2023.05.30.

 

Börnát 

...azon gondolkodám… Eltelt asszem, nyolc hónap, a gyerekeknél teljesen letisztult, hogy ki anya és ki apa. A (gyökerekről) már nem beszélnek, mondhatni kialakult a család.
DE..... annak ellenére, hogy nap mint nap ellátjuk őket, kapnak enni, inni, ápolást, ha kell, megyünk értük időben az oviba, és egyéb.... Megvan a napi kedveskedés, reggel, ha ébresztem őket, oda ülök az ágyukra, és megsimogatom a hátukat, hogy ébresztő. Reggelire kapnak egy kis maci kávét, ha hozzuk haza őket az oviból, mindig kapnak egy kis gumi cukrot, vagy rágót. Itthon kapnak fincsi, saját termésű epret, gyümölcsöket uzsira. És az ő részükről is, ha megyek értük az oviba, odaszaladnak és megölelnek szó nélkül. 

Szóval oké minden, de ott van az a k. DE!
Ha valami roszat csinálnak, rájuk szólok, akár többször is, de ha felidegelnek, nagyon leordítom őket, és elzavarom onan. Elég agresszív vagyok, ott állok és azon agyalok, hogy mi legyen a büntetésük, és elsőre eszembe jut, hogy felpofozom őket, aztán a földhöz vágom és megtaposom, és két lábbal ugrálok rajta, és habzó szájjal ordítom hogy viselkedjél már te k. kölök…  és aztán elzavarom onnan, hogy ne is lássam.
Mi szigorúan vesszünk pár dolgot, például a „segítség” kiabálását, nagyon rájuk szólunk, hogy ezt nem kiabáljuk, csak akkor, ha baj van! Vagy, hogy nincs verekedés, mert agyon verem őket! Nem taposunk szét semmit, mert én is szét taposom őket… #szarkazmus
Na és ezek ellenére, nem vagyok elégedett a kapcsolatunkkal. Nem emlékszem, mikor pusziltam meg őket utoljára, pedig nap mint nap halálra kéne puszilgatni őket! Nem bújunk össze, nem birkózunk, pedig ezt is naponta kéne. Valahogy van köztünk egy fal, egy gát!
Én határozottan nem a haverjuk akarok lenni, én az APJUK vagyok. De ettől függetlenül még kéne közösen, önfeledten hemperegni, szétszeretgetni őket. Nem vagyok se ölelgetős, se pusziszkodós, nem szeretek másokat ölelgetni, de ők a gyerekeim és őket kéne. Sokat agyalok rajta, hogy hogyan lehetne ezt a falat ledönteni, vagy hogy mi okozza ezt a felesleges távolság tartást? Sejtem, hogy a szüleim viselkedése itt is kimutatkozik, nem emlékszem, hogy minket agyon simogattak volna, vagy agyon lettünk volna puszilgatva. (mondom, nem emlékszem, ettől még lehet, hogy ez is volt)
Azt tudom, hogy szerettek, és szinte mindent meg kaptunk, de ez a testi izé lehet, hogy kimaradt.
Meg is kérdem öcsémet, hogy neki milyen emlékei vannak? mert nem szeretnék hazudni. (öcsém is azt mondta, hogy nem voltak nagy ölelkezősek anyáék.)

A jobb és a bal agyfélteke
Mindig elhatározzuk, hogy hogyan fogunk viselkedni a gyerekekkel, hogy büntetünk, hogy dicsérünk, jutalmazunk. Higadtak leszünk és megfontoltak, következetesek!
És akkor csinálnak valami baromságot, és elborul az agyam és minden, amit eddig beszéltem, eltűnik hulk háta megett, és üvöltve megyek és fenyegetőzök és ordítok és habzik a szám és hol van ilyenkor a higgadt agyam??? Nem tudom, lehet épp iszogat valahol egy bárban…
Ja és jobb és bal, ugye az egyik agyfélteke a racionális gondolkodás, a másik az érzelmi, ő irányítja a dühkitöréseimet, és a törés zúzást.  :)

Bernát

A  mi gyerekeink közel hibátlan ellátást kapnak, nincsenek elkényesztetve, de mindent megkapnak, változatos ételeket eszünk, hála az égnek, majdnem mindent megesznek, úgy fogy az uborka, hogy nem győzzük venni. Kapnak gyümölcsöt, és néha még csokit is. Van egy csomó fejlesztős játékuk, vannak labdáik, és rollerjuk, amik nagyon fejlesztik a mozgásukat. Kicsit többet kéne velük csavarogni, lehetne többet lófrálni velük a plázában, vagy a belvárosban. Játszótérre járunk mi, a múltkor is a belvárosban a lépcsőn ülve reggeliztünk. De nem vagyunk az a nagy csavargós, inkább célirányosan elmegyünk valahova, és ott el vagyunk, de az hogy céltalanul bolyongjunk, az valahogy nem a mi stílusunk.
A nevelés már más tészta… Mindig azt mondom, hogy MINDENKI ÚGY RONTJA EL A GYEREKE ÉLETÉT, AHOGY AKARJA!  Bár ez már nem igaz, pontosítok  Mindenki úgy rontja el a gyereke életét, ahogy TUDJA!!!  Mert bízok benne, hogy mindenkit a legjobb szándék és a legjobb tudás vezérel, aztán, hogy ebből mi lesz, azt 30 év múlva egy psziho mókus jó pénzért elmondja. :)

Bianka

Úgy nézem, ma sem kell nagyon témán agyalnom.

Mindenek előtt azzal kezdeném, hogy egyik nap elém került egy program a facebookon, az egyik ismerősöm a közeli városban szervezett egy Pécsi Rita előadást. Kis egyeztetés után azonnal rá is nyomtam, hogy ott leszek, ugyanis a fegyelmezésről volt szó. Nagyon érdekelt, mert mindig azt érzem a mindenféle okosító csoportokban, hogy minden eszközt, ami úgy reflexből jönne, azt úgy ahogy van, kiveszik a kezemből, már ha olyan tökéletes anya akarok lenni, mint ott oly sokan. És hát ki ne akarna tökéletes anya lenni? Na jó, ez ma már számomra csak vicc. Ezt elengedtem, Nem vagyok az, nem leszek az és nem is akarok az lenni. Én csak szimplán ÉN szeretnék lenni, minden torzulás és deformitás nélkül, és tudom, 100000000%-ra biztos vagyok benne, hogy az lesz a legjobb mindenkinek. Erre törekszem. De nyilván fejlesztem magam. Mert amikor kezd elborulni az agyam, akkor az nem én vagyok. Mikor már türelmetlenül odakiabálok, az nem én vagyok, az odacsapást, mint eszközt, olyan mélyre elteszem, hogy meg se találjam, mikor szikrázó szemekkel épp a napba akarnám dobni a büdös kölköt…. De milyen szép is lenne, ha nem kellene, hogy elboruljon az agyam, ha mimdig időben felismerném a helyzeteket és időben megtenném a kelló lépéseket.
Na ezért megyek előadásra, és ezért próbálok tanulni.

Hazafelé az jutott eszembe, hogy mennyire hálás vagyok Bernátnak különösen, de úgy alapvetően mindenért, hogy kipattan az agyamból, hogy meghallgatok egy előadást és valóban elmegyek, ott vagyok… Ez olyan király!

Azt gondolom egyébként, hogy ez ma egy ilyen gondolkodós, összegzős nap lett, talán azért is, mert még koradélután Bernáttal volt egy kis beszélgetésünk.
Én fodrászhoz, körmöshöz négy hetente megyek és ilyenkor jól kibeszéljük az elmúlt négy hét történéseit. És nyilván napi szinten benne lenni a mókuskerékben nem ugyanaz, mint havi egyszer a kivonatot látni az egészből. De ma azt összegeztem a fodrászunknak, hogy azért alakulunk. Türelem kell, soooooook sok türelem, de egyébként azért egész jó úton vagyunk. Minden egyes nappal jobban ismerjük egymást, és úgy látszik, most én vagyok a lelkesebb, én egy hatalmas előrelépést látok magamnál. Az, amit előző nap írtam, hogy már merek olyat mondani, hogy most ne beszélgessünk, vagy merek zenét kapcsolni a kocsiban (ez kb egyébként 20 alkalomból egyszer) számomra nagy előrelépés. Érzem, látom, tapasztalo, hogy egyre közelebb vannak hozzám. Amikor Bernáttal hazaérnek, persze felmerül, hogy óóó, de jó lett volna még egy kis csend…. de már messze nem azzal a hangulattal köszöntöm őket, mint pár hónapja, erőltetett mosollyal, kb, hogy minek jöttetek…? Hanem már tényleg kíváncsi vagyok, mi volt, már tényleg tudom sokszor (nem mindig, de sokszor) örömmel hallgatni, hogy ki mit csinált,tanult, ki kivel játszott. Tudok velük beszélgetni, úgy, hogy tényleg beszélgetni akarok, nem csak azrt csinálom, mert kötelező. Tudom megsimogati a fejét, nem azért, mert kéri, vagy kiköveteli, vagy mert így illik, vagy, mert tudom, hogy szüksége van rá, és ne legyek már ilyen önző köcsög picsa, hogy nem teszem meg ezt egy négyéves gyereknek, hát milyen anya az ilyen?..... – hanem szimplán azért, mert ott van, mert jön, mert megölel és azt mondja, anya, úgy „hiányzottál”.
Szóval eltelt nyolc és fél hónap és kb mostanra kezdek szabad lenni.
Elengedtem dolgokat és nem azért, mert nem érdekel, hanem pont azért, mert nem görcsölni akarok rajta. No meg azért is, mert kalkuláltam, számoltam.
Tudom, hogy az öndicséret büdös, de ezt akkor is ki kell mondjam. Mi Bernáttal párként és külön külön is k*rva jók vagyunk. Tényleg. Jó emberek vagyunk, becsületesek, helyén van a szívün az eszünk, szerintem tök jó az értékrendünk. Nem balfaszkodunk jobbra balra, hanem tudjuk, merre vagyunk arccal. Az egyenletben szereplünk mi. Két olyan ember, aki tudva és akarva igent mondott erre a két gyerekre, és minden tudását, szívét-lelkét beleteszi ebbe. És az egyenletben szerepel a két kölök, akik meg szimplán a puszta valójukban kedves, aranyos, okos, szép, szeretnivaló kis csiszolatlan gyémántok, akiket nem lehet nem szeretni, már csak azért sem, mert úgy is kikövetelik maguknak :D És akkor ha vesszük ezt az egyenletet, akkor tekerhetjük bárhogy, a végeredmény nem lehet rossz. Az egészbe egyszerűen kódolva van, hogy ez jó már most is, de még jobb lesz!

És nekem ez szabadságot ad. Bernát önismerete kicsit fals képet ad Neki sajátmagáról, de én tudom, hogy milyen csodálatos ember, milyen önzetlen, áldozatos, gondoskodó férj és APA! Tudom, látom, hogy hányszor ég el az utolsó energiája estére, majd hányszor támad újra a hamvaiból, mint a Főnix.
És tudom, hogy én is gondoskodó, megértő, szerető feleség és anya vagyok. És azt gondolom, hogy ha mi csak szimplán annyira önmagunk tudunk lenni az anyaságban, apaságban, mint amennyire feleségként és férjként is, akkor ez az egész jó lesz, még ennél is jobb, csak ehhez tényleg kell idő. Olyan ez, mint amikor egy tóba beledobnak egy hatalmas követ. Hullámokat ver fent, befodrozódik az egész tó vize, aztán a víz alatt is felkavar mindent, megmozdulnak a halak, a növények, felkavarodikaz alján a homok és egy pillanatra átláthatatlan káosz lesz az egész… De aztán a hullámok eltűnnek, és lent is minden visszaáll, a homok is újra leszáll, és minden mehet tovább. Azt gondolom, náluk még nem állt be a rend teljesen, még nem ült el a homok… de ezt nem is lehet siettetni. És azt gondolom, hogy ha a kettőt mérlegre teszem, hogy most elkezdek a gyerekekkel birkózni, mert azt KELL egy jó szülőnek, vagy elkezdem puszilgatni őket, mert azt KELL tennie egy jó szülőnek, ezek kisebb súlyúak lesznek, még a gyerek szemében is, mint az, hogy legyünk őszinték, önazonosak, egyszerűen csak MI, mert mi mind a négyen szuperek vagyunk, úgy, ahogy vagyunk, csak még a homok nem ült el…. ( B. a kis optimista!) Négy hónappal ezelőtt még nm akartam megölelni. Négy hónap múlva szerintem együtt fogunk aludni, bekuckózva a nagy ágyra és lesz birkózás, meg sok sok puszi is :)

Bernát

Egy félelmem van, életem utolsó napján azt mondani, hogy hát ezt elbasztam!
A gyerekekkel is ez van, én úgy tervezem, (ez már régi elhatározás) 18 éves korukig az van, amit én mondok! Addig amit tudok, megkapnak. És akkor jön a választási lehetőség, maradsz itthon tovább de amíg itt laksz az én szabályaim élnek, vagy költözöl és a magad ura leszel, vállalod a felelőséget, és éled az életed. Tudom, ez most borzalmasan hangzik, és nácisztikusnak, persze mindenre vonatkozik, hogy értsd jól!
Amiket én hallottam, és nem a szüleimtől:
1. Egy tanyára egy gazda elég! Többször tapasztaltam, hogy nem jó, ha a családban az embereknek külön terveik vannak.
2. Költözz el, mert amíg otthon élsz, nem lesz semmid. És ezt is tapasztaltam. Ha külön költözöl, kell egy saját kanál, egy saját tányér, és így tovább, elindul az életed, és persze a szülők támogatnak, mert kell. De már a saját életed éled, ahogy éled.
3. Szívesen látunk, bármikor, de ez nem a te házad. Ne ebben a házban gondolkodj, ez nem a Te életed, lépj tovább.

Bianka

Idő közben ezt átbeszéltük Bernáttal. A tartalommal, a fő iránnyal egyetértek, de a megfogalmazás nekem így hideg és távolságtartó.
Én azt gondolom, nálunk ezek nem így lesznek. Most dolgozunk azon, hogy egészséges felnőttek legyenek, akiknek lesz céljuk, elképzelésük, és mernek döntéseket hozni. És akkor nem lesz szükség ilyen beszélgetésekre, mert addigra ezeket már sokszor átbeszéljük. Már ha addig nem lesz armageddon, meg világvége, meg ilyenek…. mert akkor majd teljesen más lesz a prioritás, de ez legyen majd annak az időnek a gondja, most törődjünk a most-tal, legyünk önmagunk és örüljünk annak, ami most van. :)