2023.07.17. Bevásárlás

 

Bianka

Már megint este van, de muszáj volt végig gndolnom ezt a délutánt, hogy mit lehetne máshogy, jobban csinálni.

Délután úgy mentünk a gyerekekért, hogy Bernát is jött velem, mert egy munkát mért fel, nekem meg be kellett szereznem pár dolgot, így gondoltuk, összekötjük a kellemeset a hasznossal, Bernát elintézi a melót, mi meg addig betérünk az egyik bevásárlóközpontba a cuccokért. Szép terv volt, hogy bemegyünk, a gyerekek kicsit hülyéskednek a pénzbedobós vackokon, majd bemegyünk vásárolni, az önfizetős kasszánál blokkoljuk a cuccokat, végül a játszórészen kicsit elvannak, míg anya iszik egy kávét. Óóóó, de kis naiv vagyok. Mindig elfelejtem, hogy nem beszélek magyarul és mindkettő hallássérült, de legalábbis az értelmezéssel komoly gondjaik vannak, és ráadásul az egyik mindig mindent jobban tud, mint a felnőttek.

Julis nem akarta megérteni,  hogy a szemüvege nem a kezébe, hanem a szemére való, ahogy az sem volt tiszta neki, hogy ne fogdossa a lencsét, mert maszatos lesz. De oké, nem foglalkoztam vele, hiszen egy napja van szemüvege, nem várhatjuk, hogy minden azonnal flottul menjen. A törhetetln szemüveg fejpántját már annyira kilazította, hogy rendszeresen kiakad magától. Majd bejelenti a kocsiban, hogy párás a szemüvege. Mondom neki, hogy nem párás, maszatos. Ha odaérünk, megtisztítom. Nem, Ő meg tudja, lekaparja…. Nem kaparod le! Nem kaparsz le semmit, mert azt nem lekaparni kell, hanem megmosni, intézem, ha odaértünk…. Levettem – mondja. Oké, tedd vissza. Azért van, hogy a szemeden legyen.

Odaérünk, a parkolóban haladunk: Anya, itt voltunk már? – Igen, voltunk, a Karika mamával. – Itt van dörmi kismackó? – (a hideg ráz ettől a vackos dörmi kismackótól) – Igen, van, rengeteg.
Bemegyünk a hatalmas épületbe, mondom nekik, hogy rám figyelnek, nem mennek messzire, ne kelljen utána kiabálnom senkinek. Kell pisilni valakinek? – Igeeen! – zengi mindkettő, oké, akkor irány a wc. A mosdók mellett kínai konyha, személyzeti bejáró nyitva, gondolom, szellőztetnek ebben a 40 fokban…. Jancsi nekiiramodik és megcélozza a kínai étterem személyzeti bejáróját. Rászólok, Te mit csinálsz??? – Seeeemmit…. – Hova szaladgálsz??? Arról volt szó, hogy rám figyelsz. Tudod, hova kell menni? – Neeem… - Akkor hova rohansz így előre?
Ismét elmondtam, hogy normálisan viselkedjenek, ne kelljen már mindenért rájuk szólni… Oké, irány a budi, mindannyian bevágódunk egy-egy fülkébe és intézzük a dolgainkat, nem tudom, van-e még rajtunk kívül más, de biztos ami biztos, átszólok Jancsinak, hogy „Jancsi meg figyel a kukacára, nem hugyozik mindenfelé – Miért? – (anyádért….) Azért, mert apa elment, nincs itt másik ruha, így hugyos nadrágban kell lenned, ha eláztatod. 
Végez, hangosan mondja: kész vagyok, nem pisítam szanaszét! Ügyes vagyok? – Igen, nagyon ügyes vagy!
Majd szemüveget mosok, gyerünk bevásárolni. Persze a végzet hamarabb elért, mert a bevásárlóközpontban a legjobb helyre tesszük ugye a kisvonatot, meg mindenféle zenélős vackot. Engedélyt kapnak, megrohamozzák a játékokat, akkor jófejnek éreztem magam, még érdeklődést is mutattam, hogy milyen csúcsjárgányokban ülnek. Közben azért elszivárogtam pár méterre kirakatot nézni, Isten tudja, mikor volt ilyen utoljára, hogy én kirakatot néztem…
A klíma ellenére szakad rólam a víz, persze pad nincs, a cipőmet nem túrázásra tervezték, pláne nem ilyen pehelysúlyra, mint az enyém. Mikor úgy érzem, elég időt játszogattak, beinvitálom őket, persze már az agyamban feltérképeztem, mi kell, és mi hol van, nyilván nem hagyjuk majd ki a dörmi kismackós, meg a gyerekinnivalós részt sem.
Ismét jó fejnek gondolom magam, mindkettő vehet egy húzós kosarat, ezzel kb az út feléig elvannak, húzzák, tolják, kb negyvenszer nyugtázom, hogy mindenki milyen ügyes – és valóban, hiszen még semminek nem mentek neki és semmit nem borítottak fel. Mindenből kettőt veszek, egyiket az egyik kosárba, másikat a másikba, haladunk sorban, közben hol az egyik, hol a másik keveredik el, amit mindig egy-egy csúnya nézéssel jutalmazok, hiszen ugyebár nem ebben egyeztünk meg. Minden hülyeséget igyekszem azonnal félre tenni, és túlélni a következő lépést és amikor olyan kérdés van, akkor azt ott helyben megbeszélni. Pl nagyon jó árban volt ananász, de nem voltak szépek és ott helyben kitárgyaltuk, hogy mi a baj vele, és megígértem nekik, hogy ha látok szépet, venni fogok és megküstoljuk, de ez most nem az.
Megvan a lényeg, a dörmi kismackó is. Anya, kibonthatom? – nem, előbb ki kell fizetni…
A sorban egy apuka is édességet válogat. Ők is vesznek valamit? – Igen. – És ők is kifizetik? – (nem b.meg ellopják… ) Igen, persze, hogy kifizetik, mindenki kifizeti. (Igen, naivak vagyunk, gondoljuk ezt) Már csak az innivaló kell, közben kiszúrják, hogy itt is van Coca colás vezethető kamionfülke, oké, akkor kosarat mindkettő ide leparkolja és lehet menni vezetni, addig megkeresem a gyerekitalokat és hozok… Indulok el, - Anya, hova mész? – Mit mondtam, hova megyek? – Gyerekitalért – igen… megkeresem, addig ti itt autózzatok.
És egyébként fullra nem értem, hogy amikor megy előre, mint egy dúvad, azt se nézi, hol van…meg, hogy én hol vagyok, akkor simán elhagy, nem érdekli semmi. Ilyenkor meg, mikor el is mondom, akkor meg attól, hogy ellépek két lépést, olyan szinten beaggódik, hogy szerintem a józan paraszti esze leblokkol teljesen. Ezért is kérdezek vissza. Hátha visszazökkenti kicsit.

Na mindenesetre a kassza felé tartunk, ezren vannak a sorban, gondolok egyet, hogy milyen jó buli lesz, mindenki segít leblokkolni a saját kosarát. Na ez az, amit nem gondoltam át, és azt hittem, hogy menni fog. De nem. Az Ő feladatuk csak annyi lett volna, hogy veszi ki a kosárból, valamelyikünk becsippantja és mehet a tárolórészre. Helyett: Anya, ezt ide? - Nem, azt a másik helyre. – Ezt is? Nem, azt még nem blokkoltuk le, előbb tartsd ide. De ne támaszkodj oda… az egy mérleg… Jó, most már odatehetd. Nem, azt még ne, előbb kérem. Ne támaszodj a mérlegre. Fordíts rajta kicsit, nézd ez a vonalkód, ezt csippantjuk le. Most már mehet. De ne vissza a kosárba, hanem amoda. Ne támaszkodj a mérlegre – Anya, mehetünk a vonathoz? – Úgy látod, Jancsi, hogy végeztünk? – Neeeem…. – Akkor mehetünk a vonathoz? – Neeeeem. – Úgy van. Mindjárt végzünk itt és megyünk. Julis, ne támaszkodj a mérlegre! A banánt tedd ide, lemérjük. Nem, azt még ne tedd oda, mert még nem blokkoltuk le. Ne támaszodj a méregre! Oké, Jancsi jön. Jancsi ide áll, tartja az első terméket. Szuper! De nem dobod!!!! Normálisan tedd már oda. – Bocsiii – jó, a következő. Julis, ne támaszkodj a mérlegre!!!! Jancsi, azt még ne tedd oda bele. „Váratlan áru a csomagolófelületen. Kérem, távolítsa el.” Eltávolítom, hibát jelez, jön a nő, csippant, oké, mehet tovább. Becsipogom, Jancsi megint beletesz valamit, Julis megint támaszkodik - „Váratlan áru a csomagolófelületen. Kérem, távolítsa el.” Jön a nő, csippant, oké, mehet tovább. Jó, gyerekek, eddig tartott a türelmem, Julis ideáll, Jancsi odaáll, és senki nem mozdul… Mindeközben csippantok, mérek, fizetek, - Mindjárt kész vagyunk? Mikor megyünk a vonathoz? Hol a kosaram? Most én mit vigyek vissza? Nekem is kell! Mindeközben megpróbálok nem felrobbanni, nem beszólni, nem leordítani, de a pillantásomból azért látják, hogy nincs jó kedvem.
Végzünk irány a vonat, majd a játszó rész, kibontom nekik az italokat, odaadom a dörmit, és veszem a tárcámat, hogy rendeljek egy kávét…. Helyett: Bernát csörög, úton van értünk.
Ennyit a kávéról.

Centire vagyok attól, hogy azt mondjam, amíg ilyen kicsik, nem jönnek velem többet, mert egyszerűen a gyermeki lényük nem fér össze a bevásárlással. Nagybevásárlásra tuti nem vinném őket, az biztos. Ilyen „pár dolgot összekapkodunk” kör még beleférhet, de az is határeset. Dilemmázom emiatt, mert egyrészről kicsik, ilyenkor nagy a tér, sok a zaj, az infó, a színek, meg minden, szóval igazából még az is nagy szó, hogy ilyen jól vették az akadályt, de ezek miatt ugye nem is várható el egy bizonyos szint feletti viselkedés, fegyelem. De anélkül meg ez nem megy, mert nem mehet be mindenhova, nem tehet meg akármit, és ennek a kellemetlenség a kisebbik oldala, ha kárt okoz, a nagyobb baj lehet. Ugyanakkor meg kell, hogy tanulják ezeket, mert nincs mindig akkora szerencsénk, hogy egyedül tudok menni, és mi van, ha úgy adódik, hogy be kell vásárolni, de ott lesznek velem? Akkor egy keményebb helyzetben dobom őket a mély vízbe? Azt sem akarnám, mert azzal mindannyiunkkal kicsesznék.
Kicsiben kell gyakorolnunk.

Hazafelé a kocsiban a tiszta melegítőfelsőket dobálták, de mikor felajánlottam, hogy aki a tiszta ruhát a földre dobja, az majd a mese helyett a lavórban a kicsi kezével moshat egyet… valahogy a játék abbamaradt. Amitől viszont elég csalódott lettem, hogy a lakásba beérve Jancsi – azt gondolván, hogy messzebb vagyok, azonnal a földre dobta a ruhát, majd Julisra nézett és nevetett. Mikor meglátta, hogy ott vagyok felvette. Akkor azért elmondtam neki, hogy ez most nem volt szép dolog… viszont ez arra mutat rá, hogy ebben a dologban Jancsinak egyáltalán nem volt megértése, hogy miért nem kell a ruhát a földre dobni… Kérdés, hogy van-e ebben annyi, hogy egy ilyet mondjuk három és fél évesen megértsen…?

Itthon már csak egy apró nézeteltérésünk volt, már megint az okoskodással. Julis mindent jobban tud, és nem tudom, nem is akarom minden egyes alkalommal annyival lerendezni, hogy nem, én tudom jobban és kész, mert azzal nem fogom meggyőzni, csak ráerőltetek valamit, mert most megtehetem, hisz én vagyok a nagyobb. De nyilván a cél nem ez. Jobb lenne, ha hinne nekem, bízna bennem.
Ma olyan haja volt, hogy az első kis babahajakat kicsi gumival összefogtam, majd egy kicsit vettem még hozzá, abból is lett egy copf, majd ahhoz még egy kicsi, majd még egy kicsi. Összesen 5 gumi volt a hajában, és mindeközben úgy döntöttünk, hogy ma hajmosás is lesz. Bernát kérdezte is, hogy kivesze-e a gumikat? Mondom, persze! Juliska, gyere, vegyem ki a hajadból a gumikat. - Nem! Én tudom! – Szerintem jobban járnál, ha segítenék. – Nem, én tudom! – oké…..
Már az elsővel is szenvedett, húzta kifelé egyben a gumit a hajából. Nagynehezen kiügyeskedte, már csak 4 van… Ahogy egyre kisebb copfok voltak, egyre jobban szenvedett, néha pár szál haj is a gumi mellé került. Néha mondta, hogy nem látja, és kereste, hogy hol van a gumi… De hát Ő tudja ugye. Az utolsó előttinél Jancsi már a szobában volt, addigra megfürdött…
Na akkor mondta Julis, hogy nem tudoooom… Akkor mondtam neki, hogy ha elsőre hagyja, hogy én vegyem ki, már Ő is kész lenne a fürdéssel, kezdhetnénk a mesét. Nyilván ezt is megfelelő mederbe kell terelni, teret hagyni neki is próbálkozásra, hogy mikor nincs rá idő, vagy lehetőség, akkor meg gyorsan megcsináljam én. Ami egyébként sokszor van, csak lehet, hogy jobban szét kell bontani és jobban megnevezni a dolgokat, hogy most lehet próbálkozni, most lehet ügyeskedni… Most meg én csinálom, mert haladunk.

Az egészségről már megint nem írtam, pedig van mit. Na ajd legközelebb :)