2023.08.04.

 

Bernát

Kicsit el voltam veszve szerencsétekre, nem kellett azt a sok baromságot olvasnotok. :)
Nagy munkákban voltam, és még van is pár, kell a pénz a nyaralásra…
Egy nagy családi udvar öntözőrendszerét építettem ki a tüző napon, kicsit megviselt a buli. A cukrom miatt diétáznom kell, és a hőség, a nem teljesen megfelelő ivás, meg a rendszertelen evés meg is hozta a kívánt eredményt, fogytam két nap alatt négy kilót, és kb hulla vagyok, elment az energiám.
De ma pihenek!

Nap közben sok gondolat kavarog bennem, az ügyfél beszélgetés közben rákérdez a gyerekekre és mondok pár dolgot, aztán valahogy feljön, hogy örökbe fogadtunk, és indul a kérdezősködés, meg a szentté avatás. Pedig én mondom, nem vagyunk szentek, ez egy kényszer helyzet, és így mind a négyen jól jártunk. De mégis, ez az emberekben valami misztikus, magasztos dolog.

Ma én vittem a gyerekeket oviba, az udvaron játszottak, mert nagy meleg lesz és így most gyorsan még kint vannak. Elmondtam Jancsinak, hogy nem szeretném azt hallani, hogy rossz gyerek volt, figyeljen oda, hogy mit mond az óvó néni és viselkedjen. De hát ez kb. az óvoda kapujáig tart…

Ha gyereked lesz, jönnek szembe a „jobnál jobb” történetek. Ma csak épp egy jólmenő burkoló mesélte el, hogy gyerekként mennyire szar volt az élete, és, hogy mennyire picin múlt az élete. Tizennégy évesen alkoholista volt és szipuzot, de most egy egészen fasza ember lett.
A face is dobálja fel a storykat, kis gyerek itt halt meg, ott fulladt meg, nyakára tekeredett a lánc és egyéb társai. Néha engem is megtámadnak efféle féltő gondolatok, elüti az autó, vagy bele esik az aknába… Ezeket nagyon gyorsan el kell hessegetni, illetve átgondolni, hogy mennyi a realitása, mit lehet tenni ellene, és utána elhessegetni, mert az ember bele bolondul, ha ezeket átgondolja.

Bianka

Na itt jön be nálam a tekintély kérdése. És bár sokszor hallgatom a gyerekneveléses okosok előadásait, egyik-másik nagyon arra irányul, hogy a gyereknek megértése kell legyen arról, amit várunk tőle. Én meg azt mondom, hogy igen, ez valóban így van és célravezető, de tapasztalat nélkül nem nagyon van megértés. A gyerekek fehér lapok, és ha ebből a gondolatenetből indulunk ki, mindegyik témának, mindegyik szónak van egy külön fehér lapja, amit szépen lassan elkezdünk feltölteni, telerakni információval. És jó, ha ezt úgy tesszük, hogy nem traumatizáljuk agyon a gyereket, pl a tűzről sok jót és sok rosszat is el lehet mondani, fontos, hogy ezek a megfelelő arányban legyenek és megfelelő komolysággal beszéljünk róla. De van, amiről gőze nincs. Fogalma sincs – Hála Istennek, - ilyen kórházban lenni, agyonszúrkálva, infúzóval, nem tudja, milyen az, ha csont törik, mennyire fáj. Nem tudja, milyen igazán megsütni a kezét leforrázni magát, és a legjobb esetben is csak abból tudunk kiindulni, hogy eddig milyen balesetek, sérülések érték, és ahhoz viszonyítunk, hogy pl egy lehorzsolt térdhez képest leforrázni magad sokkal jobban fáj. De azt sem tudja, mi az a sokkal jobban, azt sem tudja, mi az, hogy 10-szer jobban, így a klasszikus megértés csak félig meddig működik. Pláne, hogy most mindkettő abba a korba ért, hogy mindent meg kell tapasztalni, mert ő jobban tudja, hiába anya mondja, vagy apa mondja, ő azért is kipróbálja, megcsinálja… És akkor ezek fényében marad a tekintélyem, hogy igenis leordítom, ha kimegy az úttestre, és nem érdekel, ha emiatt sír. Az autó elütésétől nem tud tartani, mert gőze nincs, milyen az, hát legaább tartson a haragomtól. Nem tudja, mi az, hogy megsérülni, mert csak olyannal találkoztak eddig, hogy valaki elesett, sírt egy percig, majd szaladt tovább. Hiába beszétünk a halálról, azt sem értik még, így az sem visszatartó erő, ha azt mondom neki, hogy elütnek, akár meg is halhatsz… Szóval marad a haragom. És bizony, leordítom a fejét, bizony kirángatom a kocsiból, meg büntetésbe rakom, meg guggoltatom, meg elismételtetem vele, ha kell százszor. Legalább ha látja, hogy ilyen dühös tudok lenni, akkor az komoly dolog lehet.

Én egyébkét nem fogom burokban nevelni egyiket sem. Nyilván nem fogok nekik elrablós horrorfilmet vetíteni, nem az a célom, hogy lesokkoljam vele, de úgy vagyok vele, hogy bizony odateszem a nagyon meleg edényt az asztalra, elmondom, hogy meleg, nem nyúlsz hozzá, és ha hozzányúl, úgy járt. Ezt is meg kell tanulniuk, hogy ha azt mondják, hogy ezt, vagy azt ne csináld, annak oka van, és ha ezt nem tartod be, szarul jársz. És inkább ilyen, biztonságos környezetben süsse meg a kezét egy éppen elég meleg edénnyel, amit mondjuk már 10 perce levettem a gázról, de még jó meleg, minthogy leforrázza magát egy adag forró levessel egyenesen a gáztűzhelyről.

És visszatérve az előző gondolatmenethez…. volt tavaly egy esetünk (meg anna előzménye). Most már nem érdekel, leírom. Tavaly még ugye nem voltak itt a mieink, csak a rokongyerekek, Timi és Tomi. És már azt is írtam, hogy az Ő szülikkel nem értünk egyet mindenben gyereknevelés terén. És ez pl egy olyan rész, amit én totál másképp csinálok.
Az előzmény, hogy anyuka elmesélte, hogy Tomi egyszer egy nagy sétálós, futós, edzős, erdős-bokros területen elszaladt tőle, de nagyon. Ő sem pehelysúlyú, ráadásul másik gyerek, cuccok nála = esélytelen volt hogy a gyerek után szalad. Szólongatta, nem jött vissza, már azon gondolkodott, hogy az egész fás-ligetes területen elindul visszafelé, hátha szembejön a másik irányból a gyerek. A gyerek közben megfordult és elindult vissza. Anyuka, kétségbeesve, dühös is volt és aggódott is… Beért a gyerek hozzá, megölelgette, elmondta neki, hogy mennyire aggódott, mert nagyon szereti. Majd megdicsérte, hogy Ő a leggyorsabb kisfiú, és milyen gyorsan és ügyesen szaladt.
Én errőlazt gondolom, hogy ha ez egy biztonságos, zárt területen történik, akkor rendben van ez a sztori így, bár akkor sem, mert mi az, hogy szólok neki és nem jön vissza….? De ez egy olyan terület, hogy a futópálya nagy része erdős részen, bokrok közt megy, itt-ott kitér olyan részre is, ahol kifejezetten közel van a bicikli úta járda, az úttest. És lehet, hogy én nézek túl sok durva videót, de én a mai emberekben már nem bizom. Már nincs az, mint régen, hogy a felnpttek egy emberként vigyáztak a kicsikre, hogy anyám, nagyapám elmeséli, hogy mekkora távolságokból jártak egyedül 4-5 évesen óvodába. Ma már ezt nem lehet megcsinálni, mert nagy a forgalom, sok a perverz, az ilyen-olyan célú gyerekrablásokról meg már ne is beszéljünk. És oké, gyerekek milliói nőnek fel úgy, hogy soha nem kerülnek ilyen veszélyek közelébe sem… és ugyanebben reménykedtek azoknak a gyerekeknek a szüleik is, akiket meg évek óta keresnek reménytelenül.
Szóval nálam biztosan nem úszta volna meg a gyerek egy ekkora dicsérettel, bárminemű retorzió nélkül.

És akkor eljött a múlt év, gyerekek nálunk, felnyaláboltam egyik délután a dédimamát és a két gyereket és elmentünk hajókázni. Visszafelé egy közeli nagy játszótéren gondoltam kicsit még játszani, a szintén közeli fagyizóban fagyizni. Szép tervek.
Helyett… Tomi önállóan megirányozta a játszóteret, Timi utána… Szólok neki, meg sem áll. Kiabálok neki, megtorpan, de szalad tovább. Ordítok, semmi. A játszótér mellett úttest, a játszótér hatalmas terület, nagy tömeg, gyerekek százai visongnak mindenhol. Potenciális áldozatjelölt egy egyedüli gyerek. Ha elrabolják, esélytelen, hogy bárki bármi gyanúsat láthatna, mert mindenki örül, ha a saját gyerekét szemmel tudja tartani.
Na az anyádat, csak érjelek utol… Utána mentem, elkaptam, viszonylag közelről megbeszéltem vele, hogy pöttyet nem tetszik, hogy elszaladt, (azon kívül, hogy elég dominánsan megfogtam a karját, nem bántottam) majd végigrángattam a játszótér mellett, ahol elmondtam neki, hogy itt most játszhatna, de nem fog… Majd elmentünk a fagyizó mellett, hogy itt meg fagyizhattunk volna, de ne fogunk… aztán nyitottam a kocsit és mondtam, hogy egy szó nélkül takarodsz a kocsiba és nem vagyok kíváncsi rád. Aztán már sírt, meg akart valamit mondani, mondtam neki, hogy Te sem hallgattál rám, most már hallgass a neved.
Nem szóltam hozzá, míg haza nem értünk… Majd elmentem boltba, közben kicsit kifújtam magam. Hazaérve magamhoz hívtam, ölbe vettem, eszembe jutott, amit anyuka mesélt, hogy elmondta neki, hogy megijedt, stb… és ahogy az ülemben ült, elmondtam neki, hogy ez nagyon nem volt rendben. Szeretjük őt és aggódtunk, hogy valami baja esik. Elüthette volna egy autó, vagy elesik… (mással nem akartam lesokkolni még akkor) Azt gondoltam, ez majd hat rá… de vállat rántott és azt mondta: de hát nem történt semmi baj. Ott azért elég egyértelmű volt, hogy a kis babusgatós magyarázkodásneki már nem elég, de egy gyerekrablós videó meg még sok lenne.
Anyuka mondta is akkor, hogy ugye nem fogunk a lelkébe tiporni valami ilyennel….? És nyilván nem. Csak azért bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy ha valaki közben elrabolja a gyereket és eladják szexrabszolgának és férfiak napi szinten élik ki majd rajta magukat, akkor mennyire sérül a kis lelke?
És az enyémeknek sem fogok ilyen dolgokat mondani, beszélni, mutatni idő előtt, de az biztos, hogy megdicsérgetni sem fogom egy ilyen helyzetben, mert úgy vagyok vele, hogy inkább legyünk keményebbek, minthogy késpbb baj legyen.
És persze, amíg nincs baj, nincs baj. De honnan tudjuk, hogy soha nem lesz? Elképzelni sem tudjuk, hogy egyes emberek mire képesek…

Úttest témában mindig eszembe jut egy baleset, ami a városunkban történt, egy teherautó elgázolt egy járdára kiszaladó gyereket, aki a túloldalon meglátott valakit, kitépte a felnőtt kezéből a kezét és kiszaladt az úttestre. A megpakolt teherautónak esélye sem volt megállni, halálra gázolta kb azonnal.
És persze ilyenkor bejön az is, hogy a gyerekek meggondolatlanok, szertelenek, nekünk kell odafigyelni, hogy semmi ilyen ne történhessen, de azért ebben benne van az is, hogy ha már kicsinek is erre tanítom, hogy nem szaladunk ki, és akár néha le is szidom ezért, vagy guggolnia, kell, netán még sír is emiatt… hát inkább így szenvedjen, mint tolókocsiban, lebénulva, mert kiszaladt az úttestre, a rosszabb esetet nem is említem. De utólag már hiába sírunk.

Bernát

Mostanában rendszeresen az a napi menet, hogy a gyerekek jól viselkednek, nagyjából normálisak, megy a nagy szeretet és akkor estére elfáradnak, vagy mi fáradunk el és elromlik minden.
Kezdődik a veszekedés, kezdődik a hiszti, és megy fel a pumpa, és már fenyegetés van, és valahogy az egész szép nap el barmolódik egy perc alatt.
Ma hallgattam „sebi bali” gyerekneveléses videóját és elmondja, hogy bár már lassan budhista szerzetesi élete van, a gyerekekkel való ordítozás még mindig elő jön nála, nem tudja türelmesen kezelni a problémákat. Hát akkor én hogy a fenébe legyek türelmes, mikor a lelki életemre tized annyi időm és tizedannyi pénzem van?! Ma beszéltük, hogy menjünk el fürdőbe pihenni egyet, mert kicsit fáradtak vagyunk, Bianka is…. ha én sokat dolgozom, ő sokat gyerekezik és ez is nagyon leterhelő! Kell a rendszeres pihenés, egy masszázs, fürdő.  A türelmesség felemészti az ember türelmét! J

Bianka

Pfúúú…. nem is tudom, erre mit mondjak. Nagyon csalódott vagyok, voltam, hogy ma nem mentünk fúrdőbe. Kicsit megváltozott ez az igényem. Valahogy most nem érzem azt, hogy napok, hetek kellenek, hogy kipihenjem őket, nekem egy fél nap most elég lenne. De az a fontos, hogy nélkülük. Egy kicsit, Utána jöhetnek, hülyülhetnek, csak töltődjünk valahogy.
A napokban tényleg sokat voltam velük, de nem éreztem azt, hogy mindenáron le akarnám passzolni, sőt… egy játszóteres délután, ha van közben egy beszélgetőtárs, az nekem most úgy néz ki, tökéletes. Ott is vannak, gyerekezek is, mozognak is, beszélgetek is. Együtt jövünk, együtt megyünk, közös program, de még sem vagyunk egymás szájában, még sem megyünk egymás agyára… valahogy az arany középút, amiről őgy érzem, most tud építeni minket. Mármint a kapcsolatomat velük. Van alkalmam egy kis figyelmességre úgy. hogy nem kikövetelik, hanem én adom, önként. Van alkalmam másnak a reflekcióját meghallgatni az adott szituációval kapcsolatban, és rájöttem arra is, hogy nagy a különbség abban, hogy az adott szituációban ott van valaki és együtt összenézünk, együtt mondjuk, hogy óóóó, b.meg… vagy mondja az a valaki nekem, hogy jóóóóvan, hát ez van, majd megtanulja… Mint amikor én egyedül vagyok itthon egy szituációban, megtörténik, felcseszem magam, vagy leszidom, vagy nem, vagy kiabálok, vagy nem, vagy guggolnak, vagy nem, de a lényeg, hogy utólag mesélem el. Mert minden a jelenben történik, itt és most. Ami megtörtént, megtörtént, amit kimondtam, nem lehet visszaszívni, ha ordítottam, már nem lehet utólag semmivel sem kitörölni.
És nem akarok mérges, dühös, feszült lenni, nem akarok büntetni, nem akarok kiabálni, mert az senkit nem fog építeni. Ezért különösen örülök az ilyen programoknak, ami nagyobb eséllyel építenek, mint rombolnak.

És igen… úgy türelmességet, nyugalmat erőltetni magunkra, hogy két percenként jön valami baromség, az nagyon nehéz. Sokszor sikerül, de van, hogy nem. Viszont amikor sikerül, az is baromira megterhelő. Kiszívja az energiánkat.

Bernát

Már csak egy nagy munka és kezdődik a nyaralás, nagyon készülök. Ez is a baj, sok tervem van, és biztos, hogy nem fog mind teljesülni. Erdős részen leszünk, lehet majd sokat csatangolni, gyűjtögetni, mesélni, tanítani… Remélem, nem esik majd az eső, az egy picit mindig nehezítő körülmény. Meg ugye az új ház az új helyszín hogy fogja a gyerekeket meg viselni?
Izgalmas dolgok jönnek, remélem jól fog sikerülni, már tervezzük, hogy miket eszünk, merre megyünk, mit csinálunk.
Egy kicsit fusztrál is, hogy csak az erdőbe megyünk, mert hogy Balaton, meg tengerpart, meg szálloda. De öszintén? Én bár a vizet imádom, azért az erdőben se rossz! Van ott látnivaló, van ott izgalom, újdonság. Jó lesz ez így, ők még kicsik, nekik elég egy lavór is a pancsoláshoz.

Bianka

Én is nagyon készülök. Nekem, így pehelysúlyú válogatottként nem sok esélyem lesz nagyot csatangolni, ezt majd rábízom a fiatalabb és erősebb korosztályra :D
Én viszek könyvet, elmondhatatlanul vágyakozom arra, hogy szép környezetben nyugidtan olvashassak! Én erre készülök :)

Azt nem tudom, múltkor meséltem-e, hogy amikor legutóbb a TEGYESZ-es csaj jött, akkor az rendesen felkavarta a gyerekeket, akik akkor világgá akartak menni… Olyannyira, hogy el is mentünk a kapuig és ott beszéltük meg, hogy oké, de akkor merre tovább? És akkor gyorsan visszajöttünk, mondtam nekik, hogy mi lenne, ha most bemennénk majd aludni, és délután, mikor felkelnek, akkor játszanánk még egy nagyot? És ahogy jöttünk befelé, akkor mondtam nekik, hogy majd nyáron, lesz egy alkalom, amikor elmegyünk messzire, fel a hegyekbe, az annyira messzire lesz, hogy majdnem olyan, mintha világgá mennénk!
Lassan majd elkezdhetjük adagolni a dolgot, hogy ne érje őket váratlanul. De ha meg túl hamar kezdjük, akkor abból az lesz, hogy minden reggel és minden délután és minden este azt fogják kérdezni, hogy most indulunk?Na és erre azért nem hiszem, hogy fel vagyunk készülve. :D

Bernát

Egy kis ömlengés

Azért nem csak probléma és sírás az élet, mint az emlékeinkben is a rosz dolgok ragadósabbak azért rengeteg boldog és vicces pillanat van, csak ezekre emlékeztetni kell magunkat is!

Julcsa:
Most nem arról írnék, hogy lassan minden este annak ellenére bepisil, hogy este az utolsó mozzanat, hogy kiküldjük wc-re, majd még mi ébren vagyunk, 10-11 körül megint kiküldjük, és ha éjjel valamelyikünk egyszerre ébred, akkor is kiküldjük wc-re….
Beszéljünk jó dolgokról… nem tudok :D
Nagyon ügyesen hordja a szemüvegét, talán jobban is lát vele, bár az óvónő azt mondta, hogy van hogy nekimegy embereknek, vagy félre nyúlkál…
Bianka minden egyes ovis nap, vagy ha megyünk délután, akkor is, gondosan megcsinálja, szépre, Juliska haját. - bár nekem nagy vágyam, (hú ez buzis) hogy a lánynak a hajába szallagot fonjanak, de ezt még nem csinálta bianka.

A félre beszélések ellenére én látom rajta, hogy ő szeretne jó és ügyes lenni, nekünk megfelelni.
Azt nem tudom, mi ösztönzi erre szinte görcsösen, de próbálkozik, több kevesebb sikerrel.
Amikor megyek érte az oviba, meg lát és kis sután* fut felém és megölel az nagyon jó érzés. Közben persze Jancsi is rohan ő is ölel, de Jancsi néha, mikor ülünk és beszélgetünk, random meg simogat, ez nekem kicsit fura, de persze ez a természetes, csak én nem emlékszem, hogy simogattam volna a szüleimet, de biztos… és szerettek és minden jó volt!!!!
Lehet, hogy még én nem érzek rá ezekre a pillanatokra, ezekre a hiányukra.
Jancsi reggel kezdte a hátulról mellbe kérdés csavarást : Apa, Apa… én.. Apa én nem mondom, én nem mondom, hogy kunyurálok! J (csokit kérne, de már hússzor rászóltunk, hogy ne kunyeráljon már)
Minden nap kapnak legalább egy csokit, vagy valami fincsit. Ha megyünk valahova, akkor általában ezt a dörmi vackot, amit én nem szeretek. Most is loptam nekik pár szem szílvát az utcáról, mert másnál már érik, nálunk még nem. Hát hiába egy apa még lopni is hajlandó a gyerekének…
De kapnak dinnyét, meg fagyit is, tehát nem indokolja semmi azt, hogy ő azzal keljen, hogy kaphatunk csokit?…

Jancsi nagyon ügyesen megtanult bicikizni, kihagyva engem az apai örömökből, remélem majd a csajozásaiból nem fogja kihagyni a vén szarost! :) Julis viszont a mankókerekes biciklivel is csak folyamatosan oldalra dőlve teker. Vettünk egy borzalmas mankókereket amit már lehet hogy meséltem, szét esett az a fos és azóta is mindig el görbül, nem győztem görbigetni, béna olasz konstrukció!

No szóval aranyosak a gyerekek, egyre jobban ki jön a külömbség.
Julis a megfigyelő, mozizó, aki csak ül, és bámulja a gyerekeket, Jancsi meg a tojok mindenkire, megyek és játszok, kivéve, hogy ha nagyok vannak a játszón, mert a nagyok ISTENEK, és azonnal azt csinálja, amit a nagyok. Feláll a biciklin, kihajt a fűre, ahol a nagyok vígan eltekernek, de ő még a kisbiciklivel megakad és elesik.
Jut eszembe, Jancsinak mindene az, hogy ő már nagy, ő már iskolába megy, ő már nagyobb, mint Julis, ő már okos nagyfiú. Ezeket ugye mi is mondtuk neki dicséretként! De biztos jó ez a nagy fiús presszionálás? Csak hangosan, illetve halkan gondolkodom… jó az, hogy nem hagyjuk hogy megélje a kisfiús élethejzetét? Ezekkel a dicséretekkel, nem arra erőltetjük, (még ha nem is tudatosan) hogy legyen nagyfiú, mert az a jó, és azzal felel meg nekünk!? Persze kell a fejlődés, kell a jó magaviselet, nagyon jó, amikor már önállóan megcsinál valamit, csak ez nem biztos, hogy hosszú távon jó lesz.
Ezzel lehet egy életet állandó elégedetlenségre, és állandó másra vágyakozásra nevelni, és ez nem a boldog élet szerintem…

Bianka

Szerintem Jancsinak ez a nagyfiús dolog több lábon áll, és nem látom feltétlen rossznak.
AZ tény, hogy mi is dicsértük ezekkel a szavakkal, hogy milyen ügyes nagyfiú. De alapvetően Jancsi nagyon akar fejlődni, több lenni. Ha valamit nem tudnak, az Julist nem annyira zavarja, vagy legalábbis nem mutatja, de nem is tesz az ügy érdekében semmit. Jancsit viszont láthatóan zavarja a dolog. Pl a bepisilés is ilyen volt, Jancst két csepp is zavarta, Julist a két liter sem…. Jancsi meg akart tanulni fütyülni, senki nem mondta neki, hogy tanuljon meg. Volt, hogy én valami zenére fütyültem, kérdezte, mit csinálok, mondtam, hogy fütyülök… és akkor Ő akart fütyülni és meg is tanult.
ez Neki nem volt elég, hogy a kis biciklivel körbe körbe megy, Neki a nagyfiús bringa kellett…
Az, hogy Ő nagyfiú akar lenni, az szerintem nem nyomás miatt van, hanem látja, hogy a nagyok mennyivel több mindent tudnak, és ezért akarja. Ő menni akar magasra, menni akar gyorsan, míg Julis boldogan elvan azon a szinten, amin van. Ő megéli azokat a lehetőségeket, és látszólag semmi motivációja nincs, de Ő alapvetően óvatosabb sokkal. Julis a biztonsági játékos, nem kockáztat, Jancsi meg a vakmerő, próbálkozik, és többet is bukik, de jobban is halad.
Jancsi áhitattal nézi a nagyokat. Tomit is, meg minden nagyot. Hozzájuk akar hasonlítani.
Én ebben nem látok nagy problémát.
Viszont a másik oldal, hogy ezt a nagyfiús dolgot nem akarom túltolni, nem is feltétlen ezt erősítem. Sokszor kérdez ilyet, hogy azért csináltam meg, mert nagyfiú vagyok? Még a biciklizés előtt kérdezte, hogy azok a nagyfiúk azért tudnak úgy menni, gyorsan, mert nagyfiúk? Én azt mondtam neki, hogy ez nem attól függ, hogy nagyfiú-e, hanem attól, hogy megtanul-e biciklizni. És amikor kérdezi, hogy azért tudja megcsinálni, mert nagyfiú? akkor igyekszem nem a nagyfiúságra rádicsérni, hanem arra, hogy ügyes volt és megtanulta.
Most már úgy kérdez, hogy miért tudtam megcsinálni? És nyilván azt várja, hogy azt mondjam, hogy mert nagyfiú… de nem ezt mondom neki, hanem azt, amit az előbb írtam, hogy mert ügyesen megtanulta.

Bianka

A jót folytatva:

Bernát csinál egy emlékdobozt. Abban gyűjti a gyerekek pici cipőjét, első ruháit, cumit, nyunyót, meg minden ilyen kis vackot. Eddig a lámpámra volt akasztva az a kis nyakláncocska, amit az oviban kaptak, amikor az első napjaikat töltötték ott, hogy a többiek is könnyen megtanulják a jeleiket. Ma ez is belekerült a dobozba, illetve az a kis boríték, ami a gólya nyakában lógott egy Bibliai idézettel.

Még a vérszerinti gyerekért való küzdelmünk tartott javában, mikor anyámmal beszéltük, hogy kettő lesz. Én ugye apai ágon esélyes voltam arra is, hogy ikreink legyenek, és nálam a kettő az természetesen benne volt a pakliban és valahogy a szívemben és az agyamban is kész voltam erre. Anyám pedig egyszer álmodott, - ha jól emlékszem – és Ő határozottan állította, hogy kettő… De akkor még nem is volt szó örökbefogadásról, hanem az ikrekre gondoltunk. Viszont anya, mivel korábban elég professzionális módon tortázott, megálmodta, hogy amikor majd meglesz a két gyerekünk, (fel sem merült az egy :D ) akkor milyen tortát készít majd, hogy a gólya, ami majd a tortán díszeleg, miként tartja / hozza majd a két gyereket.
És akkor ugye tlet múlt az idő, hozzánk megérkezett a gólya, aki a jelek szerint pár szezon alatt a nyakában cipelte őket, mert nem újszülöttként érkeztek, de a lényeg, hogy kis kitérővel, de megérkezett, és a nyakában volt ez a kis boríték. Na az is bekerült ma a dobozba.

És most így, hogy ezt elmondtam Bernátnak, hogy mi anyával évek óta kettőről beszélünk, egy pillanatra elgondolkodtam és belegondoltam, mi lenne, ha csak egy lenne…?
És nem volt jó. Nekünk két gyerekünk van, kettő kellett, így vagyunk egy család, és minden kis hülyeségük, baromságuk ellenére, pont így jók, pont ők kellettek. Most kezdem azt érezni, amit egy kedves barátnőm – akivel korábban évekig nem akartunk gyereket - mondott, mikor már megvolt a kisfia, hogy hihetetlen, de így teljes az életük, a gyerekkel. És, hogy néha nem könnyű, de nem is tudja már, hogy Ő előtte hogy tudtak boldogok lenni, hiszen a gyerekkel lett minden sokkal jobb.
És kb most ez van bennem, hogy persze, meg is szokjuk már, de hogy nagyon jó, hogy vannak és, hogy ketten vannak!

Börnát

Negyven lettem, na jó, már több, mint egy éve…. de lassú felfogású vagyok. :)
Eddigi életemben mindig gyűjtöttem minden haszálható építő anyagot, minden bizét, vagy valami fényeset. Felépült a ház, szépül az udvar, egyre kevesebb a hely, és bár fogynak az építő anyagok és nagyon jó, hogy ez se, meg az se került pénzbe, de most már a gyerekekkel változik az élethelyzetem!
Első rosz gondolatom, hogy én már gyerekes lettem, (voltam is) de nekem mostmár nem kell többet gyüjtögetni, ki kell pakolni a sok vackot, ki kell üríteni az udvart, és így élni tovább.
A másik rosz gondolat, hogy most már apaként indulhat a pocakosodás, a lustulás, én már apa vagyok, nekem már nem kell bizonyítani, hogy meg tudom még ezt, meg azt csinálni…
De rájöttem, most mást kell, máshogy kell csinálni, nem dobunk ki mindent, de szelektálunk. Nem engedjük el magunkat, mert ezeket a kölköket még fel kell nevelni. Most nem a kapuzárási pánik következik, de egy kis egészséges életmód, hogy ne dögöljek meg, (a fiam ovis ballagásáig) az azért nem árt. Most már azt nézem, hogy iskolában mire lesz szükségük, meg utána az életben,…. hát izé pénzre, az biztos, de tárgyi feltételek… Nem, nem az ágyra gondolok, de pl. saját szoba, saját menő cuccok, amive ők lesznek az osztály menő arcai!
És akkor most jön az, hogy én nem voltam menő, és most ráerőltetem a gyerekekre, hogy menők legyenek! Ezen a psziho mókus elidőzne egy darabig. :)

Bianka

Szerintem azért elég nangy különbség van abban, hogy egy gyerekkori álmot próbál valaki ráerőltetni a gyerekére, pl a szépségversenyek, vagy anyuka szeretett volna balettozni, de nem tehette és akármilyen kiselefánt a kislánya, akkor is beiratja balettozni… Itt szerintem nem feltélen erről van szó. Menőnek lenni Bernát szerint jó. De végülis ki szerint nem? A menő arcok népszerűek, mindenki őket utánozza, mindenki velük akar lógni… Szerintem mondjuk nagy teher is tud lenni. De nem erről van most szó.
Szerintem inkább lényeges, hogy a gyereknek megadjuk azt a lehetősget, hogy lehessen önmaga, lehessen magabiztos, ne függjön emberektől, tárgyaktól, anyagi javaktól.
Kb ide tartozik szerintem, amiről tegnap előtt írtam, hogy arra is adjuk meg a lehetőséget, hogy ne legyen mások céltáblája. Ha mód van rá, járassuk normális ruhákban, cipőkben, amiben gyenge most, azt fejlesszük, amiben jó, arra adjuk meg a lehetőséget, hogy még jobb lehessen benne.

Bianka

A mai nappal kapcsolatban amit kiemelnék, hogy Bernát elvitte oviba őket és ment is értük délután, amikor is a vezető óvónő behívta az irodába raportra… A gyerekek ugyanis nem jó dolgokat mutattak.
Julis olyat mondott egy ovis társának játék közben, hogy megöllek… és mikor az óvónéni mondta egy másik alkalommal, hogy igazítsuk meg a szemüvegedet, azt mondta, hogy igen, igazítsuk meg, mert ha anya meglátja, megver…. Ezeket nem a vezető óvónő hallotta, hanem egy másik, idős óvónő, aki hétfőn délutános lesz, és hétfő délután majd nekem kell mennem, hogy tudjak vele beszélni.
Nekem a pofám leszakadt ezek hallatán.
Bernát is elmondta ezzel kapcsolatban, hogy nálunk ilyen szöveg nincs, hogy megöllek. Senkire, semmikor. Szerintem ilyet én még sem embernek, sem állatnak, semminek nem mondtam soha életemben. Egyszerűen nekem ez annyira nem fér bele, el sem tudnám képzelni, hogy ilyet tegyek, de mondani sem, mert hogy? kinek? Miért? Még viccelni sem szoktunk ilyennel.
A gyerekekre gyakran haragszom, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyet mondjak egy gyereknek, viszont volt alkalom, mikor nagyobbakkal játszottak, mostanában több is, és ott ment rendesen a duma, ilyenek is, hogy megöllek. Azt nem gondoltam, hogy ez így hetekkel később visszaköszönhet. Ez a megverés meg. Nem tudok erre mit mondani. Írtam már, kapott már ki, de ilyenekért sosem. Hát szemüvege is, csak két-három hete van, örülök, hogy hordja, jóhogy nem teszek bele ilyen traumát, hogy ha nem jól áll a szemüvege, megverem. Még le sem szidtam szemüveg kapcsán semmiért.
Amikor bent hagyta az oviban, vagy a msás helyett a lencsét karcolgatta, akkor azért nem voltam elragadtatva, de akkor is csak elismételtettem vele, hogy mit kell csinálni, ha koszos a szemüveg… Nem tudom, honnan talált ki ilyet.
Viszont ezzel jött haza is ma, hogy Szia, anya… megversz?
Én meg néztem furán, hogy mi van???? Miért kéne?
Hát kiderült, hogy egy helyen leette magát ebédnél. De ezt sem tudom, honnan szedett ilyet, hogy ezért megverem. Tegnap az a póló, amit leevett, az kritikán aluli volt… kizárt dolognak tartom, hogy azt nem direkt csinálta, mert ennyiszer kb akkor lehetne leenni magát, ha eleve oda szedik az ebédet a ruhájára és onnan eszi meg. És elmondtam neki, hogy ez szégyen, amit csinált. Hogy lassan 5 éves lesz és úgy eszik, mint egy disznó. És nem voltam elragadtatva. Elismételtük, hogyan kell enni (odahajolunk az asztalhoz és tányér felett eszünk) de ennyi. Eszem ágában sem volt ezért megverni és nem is tettem semmi olyat, amiből erre gondolhatott volna.
Amióta bevezettem a guggolást, (most már bejött a felülés is) azóta ezt tökéletesnek gondolom. El is fárad, érzi azért, hogy ez nem kellemes, mondjuk harminc guggolás után már azért nem őszinte a mosolya, a számolásban addigra én is lehiggadok… szóval mindenki jobban jár. Így ezzel a módszerrel képes vagyok megcsinálni azt, hogy mire megvagyunk, addigra én is kifújom magam és tudok velük normálisan beszélni újra, és magunk mögött hagyjuk az előbbi vitát.. Mostanában leginkább az van, hogy ha nem figyel, vagy nagyon nem azt csinálja, amit mondok, megkopogtatom az ujjammal a fejét, hogy hahó, szóltam.

Gáz ez így… Nekem nincs kétségem afelől, hogy kell a szigorúság. Én hamar felemelem a hangom, az asztalra csapok, ha kell, de abban biztos vagyok, hogy olyan gyerekeket szeretnék nevelni, akik majd jók lesznek és hálásak azért, amit kaptak tőlünk. És abban is biztos vagyok, hogy ez semmiképp sem durvasággal bántással, veréssel, elnyomással akarom elérni.
Amikor a liberálisabb, legmodernebb előadókat hallgatom, akik szerint még az is baj, ha felemeljük a hangunkat, akkor rossznak gondolom magam is, és az egész rendszerünket, miközben legbelül tudom és érzem, hogy ez az az irány, amivel azonosulni tudok. Nem könnyű, tanulom még, hogy vonjam ki magam időben a konfliktusokból – ma pl a vacsora végénél otthagytam őket, mert már dühített a nyávogás, meg minden és azt éreztem, hogy vagy beugatok most már valamit, vagy lelépek. Hát leléptem. De ez, hogy hétfőn majd azt kell bizonygatnom, hogy minden szigorúság ellenére nem verjük agyba-főbe őket, az nagyon gáz.
És nem lehetetlen, hogy majd még ezután is jönnek érdekességek. Nálunk az elhozatalkor nem volt sírás, nem volt hiszti, nem volt könyörgés, nem volt depresszió. Látszólag. De az biztos, hogy volt törés, trauma, ami nem múlik el csak úgy. És az is lehet, hogy ezzel az érzelmi biztonsággal is majd egyre jobban kijönnek a furcsaságaik, és most jelenleg tartok attól, hogy bármit mutatnak majd, azt a mi számlánkra fogja írni mindenki.Mert lassan eltelik egy év és annyira szép és logikus lenne, ha azt tudnánk mondani, hogy mára minden oké, minden rendeződött, sínen vagyunk… De nem. Kicsit olyan, mintha egy időzített bombán ülnénk, ami egyszercsak majd valamikor, valaminek hatására felrobban…

Mg tudnék mit íri, de Bernát huszadjára kérdezi meg, hogy haladok-e… szóval folyt.köv…

 

*sután – erről már írtunk, hogy Julis mozgása kicsit kötött, ami az izmai miatt is lehet, meg a lelki / szellemi görcsössége miatt is, hogy még nem oldódott fel teljesen. Igen, sután fut J Kb, mint egy pingvin :D De már tegnap beszéltünk a fejlesztő csajszival, akihez megyünk hamarosan. Szóval vagy kutyával, vagy lóval, vagy azok nélkül, de orvosolni fogjuk ezt is, és nangyon bízunk benne, hogy tetszik majd Neki és örömét leli majd benne :)