2023.04.18.
Bianka
Így, hogy lecsengett kicsit ez a mélyzuhanás, lecsillapodtak
a kedélyek. A gyerekeké nem, mert ők kb azt se tudják, merre vannak arccal, de
az enyém mindenképp jobb, ami annak is köszönhető, hogy szerintem kiadtam kb
mindent, ami akkor feszültség bennem volt, a másik, hogy nagyon sokat
gondolkodtam az okon, hogy miért Julissal van bajom, miért ilyen bagatel
hülyeségeken kapom fel a vizet ennyire, illetve az is közrejátszott, hogy több
visszajelzést is kaptam / kaptunk Tőletek, amikből áradt a megértés és az
elfogadás! Hálásan köszönjük minden egyes szavatokat!
Ésszel tudom én, hogy merre vagyunk irányban, tudom, hogy
haladunk szépen előre, tudom, hogy fejlődünk, és nem kergetek hiú ábrándokat,
hogy ha ezen túl leszünk, akkor minden szép lesz és jó. Akárkivel beszéltem,
mindenki megnyugtatott, hogy ez még jó 20 évig így lesz, szóval kitartás :D
Ezt ésszel tudom, de mikor benne vagyok, nem látok mást,
csak azt a helyzetet, és akkor annyira reménytelen és kilátástalan minden. Az
az egy dolog miatt vagyok utólag mégis hálás ezekért a helyzetekért, mert ezek
mint világítótornyok jelzik, mivel van dolgom magammal. Azt már mondtam, hogy
pszichológushoz így is úgy is menni akartam, de soha nem volt ez annyira
konkrét, mint most. És vélhetően ezek nélkül sokkal nehezebb dolgunk lett
volna. De erről majd referálok csütörtökön.
A mai napunk is jó volt, ma már mindkét gyerek ment oviba,
volt egy kis csend itthon, aztán legnagyobb meglepetésemre és örömömre, Bernát
kb ebédidőben hazaért és így tudtunk egy kicsit beszélgetni is.
A gyerekeket napi szinten próbálom megfejteni, megérteni,
minden napra van valami, amit rejtélyként összegzek és megoldandó feladatként
látom.
Ilyen például az, hogy Juliska nem ért a szép szóból. Szinte
bármit mondunk, azt elsőre nem érti, nem hallja, konkrétan ignorálja, és
másodjára, emeltebb hangerőn kell mondani neki, mire reagál és jobb esetben
elkezdi az adott dolgot. Nem értem, miért jó ez így.
Nem tud hallgatni, fél pillanatra sem, ha nincs
mondanivalója, akkor totál egyértelmű dolgokat kérdez, pl egy boltban az
ajtóra, hogy ez mi? Más esetben minket ismétel, rendszerint a mondatunk utolsó
szavát. A telefonáláskor nem beszélhetnek közbe, ez szabály. Ha mégis
elkezdenek hangosabbak lenni, csettintek egyet és a szememmel kérdezem, hogy
nem tudjuk, mi a szabály? Tegnap, mikor jöttünk hazafelé, a parkolóban, mikor
indultunk, megbeszéltük, hogy megyünk haza. Az úton, még háromszor megkérdezte,
hogy hazamegyünk? Aztán telefonálni kezdtem, nem hosszan, de a telefon végébe
belebeszélt. Kértem, hogy ezt ne tegye, várja meg, míg leteszem a telefont. Pár
perccel később újabb hívás, az sem volt hosszú, annak a végébe is belebeszélt,
és mit kérdezett? Ráadásul úgy, hogy már az utcánkba kanyarodtam be? Na mit?
Megyünk haza? Duplán csesződtem fel egy picit, nyomtam egy satuféket, hogy
akkor hátraforduljak és tisztázzuk az ügyet, hogy mit jelent NEM belebeszélni a
telefonhívásba, és miért kell 5-ször megkérdezni, hogy megyünk-e haza, mikor
teljesen egyértelmű, hogy megyünk haza.
Nem értem ezeket a felesleges kérdéseket, ami nekem totál
felesleges, neki meg vagy csak unaloműzés, vagy tényleg ennyire bizonytalan, de
akkor meg azt nem értem, miért. Nem buta gyerek, az utat ismeri, szóval biztos,
hogy azzal nincs gond, hogy nem ismeri a környezetet.
Mi soha nem csajuk be. Ja pl oviból előbb elmegyünk a boltba valamiért, azt is
megmondom. Bárhova megyünk, már otthon megvan a terv a fejemben, amit meg is
osztok velük, ha kíváncsiak rá. Soha nincs ferdítés, hazudozás, félrevezetés,
időhúzás, soha nem játszom a türelmükkel. Ezek miatt pláne nem értem, hogy ha
azt mondom, hogy megyünk haza, akkor miért kell ötször megkérdezni? Elfelejti?
Nem tudja, mit jelent? Nem bízik a szavamban? Vagy magában nem bízik? Esetleg
sokszor csalódott és amiatt kell ennyi megerősítés? Jó lenne ezeket tudni, mert
nettóban ez így idegesítő. Jó lenne tudni ennek a miértjét, mert akkor könnyebb
lenne elfogadni, hogy igen, nekem ötször, tízszer is el kell bizony mondanom,
hogy igen, hazafelé megyünk.
Igazából, ha az van, hogy ez út valamilyen szinten gyógyítja, akkor nyelek
egyet és elmondom, tízszer is. De ha ez egy hülye szokás lesz és egész
életünkben így fogunk kommunikálni, hogy ő hülyeségeket kérdez, én meg gépiesen
válaszolok, az nem lesz buli.
És akkor itt merül fel a következő kérdés, hogy mennyire bízhatok abban, hogy
egy négyéves ösztönösen elveszi azt, ami neki a gyógyulásához kell? Mert ha
bízhatunk ebben, akkor nem is kellene tudnunk az okát, csak abban bízni, hogy
ha meggyógyult az a része, abbahagyja az adott hülyeséget.
Húúúú, de filozofikus lettem.
Ma délután Bernát úgy döntött, hogy a kisállat és kisember
sereget szabadon ereszti az udvaron. Én ettől olyan frászban voltam, hogy
inkább bejöttem dolgozni. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a tacsi elkapja az
egyik kisliba nyakát, Julis a tank épp rátapos egy másikra, Jancsi meg a
biciklivel nyomja szét a harmadikat. Nézni sem bírtam.
Még mindenki él.
Julisnak a napokban cseppenteni kellett a szemébe, amit az
elején még nagyon nehezen fogadott el. Lefogni soha nem kellett, de az elején
azért volt hisztike, meg meghalás, meg minden. De tegnap délután annyira ügyes
volt, hogy egy nyikkanás nélkül csináltuk végig az egészet. Én végig mondtam
neki, hogy nagyon ügyes, milyen szuperul csinálja és a legvégén nagyon nagyon
megdicsértem és megszeretgettem, hogy milyen ügyes, és mennyire büszke vagyok
rá.
Az édességhez való viszonya viszont félelmetes.
Tegnap fél 12 körül megkérdezte, hogy kimehet-e. Egész
naplógott a lába az esőnek, de éppen akkor nem esett, mondom, menjen. Pár perc
múlva jön, hogy szomjad. Ott a kulacsod, igyál… Mondja, hogy ki is viszi. Eddig
nem nagyon engedtem, hogy kivigyék, mert
ha kint marad, nagyon lehül, megfázik a torkuk, meg a másik, hogy kint felejtik
és este én vadászhatom össze a sötétben, szóval nem, nem igazán szeretem, ha
kiviszik. Ezt mondtam is neki, hogy nem szeretnem, mert kint fogja felejteni.
De Ő nem… Mondom neki, hogy eddig mindig kint felejtetted… De ő most nem fogja
kint hagyni. Mondtam neki, hogy oké, vigye ki, de amikor szólok, hogy ebéd van,
akkor be kell jönni és a kulacsot is hozni. Ha behozza, kap egy csokit, ha kint
felejti, én kapok csokit. Eltelt fél perc, hogy akkor Ő most behozza, kaphat
csokit? Mondom, az egyezség nem ez volt, még nincs ebéd, mehet a dolgára. Őt
perc múlva megint jött, hogy van már ebéd? Kérdezem tőle: szóltam, hogy van
ebéd? – Nem – Akkor még nincs. Még kb 5-10 percet kellett kint töltenie, ült a
trambulinban a nagy kék felfújható mogyoró alakú „labdán” rugózott rajta és
szorította a kulacsát maga előtt. Hiába, a csokiért mindent.
A mai vacsoránál nagyon büszke voltam magunkra, vettem egy
kis ládányi zöldséget, gyümölcsöt, és a hideget vacsoráztunk és elfogyott hozzá
két paradicsom, egy csomag zöldhagyma, egy csomó retek és majdnem egy egész
kígyóuborka. És nem mindet én ettem :D A kis zöldségzabáló sáskahad úgy evett
mindent, hogy nem győztem szelni, vágni a dolgokat :)
Büszke voltam ma este az időmenedzselésemre, pontban 7-kor
szóltam ki a bandának, hogy lehet jönni be, vacsi, fürdés és 8-ra mindkettő
pizsiben várta a rókás mesét, amit már huszonötödik alkalommal nézünk meg
lassan… Na jó, még csak kb 10… de kezdem unni.
Mára én is letészem a lantot, holnap pörgős napunk lesz,
korán kelünk, mert jön valami mester :D és teszik be az ablakokat a helyére :)