2023.07.24.

Bianka

Eljött a nap, amikor visszamentünk a régi oviba. Lejárt a takarítási szünet. Juliska csak 15-ször kérdezte meg, hogy melyik oviba megyünk és miért. Egy idő után persze meguntam a dolgot, ezért megkérdeztem és azonnal válaszoltam is rá:
- Miért mentünk a másik oviba? Mert a miénkben takarítási szünet volt. Szóval miért mentünk a másik oviba, Juliska?
– Mert a másikat most takarítják…
- Nem! A másikat most takarítják, ez igaz, de nem ezért mentünk a másikba. Miért mentünk másik oviba? Mert a miénkben takarítási szünet volt. Szóval miért mentünk másik oviba? Mert a miénkben takarítási szünet volt. Megértettük, Juliska?
– Igen.
– Akkor miért mentünk másik oviba?
– Mert a miénkben takarítási szünet volt.
– Úgy van! Akkor ezt most ismételgessük párszor: mert a miénkben takarítási szünet volt. Mert a miénkben takarítási szünet volt. Mert a miénkben takarítási szünet volt.
- Mert a miénkben takarítási szünet volt. Mert a miénkben takarítási szünet volt.
- Szuper! És miért tudunk menni a régi óvodánkba?
- Mert a másikat takarítják!
- Nem! Nem azért. Mert a miénkben vége van a takarítási szünetnek!
- Mert a miénkben vége van a takarítási szünetnek.
- Igen! Akkor ezt is ismételgessük kicsit.

Abból tudom, hogy átmegy az üzenet, és meg is érti, amiről beszél, hogy az ismétlendő szöveget átfogalmazza, de az értelme ugyanaz marad. Mikor már saját szavaival tudja elmondani, akkor már tudom, hogy megértette.

A pszichológus múltkor kérdezte, hogy miért ismételtetem? Ezt honnan vettem? Nem tudtam neki megmondani, nem mondta senki, nem olvastam sehol, de azt tudom, hogy a hallás és a beszéd központ máshol van, és minél több fronton megy az infó, annál több az esélye a megértésnek és a tanulásnak – gondolom én…

Az óvónéni megdicsérte ma Julist, hogy nagyon készséges. Ami való igaz, szeret kedveskedni, gondoskodni, és szereti a feladatokat. Szeret fontos lenni. Jancsi meg csak simán koszos volt :D

Miután felvettem őket, megirányoztuk az egyik dédimamát. A harmadik - számomra értelmetlen - kérdésnél mondtam, hogy szerintem inkább kacsolok zenét, mert mire odaérünk, én ledobom az ékszíjat, az biztos. 
Párszor azért még így is megakadtunk valami egetrengetően fontos dolognál, pl, hogy Julis: kérdezhetek vaamit? - mondjad - Apaaa.... apa.... apaaaa gyorsan vezet. -Ez most kérdés?  - Nem... Apa gyorsan vezet, te meg nem gyorsan... - Igen....? És mi a kérdés? - Hogy apa gyorsan vezet, Te meg nem gyorsan.... - Szuper. 

Másik. Állunk egy nagy soksávos szakaszon, piros, várjuk a lámpaváltást... rakat kocsi mellettünk, mind más irányba igyekszik. Julis: Hova mennek ezek az autók? 
Na ilyenkor szoktam javasolni nekik, hogy ezt a kérdést gondolják át újra. 
Most folytattam. Nem tudom. A dolgukra. De szerinted ezt honnan kéne tudni? Kiszálljunk és mindegyikhez bekopogjunk, hogy bocs már, de te hova mész? Ugyan már.... Nem tudjuk, hova mennek. Mindenki megy a dolgára. 

Lehet, hogy ezeket is túlbonyolítom, de szeretném, ha értené. Ezek infók. Vagy bemegy, vagy nem. Ha bemegy, ezzel is többet fog tudni. Ha nem megy be, hát kimondtam két mondatot hiába. Vállalható.

Mondtam nekik, hogy megyünk a dédihez, de előtte felvesszük Eszti mamát. Megyünk-megyünk….  egyszercsak kérdezik, hogy mikor hívjuk fel Eszti mamát? – Mondom, mi van??? Miért hívnánk fel? Hm… ezek szerint nem tiszta, hogy mit jelent, hogy „felvesszük Eszti mamát”.

Gyerekek… mit jelent, hogy felvesszük Eszti mamát? – nagy csend… - Hahó… hallottátok a kérdést? – Igen… - Tudjátok, mit jelent? – Háááát… hogy beszélünk vele telefonon…  - Neeeem… Azt jelenti, hogy elmegyünk érte, beszáll a kocsiba és együtt megyünk tovább a dédihez.

Odafelé tisztáztuk, hogy nem kunyerálunk semmit. Tiszteletlen dolog azzal kezdeni, hogy kaphatunk-e csokit, édességet, van-e palacsinta…stb. Elmondtam nekik, hogy a dédi nagyon szereti őket, tudja, hogy szeretik a finomságokat, biztosan meg fog kínálni valamivel, de nem kunyerálunk semmit. Ha nem kínál meg, akkor sem. Jancsi a kocsiba ülve biztosított is afelől már az első percben, hogy „én nem kunyurálok” :D

A dédinél egy rakat ruhát kaptunk két unokatesótól, egyik csillámosabb mint a másik, az egy főre jutó unikornisok száma padig meghaladja a huszat is.
Rájöttem, hogy bárennyire is nem kislányos, Julisnak brutál jól áll a fekete, de az élénk színek is.

Ami még újdonság, hogy minimálisan ugyan, mert ennek még utána ell nézzek, de elkezdtem beépíteni az evészabarral kapcsolatos tudományokat Julis(vagyis hát a gyerekek, de főként Julis – étkezési rendjébe. Igaz, még csak a 8. napnál tartok, de már több pontot is felismertem, hogy ha így halad Julis simán evészavaros lesz, de még Jancsi is, ha nem vigyázunk. Szóval amiket szabályokat én felveszek, pl, hogy egy napi meghatározott számú étkezés legyen és két étlezés között ne legyenkaja, nasi, kis falatkák… ezt már Nála is igyekszem alkalmazni.
Azt kell mondjam, hogy a társadalmunk, ugyanúgy, ahogy a gyászt sem tudja kezelni és teljesen jóhiszeműen adjuk át egymásnak a használhatatlan hülyeségeket, ugyanígy teljesen jóhiszeműen tesszük a saját gyerekeinket is evészavarossá, ami borzasztóan szomorú.

Nem akarok abba belemenni, hogy ha nem lennék ekkor, mi lenne. De azért néha elkalandozm, hogy vajon mennyiben lenne más az élteme, vajon mennyire lennék más én magam is, ha nem lennék ekkora és nem vettem volna fel egy rakat szokást, jellemvonást csakazért, hogy ellesúlyozzam a nagyságom miatti elutasítás áradatot.

Jó lenne, ha a gyerekeink szimplán önmaguktól tudnának azok lenni, akik.. És nem főként külső tényezők miatt. Bár nyilván nem véletlenül mondják, hogy teher alatt nő a pálma… de nem akarok rájuk tenni még nagyobb terhet annál, amivel majd meg fognak küzdeni így is, a romaságuk és az örökbefogadás miatt.

Na egy szó, mint száz,Julisnak adagolom már a tudományt, hogy két kaja közt nem eszünk… Akkor eszünk, ha éhesek vagyunk… csak azért, mert tudjuk, hogy van csoki, nem kell mindenképp megenni…. stb. Márpróbálom az érzéseire terelni a figyelmét. Ha azt modja, éhes, beszélünk róla. Milyen érzés? Hol érzi? Mennyire érzi?

Hazaérve felmerült, hogy múltkor láttunk fácánt, és, hogy már ettünk is… Jancsi mondja, hogy ettünk libát… Mondom neki, hogy nem libát, hanem fácánt. – Igen! FÁNCÁNT! Hol van most a FÁNCA? Jót mosolyogtam, és megbeszéltük ezt a fácán dolgot is :D