2023.04.21.

Bianka

Ha tegnap írtam volna, tuti azzal kezdem hogy: F*SZOM..... 

Már előző este nézegettem Jancsi szemét, hogy eléggé piroslik, de Julis is, meg Jancsi is azt mondták, hogy Julis belekapott. Hittem nekik, bár a pakliban benne volt egy kötőhártya gyulladás is - ugye Julis után szabadon, mert soha nem bújnak össze ennyire, csak mikor az egyiknek ragályos szembetegsége van. Elsőre direkt nem szóltam, mert amit tiltunk ugye.... De aztán mikor kezdtek egymás szájában lenni, azért mondtam, hogy ha nem akar Jancsi is szemcseppet, akkor kicsit oszoljanak. Hát persze, hogy nem... És akkor tegnap reggel. Jancsi sírva kel, nem tudja kinyitni a szemét... F*SZOM.... Akkor ez azt jelenti, hogy doki, megint figyelhetem az órát, irány az ovi, ebédet lemondani, és 5 napig megint ki nem dolgozik???? Hát persze, hogy én. K*rvára elegem van ebből. Kemény két napot mentek. Szóval most Jancsi boldogít engem itthon. Kicsit könnyebb eset, mint Julis, de nem sokkal. Jobban elvan, a fantáziája határtalan és pont ez a veszélyes benne. Mondanám, hogy kicsapom az udvarra... de nem lehet ennyi időre egyedül hagyni. 

Szóval mikor ez összegződött bennem, mondtam Bernátnak, hogy szeretnék kérni egy kávét, cukorral, habbal, szórókával, meg mindennel, mert most a lelkemnek kell, hogy szintre kerüljön.... 

Ettől függetlenül nyugis napunk volt, egy hangos szó sem volt. 

Délután eljutottam végre pszichológushoz is, akivel azzal búcsúztunk, hogy oké, dolgozzunk, de alapvetően a gyerekezésben nincs gond. 

Megnyugtatott, hogy az örökbefogadott gyerekek átlag 2-3 évig tudat alatt azon dolgoznak, hogy visszavigyék őket. Nem azért, hogy vágynak vissza, hanem tesztelik a szülőket, húzzák, feszegetik a határokat, hogy vajon meddig mehetnek? Hol van a határ abban, hogy visszaadják őket? Van egyáltalán? Van az a pont, amikor már azt mondják, kész, nem szeretlek tovább? Nagyon sok idő, mire megértik, nem csak ésszel, hanem lélekben is, hogy ez a döntés végleges.

Abban nagyon egyet értett velem, hogy én jöttem hamarabb és nem a gyereket toltam előre. De azt mondta, hogy az érzéseim (érzéseink), a kiakadásaim (kiakadásaink) minden tök normális. És az is, amit éreztem, hogy sok az, hogy mindent elleptek a gyerekek dolgai. És azt is mondta, hogy egyébként ez a normális, hogy mindenhol ott van mindenük, csak míg egy születésnél berendeznek egy szobát, egy sarkot, de ezen kívül nem annyira vannak szét a dolgai a gyereknek, és csak szép lassan gyűrűzik be, hogy itt egy takaró, ott egy cumi, stb, addig nálunk egyik napról a másikra történt ez. Szóval igen, ez a rész is normális, amit nekünk el kell gyászolni. Fura ezt mondani, mert sok embernek a gyásszal kapcsolatban csak az jut eszébe, hogy meghal valakije. De valójában minden veszteségünket egy gyászfolyamat követ, és bizony a csendes, nyugodt életünk jó időre odavan, amit szintén el kell gyászolnunk. Dolgozni fogunk ezen, egyelőre hetente, aztán majd látjuk :)

Bernát

majd én írom: FASZOM
El basztam!

Sajnos vannak dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni és végérvényesen elbasztam.
Ma délben egy kis pihenés volt a kinti padon, én boldogan telefonoztam, az asszony boldogan kávézgatott, a Tacsink boldogan vitte a legújabb zsákmányt a szájában, a libákból meg egy boldogan vagyis boldogultan feküdt a tacsikám szájába. Hogy bassza meg………

Igen a k. tacsi egy vadászkutya és az ösztöne a sok szidás ellenére se hagyta nyugodni, amíg el nem játszik az egyik libával, én meg a barom, aki azt gondolta, hogy csendben vannak a libák nincsen gond!
Faszom!

Bianka

Sokkolt a látvány, ahogy megláttam a Tacsi szájában a kislibát. :(
Egy pillanatig reménykedtem, hogy még él és van remény, de nem…
Nem tudom, hirtelen, milyen szót kiáltottam fel, de egy szempillantás alatt kétségbe estünk mindketten. Bernát fogta a élettelen kislibát és hátra vitte, megindult a tacsi felé is, de leállítottam. Így is, mikor visszajött, megfogta a padon a tacsit a grabancánál, aki erre elkezdett vonyítani, és mint egy táskát vitte… Mentem utána, hogy ez most miért kell? Egész a fürdőszobáig vonyított, ahova Bernát bezárta, mert a másik két liba még kint volt.
Az egész helyzet annyira borzasztóan katasztrofális volt, hogy nem akartam elhinni, hogy ez velem történik.
Csúnyán beszéltem Bernáttal is… Bazdmeg, mit gondoltál? Egy kibaszott vadászkutyád van! Egy gyilkológéped! – De hát eddig nem volt baj – De mi a faszért engedted ki őket?
Pfú… mintha nem is mi lettünk volna.
Mérges voltam magamra is, Bernátra is, hogy ez egy nettó felelőtlenség volt, de láttam közben, hogy annyira letöri a dolog, hogy nem is feszítettem tovább.

Az a helyzet, hogy Bernát alapvetően vakmerőbb, bátrabb, mint én. Én mondhatni beszari vagyok, minden helyzetben képes vagyok a veszélyt is látni, ezért óvatosabb vagyok szerintem. Bernát sokszor van úgy vele, hogy úgy sem lesz baj, miért lenne baj?
Képes a kutyákkal póráz nélkül elindulni a másik kertbe, végig az utcán, főút mellett. Én mindig belekalkulálom, mi van, ha jön egy kutya, egy macska, megijednek valamitől stb. Akármennyire okosak, tanultak, fegyelmezettek, mégiscsak kutyák, akiket az ösztöneik is irányítanak és a környékünkön meg sokan sétáltatnak kutyát. Én nem bízom az ilyeneket a véletlenre. Ma már soha nem indulok el póráz nélkül. Egyszerűen ne szabad.  

Bernáttal sokat beszélgettünk korábban a tacsi ösztöneiről, Ő fogalmazta meg, hogy a tacsit kifejezetten gyilkolásra tenyésztették. Egy kotorék vadászkutya, akit beküldenek a lyukba és vagy a tacsi jön ki élve, vagy a vadállat, de valamelyik belehal. Ameddig dobog a szíve, ő küzd, nem ismer határokat. Engem már az is sokkolt, amikor Bernát elsőre kiengedte a libákat. Két macska, három kutya… és még ne számoljuk a mindenféle patkányt, vadászmadarat, akik szerintem simán lecsapnak. A terv egyébként valóban az, hogy majd ha a libák nagyok lesznek, akkor minden állat együtt lesz. De a libák még kicsik = zsákmányok, kb minden állatunk számára. A tacsi sokszor próbálkozott, Bernát mindig mondta, hogy nincs gond, nem bántja őket. Nekem az nem volt biztonságos helyzet. Mindig azt láttam, hogy persze, azért nem bántja, mert mi is ott vagyunk és egy igen erős kontroll alatt van…
Csak egy kis lehetőség kellett, amikor nem figyelünk.
Nagyon szomorú vagyok.
Nekem ez égő… Nem tudtunk vigyázni három kislibára és ez egy életbe került. És ostorozom magamat, hogy miért nem voltam határozottabb, vagy amikor keményebben akartam a tacsira rámenni, esetleg odacsapni, tetten érni, megtolni kicsit, akkor miért hagytam, hogy Bernát leállítson. Nagyon szomorú vagyok és végtelenül sajnálom. És azt is, hogy Bernát most a tacsira haragszik, pedig ő csak azt csinálta, amihez igazán ért, felügyelet nélkül volt, és kihasználta a lehetőséget..

Én ebben a témában annak a híve vagyok, hogy az elején legyek keményebb, aztán ha már sínen vannak a dolgok jöhet a lazulás. Én fognék simán egy légycsapót, és rendesen határozottabban mondanám meg a kutyának, hogy a liba nem az ő pályája. Nem kell senkit agyonverni, súlyt az akkorát, hogy ha mellécsapok is összeszarja magát. Holnaptól jobban kézbe veszem az ügyet, és olyan privát területet teremtek a libák körül, hogy senki még csak rájuk nézni sem mer majd.

Bernát

Ma alvás után Jancsival elmentünk csavarogni, elkocsikázgattunk egy kicsit, addig is anya aludt, majd indulhatott az oviba Julisért. Addig mi az udvaron elvoltunk, én ültetgettem, Jancsi meg focizott, de annyiszor jött oda kérdezgetni, hogy ez így, az meg úgy, hogy végül neki álltunk focizni. Mutattam neki pár trükköt (vakok közt a félszemű…) Ügyesen rúgja a labdát, dicsértem is agyba-főbe.
Én utálom a focit, de ha a gyerek ezt szereti, akkor hadd menjen, ezt is tudni kell egy férfinak. Magyaráztam neki az alapokat, hogy kell rúgni, meg hogy kell cselezni, mi az a kapus, mi az a csatár. Szerintem nem sokat értett meg, de majd idővel. Kicsit hideg lett, bejöttünk és anya gépén néztünk egy focimeccset, én rühellem a focit, de így, hogy közösen néztük, nem is volt halálos.

Mai apa-fia közös programok tömkelege. Bár rengeteg dolgom volna, de nem tudtam csinálni, mert játszottunk, de majd holnap bepótolom, holnap nekem még munkanap!
Mondjuk a pihenő napomon is itthon dolgozom, kész a tető, beraktuk az ablakokat is, most még kell egy kicsit falaznom, meg vakolni, és lassan jöhetnek a vendégek. Nem is annyira lassan, két hét és itt vannak!

Bianka

Én meg ma is ledőltem fél órára, míg nem kellett Julisért mennem. Nagyon rányomta a bélyegét a hangulatomra ez a liba-ügy… Bernáttal úgy búcsúztunk el, hogy megbeszéltük a dolgot, és akkor már Bernátot is végtelenül sajnáltam.
Elterveztem, hogy hozok egy másik libát.

Elmentem a lányért, majd beszereztünk pár dolgot, amit kell itthonra. A boltból kapott egy fánkot, és vettünk csokit, amit hazahoztunk és eleve úgy vettük, hogy Jancsinak is hozunk, mert szeretjük őt.

Múltkor egy barátom mondta, hogy durva, hogy egy gyereket pár száz szóval fel tudsz nevelni, mert kb mindig ugyanazokat ismételgeted. És valóban… Kb az van, hogy nem tudom, hányszor kell ismételni egy folyamatot, de az, hogy egyszer-kétszer megcsinálja normálisan, az nem jelenti azt, hogy már tudja, és ezzel kész van a dolog. Döbbenet, hogy minden egyes alkalommal el kell mondani, hogy nem szaladgálsz el, itt maradsz mellettem, ez kocsiút, odafigyelünk, nem tapogatjuk a cuccokat, nem tapicsoljuk az üvegeket, sem a pulton, sem a hűtőknél… és olyanokat csinál, hogy egyszerűen nem lehet nem figyelni. Ha hagynám, végig tapogatna minden zöldséget, gyümölcsöt, szerintem még bele is harapna némelyikbe. Az, hogy végig dumálja az egészet, az alap. A zöldség-gyümölcs osztályon brutál ügyes volt, ment végig és sorolta a zöldségeket, meglepően pontosan. A kígyóuborka és a cukkini egymás mellett volt, azt is simán mondta. Aztán mikor mérte a csaj nekünk a cuccainkat, akkor meg sorolta a zacskókat, hogy az lencse, az bab, stb. Büszke voltam rá.

Majd a hentes pultnál megbeszéltük a húsokat, hogy mit hogy hívnak, csak négyszer kellett rászólnom, hogy ne tapicskolja az üveget. Majd egyszercsak fogta magát és beszaladt a hentespultba…. Gondolom, az üvegen keresztül nem látott pontosan mindent, hát megoldotta. Gyorsan kihívtam onnan, nem szóltak ránk, de nem is nevettek rajta…
A pékség rész már le volt sötétítve, oda is simán be akart menni, hogy Ő ott körbenéz… Ha nem figyelnék, eltűnne egy pillanat alatt, főleg, mikor az unalmas kasszázós rész van, és persze, hogy a kasszához tesznek ki olyan játékos kulcstartós plüssös állványt, amit egy unatkozó gyerek simán észrevesz. Nem, nem vettünk.

Aztán mentünk a libáért, aki egy pöttyet fiatalabb, 4-5 napos. Tarka lesz, és ha hihetek a mai videónak, amit láttam, akkor gúnár. Azt mondta a videóban a fazon, hogy a kis gúnárok már kezdettől fogva egyenes nyakkal perlekednek… Na hát ő már perlekedik :D a tojáshéj még csaknem ott a fenekén, még nincs is tolla, csak ilyen szőrszerű pihék, de a nyaka már egyenes és pofázik nekem :D
Bent elaludt a kezemben :)
A gyerekeknek én nem mondtam, mi történt. Szerintem egy idő múlva nem is lesz érdekes. Majd egyszer megbeszéljük, de most ez egy olyan infó, amivel nem nagyon tudnának mit kezdeni. Pár év távlatában azt is elfelejtjük, honnan valók.

Bernát kb.

ez az igényem.
Ma délelőtt dolgoztam, pontosan délre értem haza. Utána itthon pihentem, míg Jancsi aludt, majd közösen elmentünk kocsikázni, megvolt a közös együttlét. Utána a közös foci és foci nézés, egy közös esti vacsi, és fekvés, alvás. Ez a jó és kényelmes arány, Jancsi nem volt túl sok, jól elvoltunk, jó napot zártunk.

Bianka

Ma akaratlanul is így szerveztük, hogy sikerült apa-fia, és anya-lánya programot szervezni, amit egyáltalán nem bántam. A fiúk kocsiztak, meg ástak, kertészkedtek, fociztak, mi meg vásároltunk, mindenki tette a dolgát. Szerinte ezek az alkalmakat mindannyiunknak kellenek.