2023.06.11.
Bianka
Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy a mai reggelt egészen
másra terveztük. A gyerekek egész lelkesen feküdtek le, Bernát felvetette, hogy
ha nem pisilnak be, akkor lesz zene, és aki nem pisil be, választhat, hogy
milyen zene legyen reggel, meg lesz csokiiii, meg kávéééé… ugyanis ma
vendégségbe mentünk és milyen szép kerek nap lenne így, ha a reggel is ilyen
kis kedvesen, zenésen indul….
Na és akkor arra ébredek, hogy Jancsi bőg, ugyanis a faxunk
tele van már azzal, hogy azt a hatalmas pár centis kukacát nem tudja a wc-be
beigazítani. Nem nagy a tér a fürdőszobában, ami egyben a wc is, szerintem 1 nm
sincs az a terülte, ahová belépünk. De ül a wc-én és nem ám, hogy pár csepp
kimegy, hanem konkrétan úszik a pisitócsában az EGÉSZ fürdőszoba, a wc-től a mosdóig,
és a mosógéptől az ajtóig. És nem pár csepp… Ahogy a fényben néztem, egyszerúen
nem sok száraz terület volt.
Már annyiszor átbeszéltük, már megmutattuk, már adtunk alternatívát, hogy akár
állgat is, ha úgy jobb, de végső esetben még a zuhanytálca is jobb megoldás,
mint a szanaszét hugyozás. És akkor még jön befelé és csukja be az ajtót,
tudja, hogy baj van, de nem szól. Hát Bernát beleültette a kellős közepébe az
egésznek…
Mint kiderült, az egészet megelőzte az is, hogy Bernát már indult volna wc-re,
de Julis zólt, hogy neki kell, oké, akkor menjen, erre ott kotlik fél órát a
PISIN… mert ő ott még dudorászik, meg magyaráz… Az, hogy más is van a világon,
hogy esetleg másnak is kellene a wc, az kb hidegen hagyja. Ezek után jött még
Jancsi is, jó, ő is menjen…. És akkor az meg szanaszét hugyozza a fürdőt…
Szóval Bernát bejött és telefonnal a kezében visszafeküdt az ágyba, hogy akkor
ott basszátok meg a kávétokat, meg a zenéteket.
Na és akkor így indult a reggel. Én elneveztem őket gyorsan hugyos Józsinak és
hugyos Gizinek, majd gyorsan nekiálltam bundáskenyeret sütni és egy nangy adag
teát készíteni hozzá. Mikor kész volt, mondtam, hogy a két hugyos mehet az
asztalhoz, odaadtam nekik fél-fél pohár teát, előtte gondosan lepakoltam
mindent az asztalról, emit Bernát már odakészített, hogy majd vigyük… mert
gondoltam, hogy valamelyik addig agyatlankodik, hogy kiborítja…
Atöbbit szépen bevittem a szobába és mi Bernáttal az ágyban reggeliztünk. Nem
érdekelt, hogy mikor és hogy isszák a teát, máskor kicsit mondgatjuk nekik,
hogy ne egyben kortyolják be az összeset, hanem osszák be a bundáskenyérhez,
mert az úgy mennyire finom. Kicsit még az is felmerült bennem, hogy vizet
kapnak… de aztán nem voltam annyira köcsög…
Szóval eszünk, még az első kenyerem felénél sem tartok, mikor
hallom, hogy az egyik pohár (még szerencse, hogy már ismerem őket, ezért a
pohár műanyag volt) szóval hallom hogy a pohár koppan a földön. Összenézünk
Bernáttal… nem is érdekel, jülönben is már üresnek hallatszott…
Még szintén az első fél szelet (!!!) kenyeremet eszem, mikor Julis nyávog:
kiöntötte!!! Jancsi rám öntötte a táját…! – kimegyek, látom hogy az a fél pohár
tea, az Julis ruháján, a földön, a padon, Jancsi nadrágján, mindenhol van. Megfogtam
Jancsi poharát, megyedig megtöltöttem vízzel és nyakon öntöttem vele… Majd
szépen bevonultam a reggelimet folytatni.
Indulás előtt még muszáj volt közelharcot vívnom a beteg
kutyámmal, aki jelenleg 5 dkg csirkemellel sem tudott megbírkózni, így a
gyógyszerekkel együtt letoltam a torkán pár falatot. Nagyon aggódom érte… Az az
egy reményem van, hogy emlékszem, mikor másfél évvel ezelőtt a covid letámadott
minket, szó szerint élet és halál közt voltunk pár napig Bernáttal, és akkor
alig éltünk, alig ettünk, csak feküdtünk az ágyban és néztük a plafont. És
túléltük, legyőztük, nyertünk ellene. Ez az egy reményem van most és közben
számolom a tablettákat, hogy mennyi van még hátra a három hétből. Úgy érzem,
soha nem fognak elfogyni és soha nem fogunk már újra röntgenezni, hogy
kiderüljön, merre haladunk… Most a jelen állás szerint nagyon aggódom, hogy nem
csak a tüdőgyulladással nézünk szemben… :(
Na de folytassuk a mai nap további részeivel.
Az egyik dédimamánk névnapját ünnepeltük ma és a kocsiban odafelé próbáltuk
Bernáttal mindketten felszívni magunkat annyira, hogy lehetőség szerint ne
verjünk szét mindent és mindenkit. Szerencsére minden és mindenki annyira jófej
és kedves volt, hogy egy idő után tényleg béke lett, az ünneplés is jól
sikerült.
Egyetlen dologgal nem tudok csak kibékülni, hogy amikor ebédre megyünk
valahova, akkor a délutáni alvás csorbát szenved. Ha altatjuk őket, semennyi
idejük nem marad játszani, az alvás nem csúszhat, mert akkor csúszi minden,
szóval akkor ugrik az alvás, ami meg azzal jár, hogy délután 3 körül van a
mélypont, olyanok leszek, mint a mosott sz*r, aztán esnek-kelnek, majd kezdődik
a mindenért nyávogás… Halálos kombináció.
De túléltük a mai napot, él mindenki, és egészen békében,
békésen mentek a gyerekek lefeküdni :)
Mi pedig sorozatot nézünk és éljük az éjszakai életünket:
Bernát: Indíts egy másikat és kérek valamit.
Bianka: Mit?
Bernát: Valami ehetőt.
Bianka: Édes?
Bernát: Igen?
:)
És akkor még vár rám egy harc a kutyával…