2023.08.10.
Bianka
Az igazságérzetem tótágast áll most.
Ma átéltem az első negatív megkülönböztetést az örökbefogadással kapcsolatban.
A sztorit ott folytatom, ahol tegnap előtt abbahagytam. A játszótéren ugye
addig addig agyaltam ezen a sok baromságon, mígnem rájöttem, hogy két tök
egészséges, tök normális gyerekem van, csak megáldott az élet pár olyan
pedagógussal, akiknek nincs jobb dolga, mint fókuszba tenni őket és a kákán is
csomót keresni. Hiba voltam készséges és együttműködő eddig, hiába adtam kellő
infót a gyerekekről, az eredmény most mégis az, hogy reflektorfénybe kerültek
és gyakorlatilag bármit csinálnak, nem jó.
Nem jó, hogy bepisil (ez mondjuk tényleg nem jó) de nem jó, hogy hangos, hogy
nem barátkozik, hogy lassú, hogy nem eszik, hogy határokat feszeget, hogy ha
nemet mondanak neki, akkor is megpróbálkozik vele, nem jó, hogy vakmerő, nem
jó, hogy védi magát, nem jó, hogy csúnyán beszél – ez utóbbi sem jó… de a
többivel egyébként azon kívül, hogy kellemetlen hallgatni, kellemetlen mindig
rászólni, de emellett mi a gond vele? Gyerek… nem ez a dolga?
És tök fura, hogy eddig az volt bennem, hogy ha az oviban rosszat mondanak, még
én is leteremtem a gyereket, mert kutya kütelessége szót fogadni. De most az
övönők túl mentek egy ponton és én átfordultam.
Ott a játszótéren, a padon, miközben már épp elbőgtem volna magam, ráeszméltem,
hogy nem fogok ezzel foglalkozni.
És akkor jött a másnap, amikor is Bernát szintén korém ment, fát vágtak és
mulcsoztak is, szóval adta magát, hogy mikor az oviból elhozom a két kis
trollt, akkor elmegyünk megnézni apát, hogy hol dolgozik – ha már itt vannak a
közelben. Rá is csörögtem Bernátra, hogy merre vannak, mire mondták, hogy most
visznek egy adag fát a dédiékhez – szintén a közelbe – szóval akkor így mi is
oda vettük az irányt. De mivel az idő is ki volt számolva, meg egyébként is
bevettem a leszarom tablettát, így mikor az óvónéni megint rákezdett, hogy
borzasztó… borrrrzasztóóóóó…. és csuta be a szemét, mintha egy világiszonyat
lenne rajta… elmesélte, hogy egymás mellől a két gyereket most már szétszedték,
mert kattttasztrófa volt… és Julis átkerült most már jelestől mindenestől a
nagycsoportos részre… és én meg sopánkodés helyett csak mondtam, hogy nagyon
szuper! Aztán meg mikor mondta, hogy Juliska megint bepisilt, akkor modtam,
hogy aha, oké, majd kimossuk.. Na gyerekek, mehetünk? Tudjátok, hogy hova
megyünk most??? Elmegyünk a dédimamáékhoz, utána meeeeeg…. elmegyünk oda, ahol
apa kivágott egy nagy fát, és most egy olyan naaaagy, és hangos géppel
dolgozik, hogy ilyen hangosat szerintem még sosem hallottatok! És még láttam,
hogy az óvónő még sopánkodott volna szívesen, vagy örömmel látta volna a
kétségbeesést az arcomon, de ez nem jött össze, mert elköszöntem és indultunk.
Ééééés akkor ma reggel ugyanaz az óvónő, kis kosztüm (Ő a
vezető egyébként) rendesen kipattintva, jön, leállít és mondja, hogy csak nincs
ez így rendben, csak meg kell nézniük személyesen is… el kell, hogy jöjjenek
családlátogatásra… Merthogy Ő nem nyugodt. Amit mutatnak a gyerekek, meg amiket
hall… hát ő úgy fog megnyugodni….
Kérdem, hogy ez miért szükséges? Vagy ez most hogy jött hirtelen? – hát, amiket
a gyerekek is mondanak… - De mit konkrétan? – Hát, amiket mondtam a napokban… -
de, -mondom- azokat megbeszéltük, nem? – De igen, de azért Ő mégiscsak úgy
lenne nyugodtabb….
Mindennek a másik oldaláról ugyebár ne is beszéljünk, hogy
én kinek panaszkodjak, hogy elviszem az oviba a két gyerekemet, akik Süss fel
napot énekelnek együtt itthon hintázás közben, és úgy jön haza, hogy azt modja
itthon, valakinek, hogy megöllek. Én hova, kihez menjek? És megint felteszem a
kérdés, hogy gondolom, ugye ahhoz a kislányhoz nem mennek ki, ahonnan az én
lányom tanulta ezeket? Teljesen azt érzem most, hogy minden eddigi
kommunikáció, és minden hiába volt. Feleslegesen voltam ennyire nyitott,
érdeklődő, készséges. Feleslegesen mondtam el egy csomó infót, mert totál káosz
van a fejében és ezek szerint konkrétan azt gondolja, hogy hazudok, hazudunk.
Mondtam neki, hogy oké, persze, jöjjenek, a TEGYESZ is fél évente jön, teljesen mindegy, hogy egyel több, vagy kevesebb… Csak ebben totálisan
egy negatív megkülönböztetést érzek, csakis azáltal, hogy a mi gyerekeink
örökbefogadottak és jééééé, vannak érdekes és /vagy más dolgaik.
És nem kétséges, hogy vannak gondok, napok óta érzek egy
változást rajtuk, amiről nem tudom, miből fakad, de hangulati változás, ez
tisztán látszik. De annyira komplex minden, annyira sokmindentől függ egy
ilyen. Az oviban most ügyeet van. Összevont a csoport egyébént is. Sok gyerekre
kevesebb a nevelő. És ez csak az ovi. Juliska belépett már agyilag egy olyan
korba, amikor sokkal mélyebbre tud gondolkodni, lehet, hogy egyszerűen csak
elemez. AZ is lehet, hogy azzal, hogy mi jobban vagyunk, a biztonságérzete is
lépett egyet előre, minek következtében egyel feljebb kerülhet az elnyomott
probléma. Fogalmam sincs. De abban biztos vagyok, hogy nekünk szülőknek
összedolgozni kellene a nevelőkkel és nem egymásra tologatni a szart. Teljesen
azt érzem, hogy ott állnak értetlenül és tőlem várják a megoldást.
Egyik na is mondja, hogy a Jancsi nem viselkedik jól az ebédnél. Feláll, beszél
hangoskodik…
És???? Én ezzel otthonról mit tehetek? Vagy jöjjek be rendet tenni? Nem értem.
Viszot, hogy jót is mondjak, ma délután az egyik idősebb
óvónő volt és Vele viszot jót beszélgettem. Rajta most igazán éreztem az együtt
gondolkodást és a támogatást. Még nincs veszve minden.