2023.07.27.
Bianka
Na talán helyre állt a világ egyenúlya. Reggel Bernát volt a
hős, vitte a gyerekeket elég jó időben. Julis kapott egy menő frizurát, majd
elhúztak a dolgukra. Csak reménykedem, hogy ilyenkor békében vanak az óvodáig
és legalább annyi hasznuk van, hogy én addig sem veszekszem velük.
A közös reggeli jót tett a lelkemnek, Bernát sietett haza,
de aztán gyorsan rohantunk is tovább, én kecskét oltani, majd beszerezni pár
dolgot, Bernát meg az első időpontjára.
Az ebéd is közösre sikerült, aminek felettébb örültem és
volt egy kósza reményem – mintha Bernát ezt említette volna – hogy mára is
játszóteret tervez, szóval akkor Ő megy értük, lesz egy szabad délutánom még.
De nem így lett, mert a munkája elhúzódott, én meg 15:40 körül azon kaptam
magam, hogy akkor ideje készülődnöm, hogy begyűjtsem a kölköket. Nagyon fura,
de még mindig békétlen voltam a két nappal ezelőtti események miatt, és bár
utána anyámmal is kibeszéltük ezt, meg jól kipanaszkodtam neki magamat bőgve,
ugyan jobb lett, de nem nyertem vissza akkor még a lelki békémet. Nem tudom megmondani, hogy miért. Ez kb megint valami olyan lehet, mint múltkor a
nárciszok. Hogy nem egy-két szál nárcisz volt a gond, hanem amit képviselt. És
most sem két szem szilván akadtam ki, mert komolyan nem érdekel… minden szart megesznek. Ha olyan buta,
hogy a finom, érett füge, meg a kockázott dinnye, a málna, az alma HELYETT neki
a savanyú, zöld szilva kell, hát fossa össze magát tőle… de az, hogy direkt az
ellenezőjét csinálja, és ráadásul Jancsi, aki a megtestesült ártatlanság, aki
úgy tud nézni, olyan Shrek-macsaka szemekkel, hogy ember legyen a talpán, aki rá
haragudni tud… És de… felmegy a csúszdára és szedi le a zöld szilvát… nem írom
le újra… de rendesen kibillentett a komfortzónámból, olyannyira, hogy megint
egy kötelességtudó, feladatmegdó robott lettem, és inkább nem kontaktáltam a
gyerekekkel szó szerint kerültem őket, csak ne hergeljenek, meg én se rajtuk magamat.
Józan ésszel belegondolva ez már nem normális dolog, hogy egy ilyen baromságon ennyit időzöm és az eszemmel tudtam is, hogy kb 3 perc múlva el kelltt volna ezt az egészet engednem, de a lelkem még mindig zavart volt.
Ma délutánra azonban nem maradt kibúvóm, ott mégsem hagyhatom őket az
oviban… ugye…
De még nem voltam 100%-os és két verzió volt. Vagy odaérek és a második mondatnál felb....cseszem magam, vagy kitalálok valamit, amivel ezt kiküszöbölhetem. Tudtam, hogy rosszul veszem,
amikor odaérek és rákezdik, hogy hoztál ezt? hoztál azt? Mehetünk ide? Mehetünk
oda? Hogy pusztán az, hogy odaérek, nem jelent semmit, a lényeg, hogy van-e
nálam édesség, vagy valami. Lehangoló. De aapvetően meg nem akartam őket
szívatni, ha Bernát játszót ígért, hát legyen az, és ráadásul az egyik régi
ismerősünk + azóta ovistárs anyukája rám írt, hogy esetleg terveztünk-e mára
játszóteret, mert ők mennek hamarosan. Szóval így már két okom is lett, és azt
gondoltam, hogy ma én leszek az „igenember” - megvan a Jim Carrey film, amikor
a csávó tök negatív, de aztán elkezd igent mondani mindenkinek mindenre és az
élete gyökerestől megváltozik – szóval csináltam két flakon szörpöt, magamhoz
vettem két dörmit és arra gondoltam, hogy amint beérek az oviba, kezükbe nyomom
a dörmit, meg az innivalót és bejelentem, hogy megyünk a játszóra… Végül nem így
lett, de így is a világ legjobb jófej anyukája lettem, mert Jancsi most csak a
játszót kérdezte, hogy mehetünk-e, amire igent mondtam, szóval egy
szempillantás alatt a kocsiban is termett mindenki. Mivel nem „kunyuráltak”
édességet, a játszóra érve még a kiszállás előtt a kezükbe nyomtam a dörmiket, így mire
kiszálltunk, mint két vidám kezesbárány, követték minden kérésemet.
Este 7-ig a játszón voltunk, egy egész jó kis gyerekbanda
verődött össze, homokoztak, bicikliztek, hintáztak, mi anyukák meg jót beszélgettünk
közben, ami a lelkemet is helyre tette kicsit.
Jancsi 2 napja megtanult biciklizni, kb teljesen önállóan.
Voltak ugyan előszelek erre vonatkozóan, egyik nap mondtam Jancsinak, hogy
ugyanúgy, mint a kismotoron, lökje meg erősen magát. Akkor ez nem ment, de az
infó szerintem bement, csak a megfelelő helyre kellett kerülnie. Aztán szombaton
a csajokkal találkoztunk a játszón, ahol két kisgyerek mint a nyíl, úgy
repesztettek a biciklikkel, amit Jancsi ámulva nézett és kérdezte, hogy Ők már
nagyfiúk? És azért tudnak biciklizni? Akkor mondtam neki, hogy ez nem attól
függ. Aki megtanul biciklizi, az tud menni gyorsan.
Aztán Bernát is bátorította és ellátta még pár jótanáccsal, majd egyszercsak
elindult és ment. Nem kellett utána menni a söprűnyéllel….
Ma csak 8-szor „fegyvereztem fel” mindenféle kéz, meg térdvédővel, aztán ment
két kört, majd kitalálta, hogy hintázik, akkor védőfelszerelés le… aztán megint
bringa, védőfelszerelés fel, majd megint valami más, akkor védőfelszerelés le…
A hintán jól orra bukott…. mellette folyamatosan nagyobb
gyerekek hintáztak, állva, meg mindenhogy és mikor befejezték, akkor szimplán
kiugrttak a hintából. Hát Jancsi is kiugrott, csak hátul, és orra… konkrétan arcon
landolt a homokozóban a hinta alatt lendületből. Nem sírt, de nem esett jól neki, magamhoz hívtam
és kiüblítettük a száját, lesöprögettem az arcáról a fél homokozót. Az egészben
az tetszett neki legjobban, hogy a flakonjából a szörppel öblögetett és
kiköpte. :D
A fészekhintával fellökték a lányok, ovistárs anyuka ugrott,
hogy jajj… mondtam neki, hagyja csak… Jancsi nevet, élvezi… ez neki a játék :D
Otthon ezt játszák rendszeresen, hogy fellökik egymást a fészekhintával :D Mi
tagadás, nem vagyok egy paramami.
A vacsora „pilító” – azaz pirítós – volt, Jancsi perverz
módon kérte a fokhagymát, pedig csípte a száját. Julis hamarabb feladta. Mi is
jól megkínoztuk magunkat – vesszenek a férgek!
Jancsinak az alvásnál nehezére esik, hogy szót fogadjon és
becsuja a szemét, pedig az a kulcsa mindennek… Tekereg, nézelődik, így
ráirányítottam az asztali lámpámat, mint egy reflektort, biztosítva arról, hogy
figyelem őt. Maciját az arca elé tette és behelyezkedett valami lehetetlen
helyzetben, amiről el nem tudom képzelni, hogy hosszú távon tartható, de azt
éreztem, hogy most ilyen türelem játék van, vagy én adom fel, vagy Ő… lábfeje
még mocorgott, de egyre kisebbeket, szóval vártam, mikor fárad el. Három,
kettő, egy…. oldalra fordult, és egy percen belül aludt. Nem kell ezt
túlbonyolítani :D