kanyart tenni és nem egyenesen haladni, de a látvány, mikor a frissen lenyírt fűben meglátom a 3-4 darab kis fehér virágot, az olyan szeretetteljes, és bármikor ránézek, tudom, hogy ez Bernát üzenete felém, hogy szeret. És Julis ebbe trollkodik bele már megint.
A másik, amiért gond, hogy a százszorszép is egyértelműen egy virág, amit ugyebár nem bántunk, nem szedünk le, nem taposunk ki… És Julis nem tud különbséget tenni, hogy ez most egy ültetett virág, vagy csak úgy van. Virág és kész, amit nem kellene bántania, ezt pontosan tudja. És ennek ellenére jön és dicsekszik vele… És ha ezt hagyom, akkor ugyanezzel a lendülettel fogja a leanderek virágját is leszedegetni, amiért viszont nem keveset fizettünk és évekbe telt, mire ekkorák lettek, mi ápiljuk nyáron, anyósom minden évben elviszi őket, szóval van nem evés munkája ebben Neki is, amiért hálás vagyok, de nem azért dolgozik vele, hogy ez a kis picsa leszedegesse majd…
Az agyam eldurrant, roló le, és megindultam felé, hogy most véged… Bernát állt elém. A válla mellett néztem el és szúrtam a lányt. Ha szemmel ölni lehetne, már nem élne.

Megint feljött a kérdés bennem, mi ez az egész? Én, a kedves, jószándékú, türelmes Bianka hogy tudok úgy nézni egy 4 éves gyerekre, hogy legszívesebben kettétörném? Hogy lett abból, hogy akarunk gyereket, ez, hogy legszívesebben felrúgnám?
Bőgve mentem ki a kapun. Kocsiba ültem, és a könnyeimtől alig láttam. Elintéztem a dolgaimat, templomba is eljutottam, és mikor végeztem, nagyon nehezemre esett hazajönni. Az egyetlen dolog, ami miatt mégis akartam hazajönni, hogy Bernát itt volt, várt engem.

Hazafelé beszélgettünk. Mondtam neki, hogy minden életerőmet, energiámat elveszik ezekkel a hülyeségekkel, és akkor ilyenkor kellene szeretgetni, meg babusgatni. Hát kinek van erre ereje? Milyen földöntúli képesség kell ahhoz, hogy ilyenkor ne dúljak fúljak, és ne órák kelljenek ahhoz, hogy visszanyerjem legalább annyira a lelki békémet, hogy haza tudjak jönni, hanem kb azonnal elszálljon, mintha meg sem történt volna?
Ezzel majd biztosan dolgoznom kell pszichológussal, mert nyilvánvalóan ezek olyan dolgok, amik valamiért nekem valami fájó pontot feszegetnek.

Bernát kérdezte, hogy mi kellene ahhoz, hogy megbékéljek? Mit kellene csinálniuk?
Őszintén? Fogalmam sincs.
Egyik nap, mikor Karika mama itt volt és akkor is volt egy virágos kertes összeveszésünk, akkor hallottam, hogy mondja Julisnak, hogy menjél oda anyához, kérjél bocsánatot… És Julis jött és bocsánatot kért… de nem érdekelt. Mert tudtam, hogy őt sem érdekli. Csak mondta, amit a szájába adtak, azt sem tudta, miért mondja, azt sem tudta, mit jelent. Nekem ez nem ér semmit.
Nem tudnak tenni semmit. Csak szimplán idő kell, hogy megnyugodjak. Néha több, néha kevesebb.

Bernát

A gyerekek szépen, lassan, szisztematikusan elveszik az időnket egymástól!  Észre se veszed, küzdesz, csinálsz énidőt, egy hétvégi napot kijelölsz pihenő napnak és rásózod valakire őket, de ez nem elég. Ők szépen lassan minden időnket lekötnek. Most már értem a hosszú házasokat, hogy hogy idegenednek el egymástól, a gyerekek ékek egy kapcsolatban, és észre se veszed és már csak ők vannak.

A mai napban az volt a nehéz, hogy nem tudtam, Bianka jól van-e, és hogy érzi magát. Az, hogy a gyerekek itt voltak, nem nagyon változtatott semmit, én kiszolgáltam őket, max egy kicsit mogorvább voltam a szokásosnál.
Ma este Julis kezdte a szemétkedést Jancsival, én nem veszek le neked kirakóst a magas polcról, én nem adom oda a játékot, Jancsi meg könyörgött neki hogy légyszives add ide, én meg meguntam és adtam egy kinder tojás sárgáját Jancsinak, hogy azzal játszon (a kinderbe egyre szarabb értékelhetetlen játékot raknak) erre ő is kért, mondtam neki, hogy nem kap, mert szemétkedik az öccsével, és hogy ilyet nem csinálunk, Később természetesen ő is kapott, mert Apa jó fej. Erre egy perc múlva benyögi, hogy ő nem szeret, és ő csak anyát szereti, mondtam, hogy jó, akkor nem kap vacsorát, mert én fogom csinálni és nem kap. Persze ezen sírva fakadt, mondom neki, ha nem szeretsz akkor nincs vacsora, DE szeretlek. Mondom akkor ilyen csúnya butaságot nem mondjál. Erre fél perc se telik el, ő nem szeret engem. Most felnőttként viselkedek és be durciztam, nem beszélek vele ma már!
Ez az egész kurva örökbefogadás és minden igyekezetünk a szeretéért van, ez a fizetség. És akkor pont ezzel zsarol, hát anyádat!

Bianka

Én ebből a részből sikeresen kimaradtam, mert mikor hazaértem, aludtak, mi kiültünk kicsit a padra Bernáttal, majd mikor beértem, legnagyobb meglepetésemre Bernát elpakolta a lépcsőről a mindenféle cuccot, így fel tudtam menni a toronyszobába dolgozni. Nem is jelentkeztem egész délután, elvoltam fent csendben. Bernát néha feljött, hozott valamit, én meg nagyon nagyon szerettem Őt ezért az egész napért, hogy felmentett.
Mikor lejöttem, pont akkor tetőzött a nem szeretem apát- dolog. Akkor már a vacsi nem volt téma, azt egyébként is kapnának, de Bernátot nagyon megbántotta Julis, aki szenvedett a kindertojásos játékkal, nem tudta összeszerelni. Kérte Apát, hogy segítsen, aki nem volt partner ebben. „Nem baj, majd akkor anya segít” Én meg kivédtem Bernátot és mondtam, hogy én nagyon szeretem apát és bánt, hogy így beszél vele. Ebben a családban nem mondunk ilyet senkire, hogy nem szeretjük. És megvédem őt, és aki bántja, annak nem segítek. Rá egy percre már ugyanúgy jött és csacsogott, a játk kérdés le volt tudva.
Most szerintem a kötődő meveléses anyukák egyöntetűen sikoltanának fel, ha ezt hallanák, de én meg úgy gondolkodom erről, hogy a gyerekek tőlünk tanulnak, minket utánoznak, és szerintem elengedhetetlen, hogy minket Bernáttal egységben lássanak. Ebből alakul ki számukra a férfi-nő, férj-feleség, anya-apa felállás képe, én ennek egységet kell tükröznie feléjük. És azt gondolom, hogy egy egységben ilyen nincs, hogy én elnézem, hogy a páromat bántja valaki.
Ha úgy nézzük, akkor most választottam a férjem és a gyerek közt és a férjemet választottam. Nevelési szempontból nem biztos, hogy jól tettem, eleve nem biztos, hogy muszáj volt választani. De ott, akkor abban a helyzetben szükségét éreztem, hogy egy határozott álláspontot mutassak meg Julisnak és ez most azzal járt, hogy én nem voltam annyira elérhető számára, mint ahogy a nagykönyv azt elvárná.

Összességében azzal összegeztük a mai napot, hogy sajnos sokat akadunk ki mindketten. Elég két-három hülyeség, az elsőt lenyeljük, a másodikat is, de a harmadiknál robbanunk és ez nem jó. Hogy honnan jönnek ezek, miért, és miért pont így, arra csak találgatni tudunk, maximum majd ha már végre ebben az évezredben eljutok pszichológushoz, akkor talán okosabb leszek.

Addig meg inkább megpróbáljuk megelőzni ezeket, és holnap dupla dózisú relax teával kezdek.