2023.05.29.
Bianka
Ahogy telik az idő – lassan kilenc hónapja vagyunk együtt a
gyerekekkel, - egyre jobban összeszokunk, egyre jobban kiismerjük egymást, a határainkat,
a szokásainkat.
Az elején én nem mertem megbántani őket azzal, hogy kell most egy kis csend,
vagy egy kis privát szféra. Főleg Julis nagyon nem érezte a határokat és
rendszeresen volt ebből konfliktusom Vele és magammal. Neki nem nagyon volt
konfliktusa ebből, azt sem tudta, merre van irányban…. Én meg sokszor inkább
magammal küzdöttem, mintsem megbántsam a kis lelkivilágát. Annyira nagyon
törékenynek éreztem az egész kapcsolatunkat, hogy nem mertem ezek miatt
távolabb kerülni tőlük.
Ma már sokkal jobban érzem, látom, tudom előre a
forgatókönyveket, és mivel egyáltalán nem célom sem mérgesek lenni, sem
haragudni, sem pedig bántani őket, legtöbb esetben inkább már időben szólok.
Sokszor megyünk együtt kocsival, hol csak az egyiket viszem,
hol mindkettőt, és természetesen végigdumálják az utat. Az még jó, mikor feldobnak
egy témát, vagy kérdeznek valamit, válaszolok, ami újabb kérdést szól – olyat,
ami tényleg új információ, de nagyon utunkon ugyanazok a kérdések ismétlődnek,
amiket már százszor megbeszéltünk. Ablakot
mosok – ez kinek a szagja? Indulunk el – Itt lakik a butabácsi? de a
kedvencem az volt, mikor indultunk és a hátsó utcán Julis megkérdezte, hogy
Anya! Mi még nem jártunk erre? – igaz, hogy amióta velünk vannak, én mindig úgy
megyek, hogy tömböt kerülök, szóval vagy a hátsó utca felé indulok, vagy arról
érkezem, attól függ, milyen kedvem van… És így laza 8 hónap után bekérdezte,
hogy járt-e már itt…. Tudom, hogy nem értik a szarkazmust – Julis már érti –
mondtam neki, hogy nem, Juliska, nem jártál még erre soha. Igaz, hogy naponta
legalább egyszer elmegyünk itt, de nem jártál még erre….
Na az ilyen hülyeségektől úgy hirtelen megállok és csak pislogok… És amikor
ilyenből besoroz egy 5-6 kört, akkor mire kiérünk a főútig, már totálkész
vagyok. Már ordítanék velük. És mikor már felcsesznek, akkor már késő… Akkor
már az oviba sem úgy megyek be, már semmi nem olyan. És igen, tudom, hogy
mekkora értéke van az odaszánt időnek, hogy milyen fantasztikus, ha a gyereknek
úgy indulhat a napja, hogy legalább az oviba vezető úton a teljes (már amennyi
a vezetés mellett teljes lehet) figyelmemet megkapta, de azt is tudom, milyen
rossz kiabálással kezdeni a napot, vagy úgy mennioviba, hogy anya épp
lecseszett. Szóval bevezettem azt, hogy ha azt látom, hogy nagyon nem vagyunk
egy hullámhosszon, akkor simán bevágom, hogy most inkább ne beszélgessünk. Sőt,
néha még zenét is kapcsolok, hogy biztosan inkább mindenki az ablakon
nézelődjön és ne butaságokat beszéljen. Rendszerint mondják ilyenkor, hogy jó
ez a zene :)
Ma épp Ellie Goulding: Love me like you do című száma ment, ammi ugye a Szürke
ötven árnyalatánakaz egyik zenéje,mire Julis megkérdezte: ez az Elzás? (Jégvarázs).
Ó nem, Drágám, ez is egy filmzene, de azt a filmet majd még nagyon nagyon soká
nézheted csak meg :D
Ma egyébként mamáztunk, az egyik dédimamát boldogítottuk, és
kaptunk közben egy rakat ruhát, aminek 90%-a jó is lett Julisra, szóval
rendesen fel lett ruházva a csaj. A mamánál minden oké volt, majd hazafelé a
másik dédihez is bekukkantottunk, ahonnan meg nagyon sok koktélparadicsom
palántát kaptunk.
Hazaérve Bernáttal kb azonnal el is tettük a nagy részét, még sokkal több
helyre, mint tavaly volt, szóval ha minden jól megy, idén is
paradicsomnagyhatalom leszünk. Aztán – bár dörgött az ég, én még az utolsó
erőmmel megnyesegettem a szőlőket, úgy, hogy még a levágott ágakat is elvittem
a komposztra! (Majdnem mindet) :D
Aztán gyors vacsi, fürdés, és addigra már csak egy mesére volt idegzetünk és
húzás az ágyba, mert már épp eléggé kiakasztottak minket a nyávogással, meg a
hangoskodással.
A jó hír, hogy jól vagyok :) Még nem akarom elkiabálni, a
nyirokcsomóm még fáj, de már kapok levegőt, nem fújom az orrom, van életkedvem,
szóval látom az alagút végét! Már nagyon vártam! :)