2023.06.24.
Bernát
Pár napja már megint el vagyok veszve, de van rá mentségem…
Tegnap nagy vihar volt, végre jött egy kis lehülés, este már
lehetett aludni is egy kicsit a hűvösben.
Ma a csajok boltba mentek, mi pasik meg dolgoztunk, én csináltam, Jancsi meg
kérdezgetett.
Kifeszítettem két függőágyat, egyet a gyerekenek alacsonyra, egyet meg a felnőtteknek,
magasra.
Persze új játék, rögtön ment a bohóckodás és a játék, később meg jött a hiszti,
és a nyavajgás.
Nem tudom, mi a jó, ezek játszanak, nyavajognak, veszekszenek, rugdalják
egymást, hisztiznek. És én ott vagyok mellettük és hallgatom… ha álandóan rájuk
szólok, akkor csak azt érem el, mint mikor vissza söpröd a folyóvizet, egy
ideig bírod, aztán egyre többet kell, és a végén jön egy nagy áradat…
Ha ott hagyom őket, akkor is megy a műsor, és már mikor nagyon hangosak, akkor
megy a kiabálás…
Egyik se jó. Ha nem nevelem őket, akkor nőnek mint a paré, ha meg mindenért
rájuk szólok akkor meg agyatlan birka lesz.
Bianka
Szerintem itt jön be az, hogy jobban, még jobban meg kell
ismernünk őket és általánsan a gyerekeket. Mert egyre több dolog van, amire én
már azt mondom, ez belefér, hiszen gyerekek, míg Bernát pörög rajta, hogy miért
koszosak, miért nem fogadnak szót. És persze, mikor mondja a felfestett
jövőképet, hogy ha ez most így megy, akkor majd következőleg meg mi lesz…?
Akkor igazat adok neki, de valahol belül érzem, hogy néha túl komolyan vesszük
a dolgokat.
Az, hogy ezt ki tudom mondani, le tudom írni, magamhoz képest óriási eredmény,
de még ígyis azt érzem én is, hogy túl komolyan veszem, és azt gondolom,
kívülről úgy tűnik, nekem soha semmi nem jó, mindenbe csak belekötök.
De ma is… El kellett mennem boltba, gondoltam, hozok akkor reggelire lángost.
Jancsi még aludt, Julis már felkelt, kézefekvő volt, hogy ketten megyünk a
beszerző körútra.
A lángososhoz érve csak úgy tudtam megállni, hogy az út felől tudtunk csak
kiszállni. Mondom Julisnak, hogy, hogy itt óvatosan, ne ugráljál, mert itt
jönnek az autók. (A ne ugráljál-t én ugye arra értettem, hogy ne rohangáljon,
csalinkázzon mindenfelé.) Julis meg, ahogy kiszállt a kocsiból elkezdett
szökdécselni… Őaz ugrálást szó szerint értette. De a lényeg nem ez… Azt
mondtam, ne tegye… és kiszáll a kocsiból és az az első? Hát… így a vihar után
elég hűvös volt, szóval nem kapott hőgutát… visszaküldtem szépen a kocsiba, és
ismát elmondtam neki, hogy csak szófogadó gyereket tudok magammal vinni bárhova
is. Azzal bementem és megrendeltem a lángosokat. Utána visszamentem a kocsihoz,
hogy újratárgyaljuk a dolgot. Jó ideje nem hiszek a hosszan tartó büntetésben.
Megkérdeztem tőle, hogy mi a szabály, stb, aztán bejöhetett velem.
Azt látom, hogy a határfeszegetés folyamatosan megy, mindig, minden heyzetben,
mindenkinél.
Bernát
Tegnap este még beszéltem a mamával, hogy Julis nagyon fáradt
a nem alvás miatt, és egész este nyávog, meg hisztizik. Erre a mama rákezdi
hogy nagyon látszik a gyerekeken, hogy ha meg indulsz feléjük, akkor összehúzzák
magukat. Hogy ez azért van, mert verem őket! Mondom a mamának ez színjáték,
mert ha a környéken se vagyok, akkor ezt csinálja, akkor ez nem miattam van. Ha
annyira rettegnének tőlem, akkor amikor ülünk a padon nem bújna hozzám, nem
simogatna meg magától pl.
Akkor tartaná a távolságot. Főleg Jancsi este többször előfordul, hogy szipog,
kezd sírós hangot kiadni, halljuk, hogy szenved. Kérdezzük, hogy mi a baj? És
sírós hangon mondja, hogy nem tud betakarózni. Mondjuk neki, hogy kapcsold fel
a kislámpát, és igazítsd meg a pokrócot…
Ma reggel ugye ketten voltunk, adtam neki egy csokit, hogy majszolja, én meg bementem
a vécére. Hallom, hogy nyavajog, hisztizik már szinte sír, hát nincs mit tenni,
fél üzembe gatya fel és kimentem, hogy mi baja van? Hát elejtette a csokit és
nem találja. Ja, direkt leültettem az asztalhoz, hogy ne ejtse el a csokit és
pont elejti és nem is találja. Én is keresem, mert ugye van még két kutya, ne
egyék már meg, mert még a végén bajuk lesz. Hiába mondom el neki, hogy ha bajod
van, szólsz apának, és majd segít. Ez nem megy bele a fejükbe, inkám hisztizik
meg sírdogál.
Bianka
Jancsi és a segítség….
Egyik nap már akartam írni, csak Bernát írása annyira jól le
volt zárva, hogy nem akartam belenyúlni. Jancsi nagyon fura, ha segítség kell
neki. Nem tudom, hogy ez honnan van neki, mert amikor idejöttek, annyira kicsi
volt, hogy szinte semmit nem tudott megcsinálni önállóan, így segítséget sem
nagyon kért. És ahogy elkezdett önállósodni, mindig megdicsértük mindenért,
lelkesítjük, bátorítjuk. De esténként pl bármi van, az első reakciója az, hogy
sír. Ha nem megy fel a pulcsi, sír. Bármit nem tud megcsinálni, sír. És amikor
meg tök általános dolog van, pl kakil, akkor nem szól, hanem sutyorog. Egyik
nap itthon voltunk, Jancsi bejött, ráült a wc-re, hallottam, hogy erőlködik, és
vártam, hogy mikor kurjant, hogy kakilt. Erre elkezd suttogni, hogy kakítam.
Már ezerszer elmondtam neki, hogy bármi van, szóljon, segítünk, ahogy a
kakilásnál is szólj hangosan, hogy kész vagy, és megyünk…Erre elkezd suttogni.
Hát nem mentem. Suttog tovább. Nem mentem. Aztán nagyon lassan kezdte a hangerőt
emelni és én meg akkor mentem, amikor elérte azt a hangerőt, amit kértünk.
Így volt ez ma is, mikor délelőtt bejött, megint kakilt, és mikor kész volt
megint elkezdett cérnahangon szólni, hogy kakítam… Ha nem abból állna a napom,
hogy csitítom őket, hogy kicsit halkabban islehet beszélgetni, meg mesélni,
mert senki nem süket, akkor nem érdekelne ennyire. De ez a mai is egy ilyen
játék volt. Szóval nem, nem mentem. Egy idő után odamentem hozzá, átvettük,
hogy mit és hogy kell mondani, amikor kész van a wc-n. Majd mondtam neki,
hogyelénekelgethet is egész délelőtt, ha nem hallom, amit mond, felőlem az ebéd
alatt is itt ücsöröghet… Érdekes módon egyből tudta, hogy kell hallhatóan
szólni…
Ez is ugyanolyan határfeszegetés, és azt gondolom, hogy ennek semmi köze a
válaszészséghez, sokkal inkább ahhoz, hogy hol van az a határ, amikor még nem
azt és nem úgy kell csinálni, ahogy anya mondta…
Bevallom, ma nagyon nagy teher volt a két gyerek. Amennyire
jó és kedves ötlet volt Beráttól a két függőágy, annyira ütött vissza az egész.
A folyamatos nyvogás csérogás, nem megy arrébb, nem adja ide, most nem azt
csinálja, engedj már ide, ne menjél oda, hagyjál békén, gyere ide, ezt csináld,
azt csináld, nem akarok… ebből állt ki az egész napunk. Nem tudom, hányszor
szóltam ki én is, Bernát is, hogy hagyják már ezt az örökösnyávogást, de
félperc múlva ugyanaz ment.. Én kb f3/4 12-ig bírtam, akkor már javában az
ebédet csináltam, mikor kimentem, hogy miért kell nekem egyfolytában ezt
hallgatni? Azzal szét is szedtem őket, egyik a fészekhintába, másik a
trambulinba… és amíg nem szólok, hogy ebéd van, addig mindkettő egyedül,
csendben gondolkodik, hogy hogy is kell együtt játszani.
Julis mostanában elkezdett egy hülyeséget. Én úgy hívom,
hogy katasztrófaturista lett. Minden alkalommal igyekszünk egyformán kezelni
őket. Bármit kap az egyik, kap a másik is. Ha az egyiknek valamekkora van,
akkor a másik is ugyanannyit, ugyanakkorát kap. De Julis minden alkalommal,
amikor esetleg Jancsi rosszat csinálés leszidom, megkérdi, mit csinálok vele?
Na vajon, mit? Agyonverem – reméli ilyenkor Julis. Egyfolytában csak azt lesi,
hogy a másiknak hogy lehet rosszabb. Hogy ugye rosszabb? És ha úgy látja, igen,
akkor még háromszor rákérdez. Jancsi nem kapott? Jancsinak nincs? Jancsinak
kisebb van? Jancsié rossz? Jancsinak kevesebb van? Ésamikor esetleg úgy jön ki,
hogy Julisé a több, akkor dicsekszik, hogy neki jobb, több, nagyobb lett.
Egyik nap adagoltam a fagyit.Jancsi képtelen kis falatokat enni, aztán meg
csodálkozunk, ha fáj a torka. Ezért a legkisebb kiskanalat kapta, és fagyiból
is kevesebbet kapott. Julisnak épp a második kanál fagyit tettem volna oda,
mikor már elkezdett neki dicsekedni, hogy hehehe, neki több van. Hát ezért
aztán nem lett több… Nem tettem oda a második kanállal. De még akkor is
megkérdezte, hogy Jancsié kevesebb? Visszakérdeztem, hogy mit szeretne hallani?
Mitől lenne boldog? Ha azt mondam, igen, Jancsit nem szeretem annyira, ezért
neki feleannyit adok? Vagy mit?
Akkor utána megbeszéltük, hogy nem csak Julis van a világon, nagyon jó, hogy
van egy tesója. (tudná, hogy van még tizenpár)… És örülni kell egymásnak,
szeretni egymást, ahogy mi is tesszük.
A határfeszegetés persze délután is ment. iküldtem őket a
zen-kertből. Mondtam, hogy nekem ide nem kell nyávogás. Ott ugráltak a vonal
mellett és néha szándékosan beljebb csúszott Julis lába. Szóltam, hogy nem
vagyok vicces kedvemben, és ezt ne csinálják. De ők csinálták. A harmadiknál
szóltam, hogy nem szólokmég egyszer. Persze Julisnak ez negyedszerre is jó
játéknak bizonyult. Szó nélkül odamentem, és újra tisztáztuk a szabályokat,
hogy ki meddig mehet.
Biztosan én is feszegettem a határokat de akkor sem értem,
hogy miért jobb haragban lenni, leszidva lenni, ahelyett, hogy játszanának.
Reméljük, egyszer majd megértem. :)