2023.06.15.

Bernát

Legutóbbi írásom kicsit rövidre sikerült, bocsi. De sokszor van, hogy igazából nem vagyok a gyerekekkel, reggel talákozunk, öltöznek készülnek, és viszem őet. Feladat feladat hátán, és utána irány a munka, ha délután az asszony hozza őket, akkor még akkor se találkozunk, és tegnap pl. este hétkor még dolgoztam, ezért kicsit kimaradt a gyerekezés…
Node majd ma!

Ma is én vittem őket oviba, beszélnem kellett az óvónővel, mert holnap nem mennek. A múlt heti elmaradt bulizás át lett rakva holnapra.  A kedves óvónő, mint egy hülyegyereket kivezetett a folyosóra és megmutatta a másik terem elött a sok dísz és plakát közt egy papírt, ahova be kell írni, ha lemondjuk a kaját. Mivel nem tudtam, nem is tudtam, hol és mit kell csinálni, én szóltam, de akkor meg nem kéne hülyének nézni. Ha én az ügyfeleimmel így viselkednék, nem sok munkám lenne.
No ma délután majdnem randevút egyeztettünk a legnagyobb barátnőnkkel, a neve „eholnap” :)
De az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy hahó, ma buli van. Jonnek a mamáék és szalonnát fogunk sütögetni, basszus, hol vannak a nyársak?
Szóval ma lesz egy kis party hangulat.
Ma itthon dolgozom, pakolok takarítok, nyűglődök, annyira, hogy Biankát is becsábítottam az ágyba egy kis unga-bungára, de mire a simi elkezdődött volna, már horkolt is :D
Ezért most itt kiírom a traumáimat és aztán megyek dolgozni, Biankának meg főztem egy fincsi teát, mert amúgy is kevesett iszik.

Bianka

Ma nem sok programom lenne, pszichológushoz egyek, majd felszedem a kölköket és elhozom a mamáékat. A munka nagyon nem vesz be, lenne mit csinálnom, még itt a lakáson belül is, de most úgy csinálok, mint Bernát szokott, az utolsó pillanatra hagyok mindent. A koyhát kell csak elrendeznek, de nagyon nem akar menni. Szerkesztettem a munkámmal haladtam egy kicsit, de gyötrelem. Az agyam nincs itt.
Akármerre megyek a beteg kutyámon agyalok. Mit csináljak? Merre haladunk?
Mikor mi voltunk nagyon betegek, akkor olvastam egy doki cikkét, hogy nagy betegségek idején pont nem jó, ha agyon etetjük a beteget, mert a szervezetnek az is sok kalóriába kerül, hogy emésszen. Pedig betegség idején minden energia arra kellene, hogy gyógyuljunk. Szóval ilyenkor egy kis böjt nem árt. Nem véletlen, hogy nem kívánunk ilyenkor semmit. Nem is kell erőltetni, csak egy kicsit bízni kell a szervezetünkben és hinni benne.
Na ugyanez a gondolatmenet van az agyamban… hogy nem eszik a kutyánk. De miért? Az egyik verzió, hogy annyira, de annyira beteg, hogy ez már a vég, és a kutyák lyenkor már nem nagyon esznek… A másik verzió, hogy kell az energia a gyógyuláshoz. Viszont az aggaszt, hogy ez a nem evés ha tartana 3-4 napig, ahogy nálunk is volt a mélypont, az még oké, de ha ez huzamosabb ideig tart, az nagyon nem oké. Már minden lószart megvettem. A barátnőm adott energiapasztát, vettem olyan kajákat, amik übernagy kalóriatartalmúak, pont az ilyen beteg időszakokra. De az sem kell.

Bernát

Volt már olyan, hogy egy ágról szakadt kismadarat fecskendővel kellett etetned, hogy valahogy meg élje a holnapot? Na most pont ezt csinálom egy tíz éves németjuhász madárkámmal… Sajnos kapott valami tüdőgyulladás szerűt és bár kapott gyógyszert, valamiért egyre étvágytalanabb lett és most már a derekát két újjal is át érem. Borzalmas látvány, és ha azt akarom, hogy éljen, akkor fecskendő elő, gyógyszer és májkrém bele, és szája kifeszít, fecskendő be, és aztán megy a rodeó, mert nem akarja lenyelni. Ezért rázom a fejét, tartom magasra és végre lenyeli, aztán persze megy a dicséret, megy a simogatás, és hagyom békén, mert nem szeretném piszkálni, feküdjön, pihenjen, csak javulna már. 
Azon gondolkozom, ha véletlenül elszenderedne, mit mondanék? Hát… a gyerekek könnyű eset, el magyaráznánk, elmondanánk háromszor, ők kérdeznének valami tök más butaságot, és pár nap múlva újra megkérdeznék a dolgokat, szerintem nem is sírnának.
De volna itt egy pandára sírt fejű macim, aki sírna patakokban és hetekre agyon vágná a hangulatát, na neki nem tudom, mit mondjak majd.
Tegnap ültem az udvaron a napon, feküdt mellettem a kutyám és hörgött, kicsit fulladt, fáradt, kimerült. Sütött a nap, csiripeltek a madarak, lágy meleg szél fújt, simogattam és azon gondolkodtam hogy szép nap lenne ez a halálra. Átgondoltam, kb. pont tíz éves, mert a face most dobálja fel az emlékeket, ott van az első képe, ahol még fekete göndör pulikutyának néz ki, korán elszakították az anyjától és bár zsömlényi volt, már engem is megugatott. És Bianka megmutatta neki, hogy előbb ő eszik, aztán a kicsi, és kezdtük a kutya ovit, és kezdtük az iskolát, közösen, szenvedve, de azért csak meglett. És bár egy bunkó, ivaros kan kutya lett, aki nehezen barátkozik bárkivel is (mint a gazdája) azért mi kiismertük és nagyon összeszoktunk, ismerjük az ugatását a nyüszítését, hogy mit szeret és mit nem. És tíz év alatt talán egyszer volt kicsit beteg, nem fáj semmije, és most egyik napról a másikra ide jutottunk…

Bianka

Na igen… az, hogy elszenderedik az nekem folyamatosan szem előtt van. Minden este, ha kimegyek, minden reggel, mikor felkelek, vagy amikor valahonnan hazaérünk, azt nézem, él-e még.

Elmentem pszichológushoz. Visszafelé tudtam elérni a barátnőmet, aki állatorvosi rendelőben asszisztens volt egy ideig, szóval látott ezt-azt. Őt hívtam fel, hogy na… nem eszik a kutya, mondja meg, hogy ebből fel lehet-e állni? Létezik-e az, hogy Ő most tudatosan koplal, de aztán pálfordulás jön és erőre kap? Még csak 10 éves. Egy átlag németjuhász eléldegél 12-14 évig. Szóval még lenne ideje. Aggasztó dolgot mondott a barátnőm. Azt mondta, hogy a rendelőben, ha bármilyen beteg kutyát bevittek, az volt az első kérdés, eszik, iszik-e rendesen. És ha nem, az mindig elég rossz prognózis volt. Viszont azt mondta, hogy egy vese, vagy máj elégtelenség is kezdődhet azzal, hogy nem eszik… de az nem halálos feltétlenül. Szóval jó lenne egy laborral ezt megnézni.
Azonnal hívtam a dokit, még időben voltunk. Mondtam, hogy mi az ábra, azt mondta, hogy menjünk akkor be ma, csinálnak egy labort.
Száguldottam a boltba, majd a gyerekekért, majd a mamáékért és haza. Beszaladtam pénzért, nyakörv, meg minden… addig Bernát kipakolta a hátsó részt a kocsiban. Kutya be, irány az autópálya, 140-nel repesztettem… Úgy voltam vele, hogy ha csak egy hajszálnyi esély van, hogy valahogy még visszafordítsuk ezt, akkor irány neki ezerrel, ne késlekedjünk, csináljuk! De ha meg nincs tovább, ha annyira nagy a baj, akkor ez csak rosszabb lesz.
Remegő lábakkal mentem be. Nagyon rossz előérzetem volt. A hányinger kerülgetett az idegességtől. A valaha energikus, mindenre kíváncsi, mindenkit megismerni akaró, csodálatos kan németjuhászom most életteleül kullogott mögöttem. Folyamatosan bátorítottam… gyere, drágám! Nagyon ügyes vagy! Gyere, gyere!
Egyből a laborral kezdtünk, ami pár perc alatt ki is mutatta az eredményt. Katasztrófa. Sírtam.
Jött a doki. Ránézett, mondta, hogy látványosan sokkal rosszabbul van. A fehérvérsejt száma az egekben, de minden más értéke is nagyon rossz. Ez daganat. Menthetetlen.
Kifejezetten rákérdeztem, hogy van-e valami, amitől jobban lehet? Azt mondta, nincs, ezt nem tudják visszafordítani, és ez csak egyre rosszabb lesz. Ő mondta ki, hogy itt már érdemes megfontolni az altatást.
Egyből Bernátot hívtam, hogy mi legyen? Logikusnak tartottam azt, hogy ha már itt vagyunk, akkor essünk túl rajta, de hivatalosan Ő Bernát kutyája és hátha el akart Tőle köszönni. De mondta, hogy az még egy nap szenvedés plusz körök, utazás… Ne szenvedjen.
Sírva mondtam ki, hogy legyen vége.
Feltettük az asztalra, hozták a két injekciót, az egyik egy bódító, mint a műtétek előtt, a másik a végzet injekciója.

Abban a pillanatban egyszerre voltam összetört és közben hálás egy dologért. Ez pedig a mi összenézésünk a kutyával. Én szeretem a dolgok lelki oldalát is a végletekig megélni. Számomra a kutya családtag, nem csak házőrző. Én szeretem őket megismerni, megérteni, rájuk érezni. A füle állásából, a szeme pillantásából, abból, hogy hogy vakkant, nyüszít, tudom, hogy mit szeretne. És szeretem velük megélni A PILLANATOKAT, amire azt mondják a gazdik, hogy na ezekért érdemes kutyázni, macskázni.

Nekünk volt Vele is ilyen. Sokszor volt, hogy odajött odatette a nagy lüke fejét a kezembe, én pedig egyik kezemmel tartottam a fejét, másik kezemmel meg végigsimítottam az orrától a feje tetejéig. Közben elvesztünk egymás szemében. Megszűnt a világ. Abban a pillanatban csak mi voltunk. És én ilyenkor suttogtam neki, hogy okosom vagy… ügyes vagy… gyönyörűm…. Annyira le tudtam nyugtatni így, hogy nem egyszer elaludt.
Mindig is utálta a kutyakozmetikát, nagy vonyításkoncert volt mindig, mikor a körmét vágták, de volt, hogy ezzel a módszerrel teljesen vissza tudtam hozni egy normális állapotba.
És ma végtelenül hálás voltam ezért. Mert tudtam, hogy ez az utolsó momentum lesz. És ha így búcsúzunk el, nem fog félni.
Kezembe vettem a fejét, remegett a hüvelykujjam, ahogy végigsimítottam. Elmondtam Neki, hogy szeretem, hogy csodálatos, okos. És éreztem, hogy elnehezül a feje… a pupillái kitágulnak és a szemeiből elillan az élet.
Nagyn vegyes érzések kavarogtak bennem. A döntésünk helyességében nem kételkedtem, de ettől még ez borzasztóan fáj. Tudom, hogy neki már most jobb így. És azt is tudom, hogy szép élete volt velünk. Nincs hiányérzetem. De borzasztóan hiányzik.
Persze, hogy az összes könnyemet kisírtam, mire hazaértem.
A gyerekek meg… hozták a formájukat. A világukat nem tudják most sem… Nem tudják, mi az élet s mi a halál. Nem értik ezt.
De abban biztos voltam, hogy a gyász helyes kezeléséhez, és azért hogy a veszteségeikhez ők is majd jól, vagy legalábbis jobban álljanak, látniuk kell a veszteségeket is.

Bernát

Hát… holnap veszek egy lottót.
Az irásom még kb délben írtam, és hát sajnos drága kiskutyám elment.
Pontosabban az asszony elvitte orvoshoz, én itt maradtam a rokonokkal szalonnát sütni, csörgött a telefon, valami ügyfél hív, gyorsan lerázom, hogy hívjon holnap, a tökömért hív délután?, ilyenkor már nincs munkaidő, hívjon munkaidőben, erre csengetnek…, a szomszéd, hogy látja, van futóm és neki kéne pár fuvar sitt hordás, mondom, majd a jövőhéten felhívlak, most nem érek rá…
Erre még jött egy futár, hozott egy csomagot, amiről nem is tudtam, nem is szóltak, csak küldték.
És akkor én délben aludtam egy nagyot, aztán mindenki ment a dolgára, kicsit pakoltam, felmostam, tűzrakót építettem, mert ugye délután sütögetés.
Volt némi törmelék, amit elhordtam, aztán hoztam téglát a sütögetőhöz, felállítottam az asztalt és elkezdtem kihordani rá, ami kell. Hagyma, savanyúság, csíipős krém, kenyér, tányérok, nyársak, és mehet is a tűzgyújtás. Közbe vendégek jöttek, asszony ment!
A gyerekek elkezdték az autistát játszani, mama engedsz nekem vizet?, mondom nekik, hogy hónapok óta odamentek a csaphoz és egyedül feltöltitek a kulacsotokat! Akkor valami más miatt hiszti, megint rájuk szóltam, hogy ugyan már, ehhez nem kell segítség. Jött a mama, és elkezdték hülyíteni, hogy kiszolgálja őket…
Mindenki sütöget, én a gyerekek nyársára egy egy virslit raktam, úgy is szét fogják égetni, hisz ez az első szalonna sütésük. Úgy is lett, közben én két szalonnát sütöttem, meg két lángolt kolbászt és három virslit. Na oda is daraboltam a tányérjukba, erre jön a hiszti, hogy ők még sütögetni akartak…
Az asszonynak is sütöttem egy szalonát, hogy mire haza jön, egyen egy jót, a történtek ellenére.
Sajnos a kutyámat el kellett altatni, mert most már biztos, hogy rákos és felelős gazdi azért nem tartogatja életbe a kutyáját, hogy neki könnyebb legyen, itt a kutya érdekeit kell szem előtt tartani és mivel nem eszik, szenved, zihál, és a doki szerint nincs kiút, sajnos maradt az altatás!!!
Az asszony hazaért kisírt szemekkel, a kutya teste a kocsiban feküdt. Hoztam az asszonynak  egy pohár pálinkát, mert nagyon ráfért, én is agyaltam, hogy iszok egy kupicával, amolyan tiszteletadásból, de mivel nekem még vezetnem kellett, nem kockáztattam.
Vacsi után tatával közösen ástunk egy sírt a kutyának, és megkérdeztem Biankát, hogy mi a terv?
A gyerekek még nem találkoztak a halállal. De nem szerettünk voltna tikolózni. Már a libákkal titkolóztunk, de a kutyámat már ismerik, amióta itt vannak, és bár nagyon sokszor ráléptek, ráestek, azért szerették.
A kutyát végül behoztuk az udvarra, a fűre, és lefektettem és megigazítottam. A másik két kutyám odajött szaglászni és konstatálni, hogy itt valami történt. A gyerekek úgy kezelték, mint ha még élne, bár kérdezgették, hogy meghalt? Persze, ahogy várható volt, indultak a buta kérdések, amit sejtettünk, de aztán indultak a nevetgélések és az énekelgetések, ezért kicsit erélyesebben rájuk lett szólva hogy kussolsz bazdmeg!!!

Bianka

Épp ma a pszichológusnál került ez fel témába, hogy engem hogy érint, mikor valamelyik – rendszerint Julis – szét trollkodik egy pillanatot? Hát nyilván rosszul. És vannak olyan pillanatok, amik könnyen újrajátszhatók és vannak, amik nem.
Azt tudtam, hogy nem akarom a gyerekek elől se a halált, sem a gyászt titkolni, de abban is biztos voltam, hogy a továbblépéshez szükséges a gyászunkat megélni, amit nem baj, ha látnak. Az viszont baj, ha szét trollkodják. Eőször elkezdtem válaszolni a kérdéseikre. De aztán egyre másra kezdtek olyanokat kérdezni, amiből teljesen az látszott, hogy csak szereplni akarnak, valójában nem is érdekli őket. Akkor kezdtem kicsit bántva érezni magam, mikor Julis megkérdezte, miért sírok, erre mondtam, hogy szomorú vagyok, mert a kutyánk meghalt. Minden egyes mondatomnál az asztalnál ülökhöz fordult, és lelkendezve továbbította az infót, hogy a kutya meghalt, és már nem lesz többet, és ajd eltemetjük. És ezt egyre vidámabban mondogatta. Mire megkértem, hogy kicsit maradjon már csendben.
Mikor Bernát behozta, és letette a földre, akkor is már alig várta, hogy induljunk már, ássuk már el… Akkor megint rászóltam, hogy elhiszem, hogy izgatott, nem látott még ilyet, de nekünk ez egy nagyon szomorú dolog, és próbáljon már meg nem annyira lelkendezni, meg vigyorászni össze-vissza… És kicsit maradjon csendben…
De persze nem tudott nyugton maradni, megint rászóltam, hogy maradjon csendben.
Abban nem kételkedtem, hogy a gyerekek ezt jó ha látják, viszont attól rettegtem, hogy ez a tankaranka elbalfaszkodja azt a pillanatot, amit most meg kellene élni. Emiatt kezdtem ingerült lenni, és felmerült bennem, hogy biztosan kellenek-e ők oda a hülye kérdéseikkel, meg a vigyrgásukkal?

Aztán jött Bernát, betettük a kutyánk testét a talicskába és elkezdte tolni a kertbe hátra. Sírt közben. Jancsi megkérdezte, Apa is sír? Bernát válaszolt, hogy igen Apa is… Erre Julis megint vidáman vigyorogva mondott valami baromságot, amire odafordutam hozzá, hogy Kussolj már! Tudod, mi az, hogy csendben???? Az, hogy befogod a szádat és NEM NYITOD KI! Csönd legyen! EGY SZÓT SEM AKAROK HALLANI! MEGÉRTETTED?

Bernát

Hátra vittem a kert végébe a kutyámat, kb. mindennek neki mentem útközben, nagyon párás volt az idő, nem láttam semmit… Hátul Biankával, aki ragaszkodott, hogy ő is segítsen a kutyát a gödörbe rakni, leeresztettük és szépen el rendeztük, mintha össze kucorodva aludna a kis árva…
Lassan betemettem, a gyerekek végig nézték, nem beszéltek, csak már a végén. Szegény mamáék hát nem ez lehetett a legjobb szalonnasütésük, de ez most így jött ki.
Biztos lesz még viszhangja ennek az esetnek, és tuti az oviba is szólni kell, hogy mi volt, de a halál az élet rendje, ezt nekik is tudni kell.

A kutyákon egyenlőre nem látszik semmi, persze rajtuk is később jelennek meg a dolgok.
És még jó, hogy ez az eset ma történt, mármint nem jó, de a holnapi napot talán így nem cseszi el.
Nem haragszok a kutyámra, miért is haragudnék, sajnálom tíz éves lett, de élhetett volna még pár évet.  

Ma sírtunk (ja lett itthon két! kisírt szemű panda J) holnap meg nevetünk.
KÖSZÖNÖM DRÁGÁM, hogy intézkedtél és megoldottad ezt a férfit kívánó feladatot!