2023.08.28.

Bernát

Fura jelenség, amikor csinálok valamit az udvaron és Jancsi egyszercsak megszólal, hogy nagyon ügyes vagy apa! (???) Megköszönöm, és rögtön indul az elemzés, tényleg ügyes vagyok?, csak ugye a felnőteket nem szokás dícsérni (de miért nem?), vagy ezt most miért mondja? Vagy őneki ez jó érzés, ha én dicsérem (biztos). De akkor ő most nekem akar jót, vagy csak szimplán próbál kapcsolatot felvenni mivel épp mással foglakozok, és szeretne velem beszélgetni, játszani.
A másik része, hogy bízom benne, hogy ez onnan jön, hogy a hegyen agyba-főbe dicsértem őket,
1., mert dicsérni kell őket egész nap!!!!!
2., Meg mert tényleg ügyesek voltunk, megmásztunk több hegyet, több szakadékot, ahol még több felnőt is elesne, megsérűlne, és mi karcolás nélkül megúsztuk.
Tehát nagyon ügyes volt mindkettő. És akkor innen maradt meg neki ez a mondat? Vagy hát ne írjuk le az ovodát se, ahol elméletben dicsérik őket, bár erről sokat nem tudok.

Bianka

A gyerekek utánoznak. Mindent, amit tanulnak, visszaadnak. Én örülök, mikor játék közben is dicsérik egymást, vagy szépen együtt játszanak, megmutatják egymásnak, mit hogyan kell. Egyik nap a játszótéren Jancsi oktatta Julist, hogy hogy kell a tűzoltós leereszkedőn lecsúszni. Jó volt hallgatni, ahogy visszaadja a mi szavainkat. Nézd, Juliska, így, ideteszed a kezed, meg a másikat is óvatosan, megkapaszkodsz és átrakod a lábadat és lecsúszol… Julis csak állt, nézett. Jancsi folytatta: Nem tudod? Várjál, mutatom mégegyszer.
Nagyon kis vicces volt, ahogy 3 és fél évesen oktatja a nővérét.

Bernát

a félelem maga…

Erős félelem járkál az agyamban, folyamatosan vizsgálom az életünket, nézem, hogy vajon jó az irány? fejlődünk? Emlékeztek esetleg, a legelején írtam, elmélet 10/érzelem akár mennyi.
Az agyunk már réges rég tudja, hogy gyerekünk van, és, hogy tartani kell, etetni kell, nevelni kell, és mindent is kell.
Az érzelmeink lecsillapodtak, lett gyerekünk… meg van!
Vannak szép, kedves pillanatok, persze a sok vita és veszekedés mellett. És a gyerekek rendszeresen mndják hogy IMÁDLAK, SZERETLEK! Csak ezt nehezen tudom elhinni, kicsit olyan érzésem van, mint mikor kicsapnak egy kutyát és bárkinek oda dörgölődik a lábához és nyalogatja csak kapjon enni, ne szidja le. Ez lehet, hogy egy tanult viselkedés, hogyha ezt mondom, akkor kapok csokit, vagy simogatást, vagy ilyesmi.
És akkor az agyrágó manó beindul, remélem, nem mérgezi meg az életem, de a kérdés ott van,  család vagyunk, vagy csak élünk egymás mellett?
Most huszan nevetnek fel, és mondják, hogy mekkora hülye vagyok, lehet, még Bianka is. De most már mindent letudtunk, vége a procedúrának, nincs több papír munka, és már a kutya nem firtatja hogy kik a szülök, mert mért is tennék. És csak figyelem a reakciójukat, hogy valódi, vagy nem, mit miért mond. Felmerül a kérdés, hogy emlékszenek-e a régiekre? Persze a neveiket még tudják, emlékeik még vannak, és szerintem ez lassan kopik. És várom a nagy drámai áttörést, amikor felhangzik a zene és könnyesek a szemek, és minden jobbra fordul… És közben oda áll elém a FIAM, felnéz rám, és vigyorog, és széttárja a karjait és mondja, hogy apa vegyél fel! És én bambulok hogy vajon most mért vigyorog? Rajtam nevetsz? (mint egy pszihopata) Rajtam nevet, vagy most engem szeret? De mért szeret mikor rendszeresen leszidom, állandóan nevelem, magyarázok, rászólok. És tudom, én vagyok a barom, és összeszedem magam és elfelejtem ezt a rohadt gndolatot, ez a gyerek szeret, feltétlen szeret! És persze, hogy felveszem és megcsikizem és minden rendben, és nem agyalom túl, de azért motoszkál a kukac…

Bianka

Egyrészről ezek szerintem tök normális kérdések, másfelől, igen, hülye vagy :D
De viccet félretéve, nem, nem vagy hülye.
Amikor egy évvel ezelőtt nekiindultunk életünk legnagyobb kalandjának, ahogy a gyerekeknek sem volt sok idejük felocsúdni, úgy nekünk sem volt, olyan gyorsan lettünk egy család. Még átélni sem tudtunk mindent 100%-ig, mert nekünk folyamatosan észnél kellett lenni, szervezni, vezetni, kutatni, agyalni, mit hogy lehet, mi hogy lesz a legjobb és folyamatosan észnél kellett lennünk és tartani magunkat, hol a gyerekek miatt, hol az intézkedések miatt. Pár nap alatt család lettünk, mondhatni hipp-hopp, és mikor hazaértünk, utána gyakorlatilag egész nap tartani kellett magunkat, mert 24 órában együtt voltunk a gyerekekkel, és nem lehetett érzelmileg annyira elhagyni magunkat, ha könnyű volt, ha nehéz, akkor is észnél kellett lenni, csak nagyon kevés kitörési alkalom volt, amikor elengedhettük magunkat érzelmileg. És ahogy a gyerekeknél is folyamatos a változás, egyre jobban itthon vannak, egyre jobban családleszünk, egyre jobban a mi gyerekeink lesznek, egyre jobban ez lesz az otthonuk, mi is hasonló változáson megyünk keresztül, egyre jobban apa és anya leszünk, egyre jobban a szív veszi át a főszerepet, egyre jobban család leszünk, és ez minden téren változást jelent.

Én azt gondolom – és a pszichológus is megmondta – hogy jó úton vagyunk. A mi mostani problémáink már normális szülő-gyerek problémák, amiket kb minden szülő átél. Szóval az irány átlagosnak mondható. A nevelésünk eredménye majd soká fog kiderülni. Vekerdy azt mondta, hogy a kamasz korban ugye nem lehet nangyon irányítani. Csak hagyod és elnézed, ahogy kipróbál dolgokat, belemegy minden hülyeségbe, és az egyetlen, amit tehetsz, hogy jelen vagy stabilan és támogatod, amikor kell. De akkor már nem tudsz neki irányt mutatni, akkor már késő. És amikor vége lesz ennek a hülye időszaknak és visszatalál a normális önmagához, akkor derül ki, hogy amilyen alapokat adtunk, azok elég jók-e, hogy visszataláljon a normál kerékvágásba.

Az biztos, hogy Julis nagyon jó edzőnek bizonyul a kamaszkorra már előre. Már most mond olyanokat, hogy csak nézek, hogy ez a seggéből rángatott ki? Vagy mi van?
Ma is pl valami zörgőső játékkal játszott. Hazaérve az oviból olyan meleg volt, hogy nem hagytuk őket az udvaron a kánikulában, hanem mondtuk, hogy jöjjenek be, játszanak bent. Itt voltunk egy szobában, Bernát valami podcastet hallgatott, én csak pihengettem (volna), Jancsi jól elvolt, Julis meg valami zörgős szarral játszott. Bernát is, én is rászóltunk már, hogy ezt hagyja már, mert ez már nem kell még egy zajnak ide bentre. Persze süket volt, csak tovább zajogott. Rászóltam újra, határozottabban, erre félig hátranézve rám az ágyából elkezd integetni, hogy ő most ezzel a zörgős játékkal játszik, apa mondta, hogy itt játszon bent, és ha nem tetszik, engem ez zavar, akkor ki lehet menni a melegbe….
Én meg néztem, hogy mi a f*sz van??????? Ezt jól hallottam???? Konkrétan elküldött a lányom a ’csába?
Deazt gondolom, hogy ezek is azt jelzik, hogy ők is egyre biztosabbak magukban, egyre jobban otthon vannak, egyre többet egednek meg maguknak.

Nem tudom, meséltem-e az egyik legrosszabb élményemet a kutyaiskolában.
Mikor a kutyámmal elsőre tanfolyamra mentünk, a tanfolyam elején a kutyám folyton a hátsómban volt. Nem tudtam tőle nagyon elmozdulni. A kutyák szabadon voltak, és időnként voltak behívási gyakorlatok, amikor vagy mindannyian egy irányba futottunk, vagy a szélrózsa minden irányába, de a lényeg az volt, hogy mindenki hívta a saját kutyáját, mikor beért hozzá, akkor jutalom, és mehet a dolgára mindenki. A tanfolyam 7 hétvégén tartott, szombaton és vasárnap másfél óra. Az első alkalmakon már voltak párosok, akiknek mondta az oktató, hogy egy kötődési tréninget csináljanak meg, annyira semmi kapcsolatuk nem volt egymással, miközben mi voltunk a példa páros. Nézzétek őket, hogy bemegy hozzá a kutya! Odáig voltam. Akkor mondta valaki, hogy szerinte ez nem jó, mert a kutyám nem a hűség miatt van mellettem olyan sokat, hanem, mert bizonytalan és ha kinyílik, ez meg fog változni. Na eltelt pár alkalom. Az én kutyám felismerte, hogy van élet rajtam kívül is, és rászívódott egy másik kutyára, azzal játszott, azt kergette egyfolytában. Ha volt egy falkafutás, akkor szerencsém volt, ha épp el tudtam kapni. Ha volt egy szélrózsa, az volt a pokol, mert ha egymás mellett voltunk azzal a másik gazdival, akinek a kutyáját kergette az enyém, akkor szerencsém volt, de ha a pálya másik felén voltak, az én kutyám bizony szart rám nagy ívben… Az oktatónak kellett egfogni a nyakörvét, és megindítani az irányomba, és ha hamar engedte el, akkor bizony, hogy visszakanyarodott a másik kutyához. Égő volt. Mindenki engem nézett, volt, aki kárörvendett, volt, aki sajnált, de az nekem nagyon nagy szégyen volt. A mélység legalja az volt, mikor nekünk is el kellett kezdeni a kötődési tréninget… Na az volt mindennek a teteje. Utáltam az egészet, a kutyát is, magamat is, a sulit is, mindent. Sírtam… Akkor mondta az a valaki, aki az elején is megjegyezte, hogy ez nem jó így, hogy most vagyunk kb nullán, innen szép nyerni, innen lehet építkezni.
És a tanfolyam végére sikeres vizsgát tettünk, és minden megjavult, felépült a kapcsolatunk, amit már nem a félelem és a bizonytalanság táplált, hanem a közös dolgok, közös munka, élmények, és a hűség.

Na kb ezt gondolom most a gyerekekkel is. Hogy most a kapcsolatunk eddig nem azon alapult, amin egy átlag családnál. Volt ebben félelem és bizonytalanság rendesen, amiket le kell cserélni szépen lassan a közös élményekre, a biztonságra. Ennek a folyamata van most.

Meg hát ez is egy örök tanulás. Mindig lesz valami új program, új hülyeség, új rádöbbenés. Innentől nem nagyon lesz megállás egy darabig, én nem félek attól, hogy uncsi lesz az életünk.

Viszont abban érzem, hogy lelkileg is alakulunk, hogy pl ma megláttam a tiktokon egy videüt, ahol egy nagy plázában a mozgólépcsőn összetalálkozik két ugyanolyan korú pasi. Az egyik egy kisbabát tart a kezében és egy rakat pelenkát, a másik pedig egy új számítógépet, ami szemmel lláthatólag játékra használatos. A gyerekes csávó sóvárogva nézi a számítógépest, aki meg nyelvét nyújtogatva, kárörvendően vigyorog, hogy neki mi van a kezében. És nekem a gyerekes pasinál dobbant meg a szívem, hogy neki a legnagyobb kincse van a kezében, igen, ez az! És ezek után elárasztott a szeretet érzése, hogy igen! Nekem is vannak gyerekeim! És most itt a jó alkalom arra, hogy békésen megvacsorázzunk, mint egy boldog család! :)

Meg amikor Julist elnézegetve, Rajta gondolkodva, már nem az van bennem, hogy kis ducika kislány és jajj, majd mivel fogják csúfolni, hanem az, hogy ott állok mellette és mint egy boxmeccsen az edző magyaráz a fülébe, mondom neki, hogy senkinek ne hidd el, ha azt mondja, hogy kevés vagy! Csak rajtad múlik! Csináld meg! Egyedül rajtad múlik! Akard, csináld, és senkire ne hallgass, aki azt mondja, nem vagy rá képes, mert igenis képes vagy rá, elég jó vagy ahhoz, hogy megcsináld és mindent elérj, amit csak akarsz!

Amikor épp annyira mérges vagyok rá, hogy épp felrúgnám, akkor kicsit nehéz lenne ezeket elmondani Neki, de az, hogy a gondolataimban már ezek vannak, szerintem szenzációsan jó!

Bernát

Oké.

 

És alszanak, cukik, és csend van :)
Végre most indul az élet, nézhetünk egy filmet, kicsit telefonozhatunk, vagy játszogathatunk a … :) Még mindigsokat veszekszünk, ma is vagy tízszer ordítottam, hogy ajtó, mert hát hűtünk. De szarnak rá, és állnak az ajtóban, vagy csak simán be se csukják. Nekik ez mindegy, és mikor mondom nekik, akkor nyávogva mondják, hogy beee csukooooom. És nem csukja be. :)
És az agyam felrobban és nem értem…. és és bumm!