2023.06.22.

Bianka

A napokban átléptük a 9 hónapot a gyerekekkel töltött időben.
Most már azt mondhatjuk, hogy az örökbefogadás okozta traumák, lelki gondok már csak kicsiben határozzák meg a mindennajainkat, inkább olyan láthatatlan, alattomos módon. A jelen időszakunkban már a normál, hétköznapi család életét éljük, a normál felnőttek és a normál gyerekek átlagos dolgaival.
Az én kötődésem még nem az igazi. Ezt érzem. Nem tudom, mi az oka, de sokszor vagyok dühös a gyerekekre. Azt hiszem, a pszichológussal meg tudnánk találni ennek okát, és jelenleg azt gondolom, hogy ha hetente kétszer-háromszor járnék, kb az lenne annnyira intenzív, amennyire szeretnék ebben haladni. Az, hogy fáradt, kimerült vagyok, szinte állandósult. Múltkor döbbenten hallgattam Pécsi Rita előadását, ahol a zajokról elmondta, hogy hány decibel milyen hatásokat okoz az emberi agyban. Az a hétköznapi zaj, hogy megy a mosógép, szárítógép, mosogatógép és még beszélnek mellette emberek, elég ahhoz, hogy fullra kimerítse az embert, hogy zaklatottá tegye, hogy teljesen lefárassza. És ennél hangosabb életet élünk. Szóval ha önagában nem lenne elég az, hogy este 11 – éjfél körül fekszünk és reggel 6-fél 7 körül kelünk, akkor még a zajok is bőven hozzátesznek a kimerültséghez.
Én a vasárnapi vendégség után a hétfőt konkrétan átaludtam. Nem tudok eleget pihenni. Dolgozom és egyszercsa azt veszem észre, hogy mindjárt lefejelem az asztalt.
És akkor még beköszöntött a nyár is. Szép évszak, sokan imádják… én nem. Utálom a kánikulát, utálom, hogy az ember a saját levében megfő. Nem csak én, túlsúlyosan. Bernát ma elment dolgozni, 2-3 óránként jött haza, csuromvizes pólóban. Ez nem normális dolog. Én ezt rühellem. Nem szeretek ilyenkor menni sehova. Egyébként sem, de ilyenkor még kevésbé.
Mindezek kombinációja is bőven elég ahhoz, hogy ingerültebb legyek és ezen az sem segít sokat, hogy a gyerekekhez való kötődésem még nem az igazi. Főleg, amikor kiakasztanak, mint ma is – főeg Julis – kifejezetten nagy feladat iyenkor gondoskodni róluk, kedveskedni nekik, megfürdetni, netán bekenni őket.

Főleg olyankor, amikor a mindennapi okoskodás, baromság, nyávogás káoszon felülemelkedve próbálunk jó fejek lenni Bernáttal, egy biztosítós intézkedés után beajánlottunk egy játszóterezést, én meg még el is mentem a boltba közben és vettem egy kis sós nasit, meg innivalót.  Egész büszke voltam magara, hogy mennyire jó fej vagyok, de Julis nem sokáig hagy ebben az álomban ringatózni, gyorsan tesz arról, hogy azonnal kizökkenjek. Neki nem elég, hogy elmondjuk ogy ez lesz az utolsó csúszás, utána megyünk… neki még vissza kell vinni azt a vackot, még fel kell tartania a csapatot ott is, meg minket is… aztán még innia kell, és persze nem elég egy pohárnyi víz, neki kettő kell… de azt már nem issza, csak ökörködik vele…. aztán mikor kiveszem a kezéből és kiöntöm, akkor dobbant és kijelenti, hogy mérges rám és nem fog velem játszani. Na ott azért erőteljesen megcsappant a jófejségem és mindenhova kívántam Julist, csak ne kelljen vele egy légtérben lennem. De hát hazafelé jöttünk, négyen a kocsiban,, nem nagyon volt más lehetőségem, mint lenyelem és magamban bosszankodom. Persze aztán ez később kijött. A korábbi dolgot már el is felejtettem, de a düh ott maradt és tudom, hogy az érzés, ami hirtelen rám tör, arról nem tehetek, csak megfigyelni tudom, de azért, ami utána jön, arról már tehetek. Nos én nem tudtam elengedni. Egyébként is ehéz sokszor. Lassan lépek túl dolgokon és most is így volt ez, hogy sokáig nem tudtam felhőtlen szeretettel nézni Rá, csak nyalogattam a saját sebeimet.
Azt est további része sem volt sokkal jobb partner ebben, vacsoránál is feszült voltam. Konkrétan mindennel bajom volt. És még hátra volt a fürdés és az esti szeánsz.
Ma az enyém volt ez a rész, ami miatt kifejezetten csalódott voltam. Vacsinál Bernát azt mondta, hogy gyorsan megfürdeti a kölköket, aztán Ő is lefürdik. Helyett: még be sem fejeztük a vacsorát, kiment holnapra pakolni. Amit egyébként maximálisan megértek, mert holnap 7-re már mennie kell egy helyre, nem sok ideje lesz reggel pakolászni. Aztán megláttam, hogy még az öntözőrendszerrel baszkódik valamit, amit megint megértek, mert úgy a hatékony, ha minden növény része a rendszernek. Viszont ez azt jelentette, hogy én fürdetek. Ok, túlélem, csináljuk. Már bejöttünk, Bernát még kint, mese is már megvolt, mire Julis elkezd szenvedni, hogy viszket mindene. Jó, akkor nézzük, mi viszket… hol tart az ekcémája….? Nem ekcéma, szúnyog… Nekiállok krémet keresni. Megvan. Kenem, megy a hiszti, de már szinte toporzékol, sír, hogy csíp, meg fáj, meg viszket…  Ez a krém nem csíp… hűsít. De hát Julisnak mindenért nyávognia kell… Másik krém a karjára, harmadik az arcára, lehet menni… Jön Jancsi. Meglátom, agyfasz. A boxeralsója, ami most a pizsigatyája kifordítva van rajta, az eleje meg hátul. Nem sokmindent lehet elrontani egy gatyafelvételen, de neki sikerült.
Visszaküldtem, kifordította, majd elakadtunk a „Címke hátul” részen, amit nem értek, mert amióta itt vannak, ez alap minden ruhadarabnál, hogy címke hátul, és ezt tudja, és alkalmazza is. De addigra már felcsesztem magam, mire bejött Bernát és jó nagyot segített az egész folyamaton, leordított, hogy hagyjam már ezt abba. Én meg jól visszaordítottam, hogy húzzon már a dolgára. Fasza kis idilli családi hangulat volt…
Néha összességében azt érzem, hogy nekem nem kellene gyerekekkel foglalkoznom. Én baromi türelmes tudok lenni, ha azt érzem, van értelme. De a gyerekeknél ez nagyon sokszor nincs így. És persze nem modom, hogy egyáltalán nincs értelme, de ez akkor, abban az első pár pillanatban még nem látszik és ez frusztrál. Nem értem, hogy közel egy év alatt hogy nem tudjuk még, hogy címke hátul… és hasonlók.

Na egy szó, mint száz, így 9 hónap távlatából is azt mondom, jó ez, eg kellettek Ők nekünk, de azért hazudnék, ha azt mondanám, nem lélegzem fel, mikor elmennek óvodába..

Megyek, még van pár négylábú, aki rám vár.