2023.05.04

Bianka

Káosz a fejemben. Fogalmam sincs, mit csináljak a jelenlegi helyzettel. A gyerekek majdem egy hét után most ismét mentek oviba. Az óvónő pénteken azt mondta, hogy jó lenne, ha mennének majd, mert a héten pénteken anyáknapja, készülnek a műsorokkal, szóval kellene menniük Ma végre mentek, Már nem kellett fújni az orrukat, a köhögés is abba maradt. Erre délután azzal fogadja Bernátot az óvónő, hogy Jancsi hurutosan köhög, és megy a hasa. Eddig nem ment a hasa, és egy köhhintés nem volt, de ma délután sem. Szóval most belém rakják az ideget azal, hogy meg kellene nézetni a gyereket, mert nagyon beteges. Hát köszi.
És akkor az anyáknapi sztorit fűszerezi még az is, hogy a gyerekek már egész jól vannak, ellenben én nem. Ma lázam volt, fáj a torkom, az orrom annyira tele, hogy a levegő se ki, se be.. És akkor adódik a kérdés, hogy menjek-e, menjünk-e? mi legyen? Hogy legyen? Menni kéne, hisz csak ez az első anyák napja… de így hogy? Jaaaajjj, nem egyszerű.

A ma reggelünk nem volt egyszerű. Én egy olyan éjszakát tudtam magam mögött, hogy összesen nem aludtam egy órát. Dunsztkotés volt a nyakamon, majd megfulladtam, mikor lefeküdtem… Akkor egy idő után felpolcoltam magam, ülve próbálkoztam az alvással. Fél 2-kor kb sírni tudtam volna a fájdalomtól, annyira fájt a torkom, már mindent, ami létezett bevettem, megittam, ráfújtam, elszopogattam, és ezek kombinációja hozott egy kis megnyugvást, mire azt gondoltam, újra vízszintesbe helyezem magam, de ez rossz ötlet volt, a takony úgy dugított el mindent, mint még soha eddig életemben. Szóval ilyen nulla alvással kezdtem a napot, és ráadásul korábban kellett kelni, indulni, mert időre kellett mennem. Jancsinak nem tetszett a felkelés, meg aztán az ovi gondolata sem, nagy szemekkel, krokodilkönnyekkel indultunk neki a napnak. Próbáltam neki elmagyarázni dolgokat, de nem sok eredménye volt, jött, ölelt, rám volt ragadva, nem akart elengedni. Nem tudom, hogy most csak az ovival volt gondja, vagy az előző napi hazamegyünk, világgá megyünk, itt maradunk, ki a családunk téma kavarta fel ennyire, de nagyon nem akart menni. Borzasztó volt látni, hogy a szemeivel segítséget kér, és nekem meg haladni kell, menni kell, szóval próbáltam hajtani is a dolgokat. Nem használt a jó zene sem, pedig rendszerint az bejön. Hiába, úgy éz ki, Jancsi is beért abba a korba, hogy már nem elég felkiáltani, hog ott egy traktor… Itt már mélyebb dolgok vannak.

Az oviban meg kész katasztrófa volt. Egész szépen haladtunk az átöltözéssel, az egyik váltócipője már rajta is volt, mikor az egyik óvónéni odajött tutujgatni hogy mi a baj, Jancsikám? Na ennek sem kellett több, Jancsi azonnal sírni kezdett, hogy nem akart oviba jönni, menni akar velem haza. Hiába mondtam neki, hogy otthon most senki nem lesz, meg, hogy dolgom van, meg tudod, dolgozni kell,  és Neked meg ez a dolgod… nem nagyon hatotta meg, eldobta a cipőjét, és nekikezdett a műsornak. Én ott álltam, hogy ilyenkor mi van? Nem akartam a hisztit támogatni, de nyilván azt sem akartam, hogy egy szívtelen dögnek gondoljon, aki az első óvónőnek a karjába dobja, de ezek mellett még az idő is szorított, szóval nem nagyon volt lehetőség nyenyerészni. A csoportszoba ajtajában kitépte a kezét az óvónő kezéből és visszaszaladt hozzám, fogta a ruhámat, hogy velem akar jönni. Megöleltem, de ott már ne nagyon volt lehetőség sok kört futni. A folyosón is hallottam, ahogy ordít… nagyon komolyan gondolta.

Azt tudtam, hogy ha jó a kötődés, akkor ez a műsor lemegy valamikor. Ha nem az elején, akkor majd később. Jancsinál ez most jött el. Úgy látszik, Julis mélyebbre ássa ezeket és nála másban jön ki ez a kellemetlen érzelmi hullám egyelőre. Az oviban még egyáltalán nem önmaga.

Ma apukám volt újra nálunk. Éli a boldog nyudíjas éveket, és most többet tud itthon lenni Magyarországon. Egy jó kis olasz kajcsit dobtunk össze, vett Bernát olasz sonkát, szalámit, sajtokat, ebből dobtunk össze egy kis pikniket. Beszélgettünk is egy jót, örülök, hogy itt volt megint nálunk :)

Bernát

Hát ez is meg volt, a reggeli ébredés nem volt zökkenőmentes Jancsinak, ajánlottam egy csokit, ha abba hagyja a sírást és szépen felöltözik, ez valamennyire hatott is. De amikor látod és hallod a síró gyereked, aki azt mondja, hogy nem akarok ovodába menni, na ott jöttek elő az emlékek, a sírások, és mivel szerencsére talpon voltam, elfordultam és kimentem a szobából, mert kishíján én is elsírtam magam! Az őszintén síró gyereknél nincs borzalmasabb! És ez most az volt, és próbáltam terelni a gondolatát, erőltetni a feladatokat, de mint látható, az oviban újjabb hullám jött.
Emleget egy kurva kölköt, aki valószínűleg piszkálja, ő lehet az csoport csótánya, ha még párszor elő kerül a neve, elbeszélgetek az ovónénivel meg a gyerekkel is!!!
Apuci bemutatkozik! :)

Én is halálomon vagyok és ma erősen beszopattak egy munkával, ami konkrétan elbaszta a napom és így nem haladtam semmivel. Holnap is mennem kell és így az a nap is ugrik, tehát marad a szombat amikor még tudok valamit pakolni. A jobb szememre elkezdtem borzalmasan csipásodni, alig látok, ragad le a szemem és egyre jobban fáj a torkom, lehet, hogy a vasárnapi találkozót le kell mondanunk.
Ma  gyerekek a tatát piszkálták, így egy kicsit tudtam dolgozni, a ház körüli nővényeknek építettem ki egy kis csövet.

A tegnap annyira nyugodt volt, nem kellett kiabálni, jól viselkedtek  gyerekek, Bianka is jobban viselte hogy Julis lefejeli. De ez mára megváltozott, ma folyamatosan felkapcsoltak minden lámpát, nem csukták be az ajtókat, és ellopogatták a szerszámaimat. Nem tudom, mi változott, de az biztos, hogy a gyerekek változnak napról napra.
Anyámnak volt egy mondata, hogy tudom, én hányszor hagytam szét a kocsijaimat, meg a legóimat? Én nem emlékszek, de nem is érdekel, ha neki megfelelt, hogy a gyerekei nem pakoltak el maguk után, akkor az az ő dolga, nekem ez nem felel meg, én elvárom hogy nap végére elpakolják a holmijaikat az útból. Ez egy kicsi lakás és este nem tudok a sötétbe mindent kerülgetni, és egy kis rendtől nem lesz baja senkinek se. (még jó, hogy senki nem látja a műhelyemet) :)

A héten nem akartam dolgozni, mert ugye van itthon elég, de egyre jönnek a telefonhívások és nem tudom lemondani, mindenkinek időpontja van és sűrgős, csak én nem haladok a dolgommal.

Ma én mentem az oviba a gyerekekért, érdekesek ezek az óvónők, a gyereknek egy hatalmas monoklija van, és mesélik, hogy elesett de semmi baj. Értem én, hogy esik kel a gyerek, de ne bagatelizálja már el, mikor az arcán egy véres seb van. Mondja azt, hogy baleset volt, és, hogy kezelték, és oké. Itthon is elesik, ez nem újdonság, csak ne vegyék már fél vállról.
A gyerekeket finoman, szinte észrevétlenűl megleptem, a hátsó ülésre raktam egy egy szétnyílt nagy tobozt, szépet. A bubi-fújójukat feltöltöttem, és kiraktam az asztal sarkára, hogy lássák, raktam ki két hongarocellt, hogy erre lehet ülni, nem a hideg kőre. És persze észre vették, de addig már nem jutottunk el, hogy ez honnan került ide, ki adta? Tehát nem kaptam meg a nekem járó éljenzést! :(
Nagyon várom a holnapi napot, ki lesz beteg és kivel kell ithon maradni? Ki viszi a kölköket oviba? És egyéb izgalom.