2023.07.28.
Filozofikus Bianka
Ma szembe jött egy hirdetés, melyben egy pszichológus azt a
megállapítást teszi, hogy ma Magyarországon minden negyedik óvodás korú gyerek
a képernyő előtt van még este 10-kor. Szerintem ez borzasztó. Az este 10 is, de
a képernyő még inkább.
Büszke anyukák kommentáradata van a hirdetés alatt, hogy
náluk este 7-kor, 8-kor, 9-kor mennek ágyba a kicsik, látszólag mindenki
mintaanya. Én is már épp írnék, de nem teszem, nem akaroa 178. mintaanya lenni,
főként, hogy nem is vagyok az. Bár az alvásban szerintem jók vagyunk. De
legalábbis céltudatosak. Mondjuk a cikk lényege pont nem az, hogy este 8-kor
aludni kellene, hanem az, hogy nem a képernyp előtt kellene tölteni az este
nagy részét. Legutóbb Pécsi Rita és Bedő Imre beszélgetését hallgattam a
kötyözésről és a képernyp előtti időtöltésről és hát azt kell mondjam hogy
borzalmas dolgokat mondtak. Nem írom le, ha érdekel, keress rá a youtube-on,
nem régi a beszélgetésük. Na nálunk nincs egész nap mese, és kütyü meg
egyáltalán nincs. Egy mese van, vagy ha rövidek, vagy überkirályul nagyon
időben vagyunk a 8 órához képest, akkor max három mese lehet, az is a
normálisabb fajta. A Peppa ugye már tiltólistás, és idő közben kaptam is egy
cikket, mintegy visszajelzésként, amelyben a cikríró azt taglalja, miért káros
a gyerekekre jó néhány mese, köztük ez a nyamvadék Peppa malac is.
Na de visszatérve a hirdetésre, a sok példaértékű, 7-kor, 8-kor fektetős anyuka
kommentje közt egy van csak, aki beszól. (Nem én :D – pedig nagyon adná magát)
:D Azt írja, hogy őt minden este fél 8-kor ágyba tették és a „muszáj alvás
stressz” miatt miatt alvászavaros lett, amit csak felnőttként tudott megoldani.
Neki nem olvastak, ahogy kiveszem a soraiból, hanem csak ki volt adva a
parancs, hogy alvás van…
Alvászavar… van még valami???
Néha azt gondolom, hogy ez az egész világ valahol Ádám-Éva környékén
elcsesződött és azóta szívunk, egyik generáció a másik után. Ha úgy nézzük,
mindenki lelkisérült. Nincs ember a világon, aki ne hordozna sebeket
kiskorától, kapta a szüleitől, tesóitól, oviban, suliban, nevelőktől,
tanároktól, gyerekektől, rokonoktól, sok esetben a legjobb segítő szándékból.
És sok ilyet elfelejtünk, lenyomunk, valahogy kiépítjük a védelmi vonalainkat,
de a probléma ott van. Aztán meg jól gyereket nevelünk és egymás után adjuk át
a baromságokat az új generációnak, téve őket alvászavarossá, evészavarossá, meg
lelkibeteggé – pusztán a legjobb szándékkal.
Alvászavar… így, hogy épp most készülök az evészavar-mumust kiírtani az
életemből, kifejezetten rosszul esik olvasni ezt, hogy pusztán azzal, hogy a
nem elég álmos gyerekemet aludni küldöm, alvászavarossá tehetem. Ijesztő
belegondolni, hogy két élet van a kezünkben, mint egy kis új növényke, amiről
csak sejtéseink vannak, hogy milyen földet szeret, mennyire tűri a napot, az
árnyékot, mennyi víz kell neki. Döbbenet, hogy a jelenlegi állapotunk, a
jelenlegi tudásunk épp most, ezekben a pillanatokban határozza meg a
személyiségének egy részét. És ha én épp most ezekben a pillanatokban elég jó,
türelmes, szerető, okos, ügyes, leleményes vagyok, és már épp elég Vekerdy-t, Pécsi
Ritát, Novák Ferencet, Beszédes Henriettát, Vida Ágnest, Orvos-Tóth Noémit
hallgattam / néztem / olvastam, akkor mindannyiunk szerencséjére, jó irányba
teszem a gyerekemet és esélyt adok arra, hogy nem lesz alvászavaros,
evészavaros, lelkibeteg, hipochonder, pszichopata és még sorolhatnám…. Vagy de…
mert van még egy csomó minden, amiről meg nem tudok.
Felmerül bennem a kérdés, hogy lehet ezt egyáltalán jól
csinálni?
Tökéletesen jól biztosan nem. Elég jól - talán, ha az ember el tudja engedni a
gyerekek hülyeségeit, meg a sajátját, meg a so minden külső mást, ami
napmintnap szembejön, amivel próbálnak befolyásolni, leuralni, meg-, illetve
elítélni, hogy az ember lánya úgy összezavarodjon, mint a vasorrú bába a mágneses
viharban.
Nálam nem tudom, mi volt az a két nappal ezelőtti szilvás
ügy, de emlékezetes volt az a saját magammal vívott harc, amit ma sem értek,
hogy ez hogy volt, mi volt, miért borultam meg ezen ennyire, mit képviselt ez
az egész, mit hozott fel bennem ez az ominózus „szilvás ügy”. A „nárciszos ügy”-et
megfejtettem. A nárciszok a nyugalmat, a kertünk nyugalmát, a lelkem nyugalmát
képviselték. Akkorra már azt éreztem, hogy a gyerekek mindent leuraltak, a
lakásunk, a kertünk, az életünk minden szegletét ellepték, birtokba vették és
fenekestül felforgatták, és akkor még nem kezdtük el visszaszerezni ezeket. A
nárciszok voltak szerintem fizikailag is az utolsó jelképei az egyori
nyugalmunknak, amirpl egyrészről tudtuk, hogy az úgy, abban a formában jó ideig
nem lesz, hiszen mi akartuk, vállaltuk, hogy idejöjjön a két kis troll, aki
letrimbol szó szerint és átvitt értelemben is mindent. Ugyanakkor szembesülni
ezzel nem volt kellemes, de utólag örülök neki, mert ez rávilágított arra is
egyben, hogy azért lehet ezt jobban is csinálni, lehet ennek egy olyan keretet
adni, ami mindenkiszámára élhető. Csak az elején ez az egész olyan volt, mint a
folyó a szabályozás előtt… jött azt
elárasztott mindent. De ha helyes mederbe tereljük a dolgokat, akkor egyre
mésra minden a helyére kerül. Már csak azt a francos csúszdát kell arrébb
rakni, hogy a kurva kölke ne érje el róla a zöld szilvát.
Na majd ezt a „szilvás ügyet” is megfejtjük a
pszichológussal.
Úgy látszik, időről időre van egy-egy ilyen kiugró eset, ami rávilágít
valamire, amivel dolgozni kell. De jó ez, én szeretem, ha előrébb visz.
Apropó – előrébb visz..
Ez az evészavaros cucc… hát félelmetes. Napról napra kapom a
tudományt. 12. nap van ma. Még nem tartunk a felénél és baromi sok minden van
már, amit figyelni kell, átgondolni kell. És napi szinten vizsgálom az
étkezéseimet és esek egyik döbbenetből a másikba. Nem tudom nálam miben, hol
gyökereznek ezek, de a tudatos életem nagy részének a kaja volt az egyik
központi eleme, ez határozta meg az életem és minden egyes momentum csak ezt
biztosította, hogy ez így is maradjon. A jelenlegi szokásaim konkrétan
lehetetlenné teszik a fogyást mert olyan szokásokat alakítottam ki, amiben
nincs benne az az opció, hogy én annyit egyek, amennyi a szervezetemnek
szükséges.
A másik vonalon Juliska életét is próbálom tudatosabban
kezelni. Jancsi könnyebb eset, Ő már sokkal tudatosabb kaja ügyben, de Juliska étkezése
segítségre szorul.
Ma egy gyors CH csükkentett palacsintát dobtam össze és a reformak köszönhetően
nem is csináltam már 627 darab palacsintát, csak épp annyit, ami vacsira elég.
Miután megvacsoráztunk, a gyerekekkel beszélgettünk még kicsit, felmerültek
szóba a szabályok, meg a kaja is. Mondtam Julisnak, hogy nem nasizunk, akkor
együnk, amikor kajaidő van, akkor lehet gyümölcs, kekszike, meg ilyenek is, a
kettő közt ne eszegessünk. Kérdezte, miért van ekkora hasam. Mondta neki, hogy
mert sokáig nem tudtam, hogy mi a szabály de most már tudom és ezt betartjuk.
Elmondtam neki, hogy nekem nem jó ez így, hogy nagy a hasam, nem is szép, nem is
egészséges, és ráadásul még nehéz is. És szeretném, ha Neki sokkal jobb és
könnyebb élete lenne, ahhoz viszont ezeket a szbályokat be kell tartani. Olyan
volt, mintha megértette volna, figyelt, és bólintott.
Utána még vicceskedtünk velük, kicsibaba volt mindkettő és
ringattuk őket, Julisnak egyből bekapcsolt a „megvédesz?” lemez, így újra
megbeszéltük, mi lenne, ha bejönne egy rosszbácsi.
Börnát
Ma enyém volt az ovi és a haza hozás is, és egyben a
játszótér is. A kocsiban még mindig bent vannak a kisbiciklik és elő is vettük.
Julis kezdte a hisztit, nem tudok menni, eldől, és egyéb, persze ő úgy
biciklizik, hogy folyamatosan oldalra dől és kész, stabilan három keréken, és
annyira dől, hogy a mankókerék a sok döcögéstől el ferdül és egyre jobban dől
és a vége az, hogy fosik és nem mer tekerni. Lusta folyamatosan tekerni és nem
is egyensúlyozik, csak oldalra dől és kész.
Jancsi a szuperhős, meg ugye egyedül megtanulva biciklizni úgy ment már, mint a
golyó, kanyarodott, billegett, be dőlt a kanyarba, kacsázva ment, és pofára
esett! Ezen megilyedt… én végig néztem a „haláltusáját”, kicsit elesett, persze
megütötte magát, de nem horzsolta le semmijét. Felált, és elkezdett mereven
nézni a távolba, közben az agyában cikáztak a gondolatok, aminek biztos része
volt a félelem is! Vissza akart ülni a biciklire, de mint egy félbéna katona,
már a kisbiciklit a fel emelésénél elejtette vissza, majd nagynehezen ráült és
nem találta a pedált, kezdet lökőzni, egy pedál meglett, de a másik mellé lépet
és megint eldőlt. Megint megilyedt, újra próba, megint nem bírta felállítani a
biciklit elsőre, és megint szenvedett a pedállal, és ahogy indult volna kormány
keresztbe és esés, és indult a hiszti. Nem bírom, nem jó, leesik, blabla…
Mondom neki üljél fel és tekerjél! nagy nehezen elindult, de két méter stabil
tekerés után megint eldőlt, mint a rohadt nád. Akkor már kezdett sírni, rákiabáltam,
hogy üljön fel és tekerjen, nincs hiszti! Felült és elkezdett tekerni, ment egy
egész kört és mondtam neki, hogy jöjön oda hozzám. Mondom neki, azért estél el,
mert elfáradtál, tedd le a biciklit, irány a csúszda, mára elég volt a
bringázásból. De az arca még ekkor is rémült volt. Szerintem ez a gyors (két
nap alatt) megtanulás biciklizni, nem járt elég eséssel és most az első esés
megzavarta, mint Koko-t a pofon! Rájött, hogy ha gyorsan teker nagyot lehet
esni, de szerintem időben sikerült leállítani és így nem marad rossz emlék.
Utána megbeszéltük, hogy nagyon ügyes, és menni fog ez, csak most kicsit
pihenni kell. Holnap fojt köv.
Haza érve egy dudú állt a ház előtt, egy ismerős pár jött át
hozzánk, több témában is értekezni. Játszottak a gyerekekkel, meg közben jót is
beszélgettünk. Érdekes, ha új vendég van nálunk, a gyerekek annyira cukik, jól
viselkednek, és egyben elfelejtik az összes szabályt. Hiába vagyunk itthon, az
új ember nem tudja, hogy mit lehet és mit nem, ezért szivatják, menjünk ide,
ahova nem szabad, de ezt ő nem tudja, együk ezt, persze ő nem tudja, hogy azt
se szabad, ugráljunk ide stb.stb.
Holnapra sokat terveztem, itthon akarom rendbe szedni az
udvart, kapálni, vakolni, hegeszteni, ásni, három havi munkt egy nap alatt.
Persze ebből döglés lesz egész nap és bűntudat, hogy miért nem dolgozom…