2023.08.27.
Bianka
Én ma azt mondtam, nem is írok.
Elég sok minden történt ma és azt kell mondjam, hogy nem ez
lett életem legjobb napja.
A tegnap esti írásomat úgy akartam befejezi, hogy mára egy
fürdős napot tervezünk, ugyanis már tegnap is kánikula volt és mára még
melegebbet mondtak. Kint nem lehetünk / lehetnek a gyerekek egész nap, mert
megfő mindenki, de ha meg beszorulunk, én abba beleőrülök. Szóval mondtam, hogy
húzzunk el egy fürdőbe.
Még szerencse, hogy nem írtam, így is elég nagy csalódás,
hogy nem mentünk. Gyorsan megreggeliztünk, és közben kapcsoltam, hogy tegnap
Eszti mama azt mondta, jön ma is a kertbe. Azt nem tudtam, mit és meddig
tervezett csinálni, de az elég nagy parasztságlett volna, hogy Ő jön a kertbe,
mi meg elhúzunk fürdőbe.
Így aztán még egy ok volt arra, hogy maradjunk.
Viszont közvetlenül a reggeli után Bernát beszélt vele, és kiderült, hogy Eszti
mama nem jön. Hát akkor mégis fürdő? De itthon is lenne meló, meg a pénzt se
kéne annyira szórni, jó, akkor ne menjünk.
Közben megláttam, hogy Bernát leszedte az érett
paradicsomokat, és, hogy nehogy ránk rohadjon, ha már ennyit dolgoztunk vele. (én
sokkal kevesebbet, mint tavaly, de Bernát a locsolást nagyon becsületesen
intézte.) Na mindegy, a nagy lekvárfőzős fazekam 80%-ban megtelt, szóval
megmostam és nekiálltam elvagdosni és megfőzni őket. Jó sűrű paradicsomot
akartama milánóikhoz, így főztem egy darabig. Kb a harmadára esett össze, így nyolc
és fél kis üveges paradicsomszószunk lett – az első adagból.
Ezek után elmosogattam, és mint aki jól végezte dolgát,
bevonultunk. A gyerekek már addigra épp aludtak, mi indítottunk egy séfes
műsort, amibe most is belealudtam. Na ma is eddig tartott a jókedv, eddig
minden rendben volt, de aztán jött ez a két troll és apa hiába mondta nekik,
hogy halkan legyenek, meg ne ugráljon Jancsi, kb szartak arra, amit mondott
Bernát nekik. Ez, hogy mostanában nem annyira foglalkoznak azzal, amit mondunk,
egy kis ideje figyeltem meg. Felerősödött ezzel párhuzamosan az is, hogy addig
viselkednek normálisan, amíg ott vagyunk, látjuk őket, ahogy kikerűlnek a
látóterünkből, megy az ökörködés, a baromkodás. És legtöbbször ezzel nincs is
gond, amikor játszanak, akkor nincs is semmilyen tiltás, - jó, nyilván ne öljék
meg egymást, de egyébként azért elég szabadok. De amikor pl kaja van, akkor nem
kell baromkodni. És így viszont felerősödött az is, hogy amikor meg ennek
következménye van, merthogy azért nyilván van, akkor az meg nem tetszik.
Szóval ma is kimentünk a jó melegbe és pár guggolás mellett
meginterjúvoltam őket, hogy ugyan árulják már el, hogy amikor Apa azt mondja,
hogy csendben vagy és nem ugrálsz, akkor miért nem lehet erre figyelni?
A direkt részről meg csak annyit, hogy Julis ma délelőtt
labdázott, rugdosta mindenfelé, egyre magasabbra. Szóltam neki, hogy
alacsonyabbra rúgja, mert ha átmegy a szomszédba, akkor nem biztos, hogy ki
tudjuk szedni. Rá két percre egyre közelebb ment a kerítéshez és egyenesen
átlőtte a labdát. Mikor számonkértem, hogy miért nem figyelt, vállat vont és
azt mondta, jó, akkor nem is kell neki a labda. – És nem tudom, ilyenkor mi
zajlik benne, hogy komolyan nem érdekli? Vagy – inább ezt gondolom – nagyon is
érdekli, nagyon is csalódott, csak olyan szinten nem mutatja ki az érzelmeit,
hogy ezt a sajnálkozást eltitkolni számára gyerekjáték. Mondtam neki, hogy
szégyelheti magát, hogy ennyire vigyáz a játékaira. Hogy most ezt az egészet
sajnálni kellene és szomorúnak lenni miatta, nem pedig vállat vonni.
Délután én nem is akartam együtt lenni velük, a guggolást
Bernát szakította félbe, és nagyon dühös voltam Rá is, a gyerekekre is, meg
mindenre összességében. Ma megint alkalmatlannak tartottam magam arra, hogy
anya legyek, az anyjuk legyek, nem akartam elérhető lenni, nem akartam válaszkész
lenni, mert nem voltam kíváncsi a céljaikra, a terveikre, az igényeikre, mert
ők sem kíváncsiak az enyémekre. Semmi nem érdekli őket, csak a saját
baromságaik és tudom, hogy gyereeeeek…., meg, hogy nem kell, hogy mással
foglalkozzon. De neke akkor is rosszul esik ez az egész, és igen, baromi gáz,
hogy eltelt egy év és még mindig itt tartok, de akkor is rosszul esik, hogy nekem
mindig ott kell lenni, kelni kell, mosni kell, időben odaérni reggel, időben
odaérni délutén, programot szervezni, kitalálni, mit együnk, beszerezni nekik
minden szarságot, megszervezni a programokat, gondoskodni a fejlesztésről. Én
nem tehetem meg, hogy ne foglalkozzak az igényeikkel. Nyilván nem, mert ezt
vállaltam, mikor egy éve sorozatosan igent mondtam rájuk. De akkor is azt
gondolnám, hogy akarnak jók lenni, akarnak jól viselkedni, a kedvünkben járni.
Azt gondolnám, hogy akarnak jóban lenni, akarnak jó hangulatot, jókedvet.
Bejöttem a szobába, és nem akartam beszélni senkivel,
visszahúzódtam egy fülhallgatóval és a telefonommal. Tudtam, hogy nem jó ez
így. Az udvarról beszűrődött a hangjuk. Nyoma sem volt semmilyen megbánásnak,
szomorúságnak. Dühös voltam azért is, mert legalább egy kicsit rosszul éreznék magukat
ezek miatt. Ahogy bejöttem, már vihogtak. Gyorsabban rázzák le magukról a
feszkót, mint a kutyák. És nekem is ezt kellene. Túl lenni rajta a követező
másodpercben, de képtelen vagyok erre. Nem tudom, hogy kell túl lenni
gyorsabban. És nem akarok hazudni, vagy úgy tenni, mintha már rendben lennék,
miközben dühös vagyok, és minél távolabb akarom magam tudni tőlük.
Aztán pár perc múlva azon gondolkodtam, hogy tejberizst
főznék vacsorára, azt mindenki szereti. Örökké nem lehet haragudni.
Már készült a tejberizs, mikor Bernát indított egy Bud
Spencer – Terence Hill-es filmet. Behívta a gyerekeket, akik a nagyágyon
nézhették a filmet. Nálunk nincs olyan, hogy a tv csak háttérzaj. Célirányosan
választunk műsort és azt nézzük. Akit érdekel, nézi, akit nem érdekel csendben
elfoglalja magát. De olyan, hogy közben beszélgetünk és minden mást csinálunk,
és alatta meg megy valami műsor, olyan nincs. És a gyerekeket is erre tanítjuk,
szoktatjuk, hogy nem ülünk egész nap a tv előtt, csak egy-egy műsor erejéig, de
akkor arra odafigyelünk. Ha kifejezetten nekik indítunk pl egy mesét, elvárjuk,
hogy nézzék, figyeljenek oda. Ha nem figyelnek, leállítjuk. Nincs harag, meg
szidás, tisztában vagyunk azzal, hogy egy 3-4 éves gyerek nem feltétlenül ül
végig egy normál hosszúságú mesét, filmet. Azt sem várjuk el, hogy utána
elmeséljék a sztorit. De azért figyeljenek oda. Ez a Bud Spenceres film nagyon
tetszett nekik, de egy idő után ment a hülyeség. Bernát kétszer állította meg a
filmet, hogy akkor most nézzük-e? Mindkétszer könyörögtek, hogy tovább
nézhessék. Harmadjára Bernát kiment, ők elkezdtek baromkodni, én négyszer-ötször
beszóltam kintről, hogy ne szövegeljenek, ha érdekli őket a film, akkor nézzék.
De folytatták az ökörködést, és mikor beértem, az a kép fogadott, hogy Julis
Jancsi ágyen keresztben félig fekszik, félig térdel, Jancsi meg épp a haját
húzza. És akkor azzal a lendülettel le is állítottam a filmet, hogy jó, akkor
mehet mindenki a wc-re, aztán lehet aludni. Húúúú, azt a sztrájkot amit Jancsi
levágott. Befeküdt az ágyba, és fújtatott, mint egy bika. Többször megkérdeztem
tőle, hogy mi a gond? Nem tán mérges? De nem válaszolt. Utált engem szerintem.
Párszor rákérdeztem, de nem volt válasz, azért mondtam, hogy akkor 10 guggolás
és hátha megint megtanulunk beszélni is közben. Na a 10 guggolás végére
kiderült, hogy azért mérges, mert leállítottam a filmet. Hát megkérdeztem tőle,
hogy mert egyébként mire számított? Hányszor kellene könyörögnöm, hogy a filmet
nézzék? Megkérdeztem Tőle, hogy kell filmet nézni? Jancsi elmondta, hogy ülünk
az ágyon és nézzük a filmet. – Óóó, hát döbbenet… Komolyan? – kérdeztem – Akkor
viszont jól gondoltam, hogy ők nem akartak filmet nézni…. – Deeee…. – Biztosan?
Mert szerintem az, hogy egyikőtők se a képernyőt nézi, te meg épp Julis haját
téped, az valahogy nekem nem tévé nézés… De lehet, hogy én tudtam rosszul…
Jancsi olyan mérges volt, hogy rugdosott az ágyban. Ilyen mérgesnek még nem
láttam az egy év alatt. Mondtam neki, hogy lehet dühös nyugodtan, majd
következőre jobban odafigyel arra, amit kérünk, mondunk.
Meglepő volt számomra, milyen nyugodtan kezeltem a dolgokat, akkor már nem
akadtam ki.
Reggelre nyilván nyoma sem lesz ennek az egésznek, új nap,
új tét, új nyeremény…
Megyek kutyát etetni.
De még egy vicces momentum:
Filmet nézünk, amiben kiderül, hogy a 12 éves lány apja nem
a férj, hanem valaki más. Erre mondom Bernátnak, hogy nnna… nézzük a jó oldalát…
Nálunk ilyen tuti nem lesz :D