2023.05.17.

Bianka

Nevelés nélküli nap. Hurrrrráááááááá…….

…mert ha nem betegen lóg a nyakamon, akkor az ovi gondoskodik róla, hogy de, mégis…

Még szerencse, hogy tegnap délután / este elterveztük a mai napot és lefoglaltam a trambulinparkba a helyet és időpontot, mert amennyire felcsesztek a gyerekek ma reggel is, ha a reggelen múlt volna, sehova sem megyünk. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy Juliska úgy jött ide hozzánk 8 hónappal ezelőtt, hogy tud egyedül öltözni. Van még ruhája, amit a régi helyről hozott, bár egyre jobban cserélődnek le, mert kinövi őket folyamatosan, illetve elhasználódtak. Nade van pár cicanadrág, ami még mindig jó, és most nem tudom, miért, beakadt neki, hogy nem megy át a sarkán a nadrág.. De átmegy, csak az egyik nadrágja, amit vettem, bokánál szorosabb volt, nehezebben ment át és ezért most előadja a hattyú halálát minden nadrágnál, hogy nem megy át. Így a lábfején úgy húzza fel a nadrágot, hogy a nagy részét a sarkán átemeli, majd jobb esetben feláll és a derekánál fogva felhúzza a fenekére, amennyire tudja. Minek következtében a nadrág kb 40%-a a bokájánál redőzik, a derekáról csúszik lefelé a nadrág (jobb esetben), mert rosszabb esetben csak a hasa alá húzza fel, ahogy az igénytelenek, ahogy a nagy pók hasuk a nadrágon kívül van… Ilyenkor szoktam is kérdezni tőle, hogy igénytelen paraszt vagy már megint?
Na és akkor minden egyes alkalommal még pár perc, mire megtalálja a lábszárát… a térdét,… a combját,… hogy ott megfogva a nadrágot, eloszlassa a lábán… Aztán milyen érdekes, még a derekára is fel tudja húzni már utána…. Ezt kb két hete csinálja, de már agyfaszt kapok tőle, hogy nem tudja felvenni normálisan.

Na nagynehezen elindultunk, bevásárolni nem tudtunk előtte, de jobb is, mert így nem kellett két kört menni.

A trambulinpark király volt, nem is voltak sokan. A gyerekek is jót ugráltak, szegény apuci is, aki nem számított arra, hogy mennyit fog szaladgálni a gyerekekkel. Én sem gondoltam, hogy kelleni fog, én a kíséretet úgy értelmeztem, hogy csak a széléig megyünk. Azt nem tudtam, hogy ekkora gyerekekkel kell egy kísérő is, így Bernátot is befizettük egy körre :D

Jól kimelegedtek, Jancsi is, Juliska is hozta a formáját. Jancsinak nulla félelem érzet, mindenhova bement, ráment, ráugrott, leugrott… mindig apát kérdezte, hogy onnan leugorhat?… Apa mondta, le, akkor Ő ugrott. A bizalom 100%, ez király.
És persze Julis is hozta a formáját, a kis beszari. :D Mindent csak Jancsi után mert kipróbálni, mindenhova csak úgy ment, hogy Jancsi előtte kipróbálta. Jancsi, mint a golyó, úgy szaladt, ugrott… A teret úgy használta ki, hogy konkrétan szinte faltól falig szaladt. Ezzel szemben Julis a biztonsági zónában maradt, ugrált a kisebb nagyobb trambulinokon, de nem nagyon próbált ki mást.
Volt például egy hatalmas légágy szerűség, ahová nagy emelvényekről lehetett beugrani. Jancsi a legmagasabb emelvényről is simán ugrott, Julis csak úgy mert rámenni, hogy közben nem engedte el a szélét az emelvénynek. Félt, hogy lesüllyed. Hiába mondtuk, hogy nem. Hiába ugrott bele Jancsi, Hiába ment bele Bernát. És volt ott két fiú, azok is felváltva ugrottak és másztak ki belőle, semmi és senki nem tudta meggyőzni, hogy az nem bánt, hogy az jó, hogy az buli.
Őszntén… én nem is akartam. Nem azért, mert bunkó szemétláda vagyok… nem is tudom. Tudja, hogy mi nem kényszerítjük bele olyanba, amibe nagyon nem akar belemenni, meg kicsit volt most is győzködés, de én már most nem tettem bele ebbe annyi energiát, mint a legelső napokban. Én is felmentem, videóztam, fényképeztem, dicsértem őket, mikor valamit megcsináltak, de nem álltam ott melette lelkiizve, hogy ugyan ugorjon már le. Ki tudta próbálni, rá tudott menni, Bernát egyszer bele dobta, innentől nem nagyon láttam szükségét, hogy még rábeszéljem. Eleve azt gondolom, hogy vannak merészebb, bátrabb emberek és vannak óvatosabbak. Én magam is az utóbbiak közé tartozom. A súlyomból kifolyólag is vannak dolgok, amikbe nem akarnék, nem mernék belemenni, de azt gondolom, ha normál súlyom lenne, ezeket akkor is kihagynám. Biztos, hogy nem akarnék tandemugrást, vagy bungee jumpingot, nem akarnék ejtőernyőzni, meg ilyeneket… Utálom a hullámvasutat is, én azt inkább lentről nézem, ahogy a többi sikít… Vélhetően Julis is ilyen lesz inkább és azt gondolom, nem is kell mindenkinek egyformának lennie. Julisnak is volt, és lesz is még ideje, lehetősége bátorságot gyűjteni, és kipróbálni még ezeket, mert fogunk még menni hamarosan újra. Aztán ha megismeri, akkor hátha. De erőltetni nem fogom.

Közben ott a parkban, amikor nem videóztam, akkor az egyik ovis anyukával chateltem. Megbeszéltük ezt a verekedős dolgot. Még nem ismerek mindenkit, csak egy-két anyukát látásból. Azt pláne nem tudom, hogy ki kinek az anyukája, és azt sem, hogy ki milyen szemléletben nevel.
De azt már egyre több anyukától hallom, hogy azért van pár savanyú uborka az anyukák közt, akinek teljesen más az értékrendje, mint az átlagé, és azok ha már a gyerekükre néz valaki, az is baj nekik… Hát nem tudom, remélem, nem nagyon keveredünk velük össze.
Én ezt a tegnapi verekedős sztorit is lerendeztem.
Eleve azt gondolom, hogy egy olyan világban, ahol katasztrófa az is, ha a csigaházat nem találjuk, vagy hogy elvette a kavicsomat… ott azért a nagy tömegverekedéses sztorikat is osztani kell minimum kettővel. Főleg, hogy pl pontosan tudtam, hogy az egyik kislány, Liza anyukája írta, hogy ők ebből kimaradtak, mert 2-re ment a kislányért az anyuka.. szóval ezt tudván rákérdeztem Julisra, hogy látta, ahogy Jancsi veri a többieket? – Igen. – És tudod, kik voltak azok?  - Igen – Eszter? – Igen- Alina? – Igen. – Liza? – Igen – Biztos? – Igen. – Láttad, hogy Jancsi veri Lizát? – Igen…
Nincs több kérdésem, bíró úr.
A gyerekek totál mást tartanak fontosnak, nem az az értékrendjük, mint a miénk, így bizonyos dolgokat nagyon fel tudnak nagyítani, pl hogy Kornél megrugdosta Emmát. Majd másnap Emma anyukája mondta, hogy Emma mesélte, hogy történt egy kis baleset, fociztak és Kornél véletlenül megrúgta Emma cipőjét… Szóval na… Azért ez nem az, hogy megrugdosta. De ők ezt így élték meg. ÉS szerintem ez nem baj, csak ezeket jó, ha megbeszéljük.

A másik, hogy nem gondolom, hogy mindig minden civakodásba bele kell avatkozni. Ha már túlnyávognak, akkor leállítom a dolgot, de alapvetően azon vagyok, hogy intézzék. Meg kell tanulni kommunikálni, akaratot érvényesíteni, üzletelni. És ezek itt kezdődnek az oviban, hogy nem adja oda a labdát. És tudom, ezt itthon is még hatszázhuszonhétszer kell majd megbeszélni, elmondani. Ma is játszottak, hallom, Jancsi nyávog: Juliska nem adja ide…. – És kérted Tőle? – nem… - hát akkor kérd el.

Na egy szó, mint száz, fáradtan ért haza a banda, és még hazafelé vásároltunk is… Mindenféle mellett kapott mindenki egy-egy fánkot, ami kb meg is tette ebédnek, hazaérve úgy dőltek be az ágyba, mint a szél. Ennek ellenére azért volt egy kis nézeteltérés az alvással, mert az az apró momentum kimaradt, hogy az alvás úgy kezdődik, hogy becsukjuk a szemünket. És mikor másfél óra múlva még ott mozizott mindkettő, akkor kicsit morci lettem. De aztán alvás volt.

Délután a hinta miatt haragudtam meg rájuk. Ez is olyan százszorszépes ügy még szerintem. (a megoldása még a pszichológusnál van) :D AZ a hintapad fontos eleme a múltunknak. És mikor azt hallom, hogy ugrálnak rajta, hogy kocog mindenhova, hogy az egész váz oldalra mozog, akkor úgy a gyomromban érzem, hogy kimennék és felrúgnám mindkettőt. Ez persze nem történt meg, pár guggolás és pár perces gondolkodás után szerintem elég hitelesen tudtam nekik mondani, hogy ha akarnak még hintázni, akkor jó lesz, ha vigyáznak rá, mert ha még egyszer ki kell jönnöm emiatt, akkor nem mehetnek többet arra a hintára… Az a MI HINTÁNK……..

Délután, míg mindenki kint volt, kicsit összerántottam a lakást, elpakoltam a gyerekek játékát, mert ha Julis pakol, az úgy néz ki, hogy mindent tornyoz egymás tetejére a legkisebb logikát is nélkülözve, így kb folyik minden le a polcról. És hiába van meg mindennek a helye, ha ezt minden egyes darabnál megkérdezem, akkor kis gondolkodás után tudja, de ha nem kérdezem meg, akkor megy valahova, ahol egy kis hely van. Agyrém. Szóval elpakoltam, felmostam, mosást, mosogatást, szárítást indítottam, a maradék edényt elmosogattam, szóval kicsit élhetőbbé tettem a környezetet és még kutyakörmöt is vágtam. És mindebből a család kb semmit nem érzékelt, főleg a gyerekek nem, akiknek tökmindegy, milyen padlón járnak, miből esznek, isznak és hogy a tiszta bugyi, zokni hogy varázsolódik minden reggelre a szekrénybe… Úgy, hogy anya minden második, harmadik estéjét azzal tölti, hogy a tiszta ruhákat hajtogatja, mikor már a kölkök alszanak. Ez a hobbim… Ja nem…

Estére Hambi volt, meg sült krumpli és kóla. Végérvényesen megfertőztem a gyerekeket… Szerintem életük legfinomabb hamburgerét ették, de erről majd Bernát referál… :D

Bernát

Hát aki járt már nálunk az tudja, hogy az én drága feleségem nem egy mesterszakács. De majdnem :) Olyan hambit rityentett, hogy a felénél elkezdtem azon agyalni, hogy mi lehet benne rossz, amibe bele lehet kötni. (tudom geci vagyok, de szerintem csak az építő kritikából lehet fejlődni)
Nem találtam semmit, minden jó volt, a sóssága, az arányok, az alapanyagok. Vagyis végül azt kellett mondanom, hogy tökéletes volt! Ez nálam nagy szó, ritkán mondok ilyet, még étteremben is.
Végül azért csak mondtam, hogy a tartós buci, és az előre csomagolt húspogácsa azért nem a legjobb minőség, de nem érzet ki belőle, 2,5 hambit nyomtam be, szinte elrántottam a fél hambit a gyerek elöl, amikor azt mondt,a hogy ő inkább krumplit kér, nem hambit! Bezabáltam és a végén mindenki kapott egy kis pohár kólát, a gyerekek nem ihatnak kólát, mert a szüleimtől ezt tanultam. És ugye vacsorára se ajánlott, mert nem alszanak, de most az ízek miatt, kötelező volt!!! Hát hiába, az urak azok urak!

A szeretet nyelve
Öt külömböző nyelv van, és ha a házaspárok, vagy a szülők és a gyerekek nem azonos nyelvet beszélnek, akkor ott vannak surlódások, de ha felismerik, hogy ki melyiket beszéli, és mit vár el, akkor javulnak a dolgok…
Az első a szóbeli dicséret, mondanom se kell, amikor csöpög a nyál, mondod az elcsépelt röhelyes, giccses mondatokat…
A második a minőségi idő, azért néha van időm, és akkor játszuk, focizunk, mesét nézünk az ölemből.
A harmadik az ajándékozás, hát persze, hogy szoktam ajándékozni… Csak szeretek extra dolgokat adni, kést, bicskát, vagy valami hasznosat, szerszámot. Aztán vagy bejön, vagy nem.
A negyedik a testi érintés, na ez a halálom, nem vagyok tapizós, vagyis de, csak nem kisgyerekeket. Néha megsimizem a fejüket, de nem nagyon puszilgatom őket, ha kell, be krémezem én az egész testüket, még az érzékeny részeket is, de az egy szükséges dolog. Van bennem egy tartózkodás, azért bár ez ellen küzdünk, de mégis csak a neveltlányom, és jobban oda kell figyelnem hogy minden feddhetetlen legyen, gondolom egy vérszerinti szülőnek ezzel nem nagyon kell foglakoznia. Bár ott is frászt kapok, amikor szájon csókolgatják egymást.
Szóval az érintés nekem nem pálya, nem vagyok ölelkezős, az én intimszférámba kb csak az asszony fér be! Anyámat se ölelgetem, meg az öcsémet se, a tizennyolc éves ázsiai lányokkkal nincs ilyen félszem :)
És az ötödik a szívesség, na én általában ezt tolom. Gondoskodok mindenről és mindenkiről. Néha túlzásba is esem. Amikora drágám egy hatalmas iroda házban dolgozott, megszerveztem a mellette lévő virágbolttal, hogy kérnék 10 szál rózsát, de most nem vinném el… Néztek is rám, mint a majmok, hogy mit akarok, de aztán elmagyaráztam nekik. Minden nap ebéd időben a kis drágám elment ebédelni valamelyik kolléganőjével, én meg felhívtam a másikat, hogy legyen kedves át menni a virágért. És ez így ment minden nap, ő meg kérdezgette, hogy ki hozta a virágot, mért kapja, de ugye lassan jött a szülinapja és hát összekötötte.
Egy másik alkalommal meg számozott csokikat raktam a táskájába, volt már vagy öt benne, mire észre vette, és volt már vagy tíz, mire észrevette a számozást, ami számolt visszafelé…
De a gondoskodásnak rengeteg momentuma van, viszem uána a telefonját mert elhagyja, viszem utána a kávéját, mert elhagyja, készítek ki neki pénzt, mert elfelejt vinni, vagy csak viszek haza kenyeret, mert tudom, hogy nem ment sehová és nincs otthon kenyér.
Vagy reggel felpattanok és hozok meleg lángost, mire fel kelnek.
A gyerekeknek, készítem a reggeli kávét, vagy mire jön délután, hogy éhes, már nyomom a kezébe a tányért, főzöm a teát, hogy mire megszomjazik, már ott is van. (tudom, szuper apa vagyok :) )
De nem szeretem, hogy most dicsérgessem, mert épp levegőt vett, négy éve ezt csinálod lélegzel… De észre veszem, hogy este kiment vécére, és mikor jön vissza, nem kapcsolja le a lámpát, behelyezkedik, és rájön, hogy világos van, és felkel és lekapcsolja. Megjegyzem, ahogy jött ez a pelenka mentes időszak, mind a ketten azonnal kaptak egy kis lámpát az ágyuk fölé, direk egy játék csészét kerestem, amit felcsavaroztam és raktam bele ledet, meg világítós kapcsolót, hogy lássák a sötétben, mit kell nyomni. Ezek a kedvességek közelebb állnak az én lelkemhez, de ez nem azt jelenti hogy a többit sose beszélem.
És az elvárásom: Én sose voltam egy ilyen puncsolós típus, de amikor egy boltban, rám kacsintanak és azt mondják, gyere be a raktárba és válogassunk, vagy engem a sok barát közül elhív a házába és ott privátba barátkozunk, bele látok az életébe, egy szintel feljebb, vagy beljebb kerülök. Ez nekem a dicséret, amikor kapok valami pluszt, VIP lehetek, kapok ingyen jegyet, vagy bemehetek a szinfalak mögé. Engem ez tesz boldoggá.
A munkám során töbször van, hogy úgy dolgozok egy család házában, hogy otthon sincsenek, sőt, saját kulcsom van pl. Ez nekem az elismerés, sose kértem, de megadják a bizalmat, és erre nagyon vigyázok, hogy vissza ne éljek vele.

Bianka

Néha kicsit azt érzem, hogy Bernát mellett én egy kőbunkó vagyok. Amit fentebb írt, az úgy ahogy van, mind igaz. Sokáig tartott, mire elfogadta, hogy Ő igenis egy gondoskodó típus, mert mikor összejöttünk, akkor sokáig azt hangoztatta magáról, hogy inkább egy érzéketlen tuskó. Pedig már akkor is látszott, hogy ez nem így van, csak Bernát önképe sokkal rosszabb volt saját magáról, mint a valóság. Sok beszélgetésünk volt, és néha bizony a feje tetjéig szaladt a szemöldöke, mikor dicsértem Őt valamiért.

Bernát annyira gondoskodó, hogy néha nem is hagy lehetőséget arra, hogy róla gondoskodjanak. Én nem akarok belekényelmesedi ebbe, és nem akarom azt az irányt sem felvenni, sem tudomásul venni, hogy ezek, amiket Bernát tesz, azok így vannak és természetesek. Mert nem azok. Szerintem a telefont, pénzt, kulcsot tudnám vinni, csak neki hamarabb jut eszébe, de biztos párszor beszívnám, ahogy volt is már rá példa. Húúú, de dühítő, mikor magamra vagyok mérges.

De a kávé például az egy olyan extra, hogy arra nincsenek szavak. Ez nem természetes, ez nem megszokott, ez egy olyan dolog, ami simán lehetne, hogy nincs. De van, és ezért minden nap hálás vagyok.

Bernát

Játszótér

Nem tudtam, hogy nekem is fel kell menni, a másik, hogy akkor nem kisérő jegyet kell vennem hanem teljes jegyet, hát én nem játszok, én csak segítem a gyerekeimet, gyakorlatilag helyettük dolgozom.  Kicsit csalódás volt elsőre a pálya, mindenhol csak trambulin, egy két dobogó, meg egy forgós rúd, amihez ne nyúljunk, és nem is mehetünk oda, mert azt csak 8 éven felüliek használhatják.
A másik a tapi fal, amin lámpákat kell nyomogatni, de kb. nekem is ugrani kell, hogy a felsőket elérjem, a gyerekek meg csak a legalsót érik el. Szóval azt se tudtuk rendesen használni.
Van egy ügyességi pálya is, amihez én túl öreg ,a gyerekek meg nagyon fiatalok voltak, tehát az is kilőve.
Van egy mászófal, de zokniban falat mászni,…. hát még utcai cipőben is nehéz.
Szóval kicsit nehezen indúlt a buli, de végül jót játszottunk, bár az utolsó tizenöt perc már a nyűglődés volt, elfáradtak a kölkök, Jancsi előbb az akadálypáján feküdt le, aztán a kidobós pályán kucorgott be a sarokba. Haragudott rám, mer eltaláltam, meg piszkáltam, de én tudtam, hogy csak fáradt, rengeteget szaladt, ugrált, esett-kelt. Folyt rólunk a víz.
Jó nap volt, kevés vitával, ha minden nap így telne, ilyen hangulatban, akkor nem is volna több bajom.

Elvárt idő, énidő, közös idő, és munka idő.

Nincs időm! Az a baj, hogy minden idő fontos, és ezeknek az aránya is, nehéz jól beosztani.
A munka idő… hát nem kell magyarázni, én szerencsés vagyok, vállalkozóként azt csinálok, amit akarok, és ennyi. Bár ugye az ügyfelekkel folyamatosan egyeztetem az időpontokat, ami nem kis feladat.
A közös idő, erre is fontos időt hagyni, mert ugye így fejlődnek a gyerekek, meg ki kell használni, amíg ilyen kicsik, (hogy én vagyok még az okosabb és az erősebb)
Az elvárt idő, amit a gyerekek elvárnak, az szerintem 24-ből 48-at szeretnének, ha velük foglakoznánk, de ez képtelenség, még úgy is, hogy ugye 24 –ből 10-et alszanak, másik 8-at oviban vannak, tehát nem is marad sok, és még azt is legalább ketté kéne osztani anyára, vagy apára. De rendesen kitölteni ezt az időt nehéz, és persze tiszta idők nincsenek, mindig keverednek, oviba alszik két órát, pl. vagy engem hív egy ügyfél mikor a gyerekkel játszok.
És az én időm, amikor a vécén sza… ppanozom a hátam… :)
az én időm akkor kezdődik, amikor a kölkök elalszanak, akkor írjuk a blogot, nézünk esetleg egy nem csihi puhis filmet, vagy durván mismásolunk a paplan alatt. De amikor pl. Anyám elviszi a kölköket egy hétvégére, na akkor van énidőm, este tizenegyig dolgozunk, és akkor indulhatna a durva egymásnak esős hajtépős beszélgetés, de már annyira fáradtak vagyunk, hogy inkább most aludjunk… Szóval nem könmyűek ezek az idők, de tudom, mindig ott lebeg a pallos a fejem felett, hogy TE AKARTAD!!!