2023.08.08.
Bianka
Azt gondoltam ma délutánig, hogy nem kell ma írnom, mert egy
eseménytelen napunk lesz. Ó, én kis naív….
A reggelről nem .rok, átlagos volt. Bernát még előttünk
indult el egy nagy munkára, borítékolom, hogy Ő ma már nem fog írni, mert 20:48
van és még nincs itthon.
Na de… én meg mentem a kölkökért az oviba és hát
beszélgettem az óvodavezető óvónénivel. Aranyos, kedves volt velem, velünk
mindig is, de kicsit úgy nézem, szétszórt, már ami az információkat illeti. Ma
azt közölte velem, hogy a gyerekek huhh… nagyon problémásak.
Juliska lassú, látszik rajta, hogy akar a szabályoknak megfelelni, de nem megy
neki… Jancsi meg.. hát jajj…. mindent csinál, amit nem szabad, mindenre felmegy,
felmászik, leugrik, jajj…. hát azt kel mondja, önmagára is veszélyes… Nem
egyszerű, anyuka… nagyon nehéz ez… És ráadásul nagyon védig magukat és
egymást.. - kérdezem, hogy ezt hogy érti? – Hát úgy, hogy pl ma is, amikor
kihozták a ruhákat és az egyik kislány azt merte mondani, hogy az nem az Ő
ruhája, úgy kapta ki Juliska a kezéből, hogy jajj…. Jancsi durva másokkal és
hangos is… Mindig hangos.
Én meg csak álltam, néztem, hallgattam az okosságokat és
magamban meg pipálgattam ki, hogy igen, ez egy normális gyerek eddig…igen, ez
is normális, meg ez is.
Jancsi minden áron nagyfiú akar lenni. A játszótéren is a
nagyfiúkkal van, azokat figyeli, azokat utánozza. Fára másznak, álva hintáznak,
kiugranak a hintából, fél kézzel lógnak a mászókán, és Jancsi mindent csinál
utánuk. És persze a szívbaj elér néha, mikor ezeket látom. De Jancsi ügyes.
Feszegeti a saját határait, de olyan, mint egy macska, mindig talpra esik. És
persze, mikor kiugrik a hintából, rossz nézni… de amikor meg azt mondom, hogy
még nincs négy éves, és egyedül megtanult biciklizni, akkor meg egyeseknek
leesik az álla.
Mondtam pár dolgot az óvónőnek, pl a hangosságról, hogy az „arénában”
ahol előttünk voltak, ott bizony hangosan kellett mindent csinálni, ha valaki
érvényesülni akart. Az, hogy Julis manipulatív, „fineszes” – ahogy az óvónő
mondta – hogy úgy tekeri a dolgokat, ahogy neki jó… Hogy nha úgy csinál, mintha
nem tudna valamit, de tisztán látszik, hogy jóval többet tud, sőt, a
korosztályánál is többet tud… - az utóbbi tök jó, az előzőek meg a últjukhoz
köthető.
Mondtam az óvónéninek, hogy igen, ezt tudtuk, hogy nem lesz
egyszerű. Megnyugtattam, hogy 2-3 év, mire majd nagy nehezen szintre kerülnek,
szóval kitartás :D
Aztán rátettemmég egy lapáttal, mikor elmondtam, hogy az a trauma,ami érte
őket, annak egy szikrája sem került a felszínre, ami elég kényelmes volt
nekünk, de alapvetően nem jó, mert trauma volt, ez nem kétséges, de akkor hova
lett a nyoma? Hakijött volna, akkor lett volna sírás, depi, meg haza akarok
menni, meg hiányzik anya… de semmi ilyen nem volt. Szóval akkor a trauma van,
csak jó mélyre került. A jó hír, hogy egyszer remélhetőleg ki fog jönni, a
rossz hír, hogy nem tudjuk, mikor. Szóval megnyugtattam az óvó nénit, hogy még
akár ez rosszabb is lehet, ha elkezdik felszínre hozni ezeket.
Megkérdezte azt is, hogy Julis még pelenkás? Mondtam, hogy igen, éjjelre. Auuuu…
mondta.Kérdem, mi van vele? – Huuu az nem jó.. – Mondom nekem sem, én veszem a
pelenkát, és elég drága… De egyébként? –
Hát, hogy van, aki éjjel kiviszi pisilni. – Óóóó, micsoda új információk. (na
jó, ezt csak gondoltam) Elmondtam, hogy mi is kiküldjük, de ennek ellenére,
mégis néha tele van a pelenka reggelre. De 6 éves kor alatt nem orvosi eset,
sem orvos, sem pszichológus nem foglalkozik vele. – Jaaaaa, hát nem is ezért
mondta… - Akkor jó…
Aztán megkérdeztem, hogy oké, most, hogy így jól kipanaszkodtuk magunkat, mit
tehetünk? Azt mondta, semmit :D Türelem.
Mindettől függetlenül ma a pszichológustól hazafelé azon
elmélkedtem, hogy hagynom kellene ezt az egészet. Kicsit belevittem magamat
ebbe az ovis témába. Nem kicsit idegesítő, hogy mindig van valami, hogy nem
alszik, hogy összekeni magát, hogy nem eszik rendesen, hogy durva, hogy
bepisil, hogy nem tudom… valami mindig van…. de aztán belegondolva ebből egyik
sem katasztrófa.
És eszembe jutott Vekerdy, aki azt mondta, hogy ha a gyerekedre, aki egyébként
okos, érdeklődő, jól játszik, jól van, bárki azt mondja, hogy hülye, vagy, hogy
problémás, el ne hidd…
És akkor eldöntöttem, hogy kb elég kis súlyozással fogom kezelni, amiket bent
mondanak. Egyébként is érdekes, hogy azért, mert az én gyerekeimről tudják,
hogy örökbefogadottak, ezért ők mindig szem elé kerülnek. Ha eltanulják a másik
gyerektúl azt, hogy megöllek, azért is ők, és mi Bernáttal vagyunk elővéve. De
a másik gyerek, akitől Juliska ezt vette, azzal senki nem foglalkozik, mert
annak elvileg rendezett a családi viszonya.
(csak zárójelben jegyzem meg, hogy tuti nem rendezett, mert a nyílt napon láttam
érdekességeket a kisebb lánytól anya felé…)
De azért az eleje nem volt egyszerű… Elindultam a depi felé.
Elmentünk a játszótérre, a kölkök nekiindultak a játszásnak, én meg ültem a
padon a táskámmal, és azon gondolkodtam, kit hívjak fel, kinek panaszkodjam
erről. Már majdnem elbőgtem magam, hogy kész, itt a vég, eddig tartott a jó
világ, a trauma, aminek eddig nyoma sem volt mégiscsak elbarmol mindent, búcsút
inthetek az eddigi nevelésnek is, mert a hiszti és a gyerekek változása felülír
mindent.
Aztán úgy jobban belegondoltam, hogy mit is csinálnak a gyerekeim? Játszanak és
jól érzik magukat. Hangosak, szertelenek, ahogy egy átlag 3 és 4 éves gyerek.
Szóval úgy döntöttem,tényleg nem érdekel ez az egész. Csak az, hogy Ők jól
érezzék magukat.
A pszichológusnál ma pont beszéltünk erről. Egyrészt arról,
hogy nem könnyű az óvónők munkája, vélhetően egész nap megy a hülyeség és azt
valakire jó ráönteni. Ls, hogy van pár anyuka, akik vevők erre és lehet
sokkolni őket mindennel. Én meg ugye kezdő anyaként kezdő ovisként próbáltam
készséges lenni, és mindent annyira jól csinálni, hogy sűrű nyelvcsapásokkal
árgus szemekkel nézem mindig az aktuális ügyeletes nevelőt, hogy mondjon pár
szót. Éheztem az infóra. Az elején. Mert még nekem is új volt ez az egész és
kíváncsi voltam, miben lesznek mások a gyerekek az oviban, mint itthon. De mára
már amit szükséges, azt tudom. A többi meg nem érdekel.
Szóval a játszón játszottunk, aztán irányultunk haza, Bernátnak
még nyoma sem volt, így gyorsan vacsiztunk egy tonhalsalátát, meg utána egy kis
szőlőt, aztán fürdés és mese. Időben végeztünk, és meglepően nyugodt voltam,
magam is csodálkoztam ezen. Talán ez, hogy helyre pakoltam magamban pár dolgot
megint, ez segített. A lényeg, hogy nagyon türelmesen megfürődtünk, bejöttünk,
majd kezdődött egy kis nyávogás, egy párna miatt Julis részéről, majd mivel ott
a hisztit azért nem díjaztam – de még mindig halál nyugodt voltam – alap hangon
elkezdtem mondani, hogy oké, jó éjszakát. akkor rákezdett, hogy nem kentem be
az egyik csípését, amire szintén azt mondtam, hogy jó éjszakát. Ez olyan
mértékben hergelte fel Julist, hogy elkezdett az ágyban rúgdalózni,
ütött-vágott, rúgta a falat, hogy mérges, és hogy reggel nem fog velem
foglalkozni. Az, hogy nem mérgeltem fel magam, teljesen kiakasztotta, ilyennek
még nem is láttam. Közben Jancsival ott elvoltunk, Jancsi nagyon is érzékelte a
nyugalmamat és azt is, hogy Julis részéről a színészet megy. Mi jól elvoltunk.
Utána már az volt a baja, hogy nem ölelt még meg.
Kinyújtottam a karom és mondtam, hogy aki nem hisztizik, jöhet ölelni. Ült az
ágyon. Úgy tartottam a kazeimet, hogy teljesen jól látszódjon hogy van egy hely
neki. Odavágódott, átölelt és nagy sírásba kezdett. Nagyon sokáig sírt, amire
kicsit rá is játszott. Baj volt a párna, baj volt a csípés, meg az ölelés, de aztán
kérdeztem, hogy oké, akkor mi az igazi baj, mert szerintem egy párna nem ekkora
katasztrófa. Hát kiderült, hogy „azért vagyok rád mérges, mert hiányzottál az
óvodába”
Na akkor megvan a dolgok nyitja… Nagyon hosszan öleltem, ilyen hosszan
szerintem még soha. Elmondtam, hogy itt vagyok, szeretem. Tényleg sokáig
öleltem.
Aztán még egyszer rá akert kezdeni, de ránéztem és mondtam, hogy ugyan már, hát
már magad is nevetsz… és elnevettem magam, amire ő is :D
Jó hangulatban kb 5 perc alatt aludtak el. Jó volt végre egy békés este. :)
Tartsa eg Isten a jó szokásunkat.