2023.08.30.
Bianka
Ahogy ma terveztük, játákos napot tartottunk, lepasszoltuk a
gyerekeket, amit most egész jó időben sikerült, hazaérve gyors reggeli, utolsó
simítások és jöttek is Sáriék.
Nagyon jó hangulatú, laza nap volt, több jó játékkal is játszottunk és sokat
nevettünk. Lett is újabb két játék, amit szerintem mindketten megszerettünk,
szóval esélyes, hogy bővülni fog a játékarzenálunk, ha lesz rá alkalom.
A tervezett időben Bernát a gyerekekért indult, Sáriék pedig
haza, én meg itthon maradtam és ahogy egy volt főnökasszonyom mondta, „ürgebaszta-vágtában”
elkezdtem pakolni. Mosatlan be, bontatlan rágcsikat elpakolni, üdítőket szem
elől elpakolni, muffin, chips, szalvéták, játékok mindent be a helyére, székek,
be, helyükre vissza a pad, asztal a helyére, alatta feltakarít. Régen mondta
sokszor a nagymamám is, meg anyám is, hogy amit nem lát a szem, nem fája szív
érte. És soha nem gondoltam, hogy ezt a gyerekekre is alkalmazni fogom.
Szemétség, vagy nem, elpakolok, mert tudom, hogy ha hazaérnek, az lesz az első,
kaphatunk ezt? Kaphatunk azt? ki volt itt? Miért szék van itt? Ez kinek a
tányérja / pohara / szalvétája? Mit ettetek? Ti már nagyon vagytok, ezért ihattok
kólát? Mi nem? Mi kicsik vagyunk? Kaphatunk kólát? Kaphatunk chipset? Az mi?
Kaphatunk olyat? Éhes vagyok! A Sáriék miért mentek haza? Itt volt a kutya?
Hogy hívják? Ugat? Nem harap? De? Kit harap meg? Miért voltak itt vendégek? Mi
is megyünk? Hazamentek?
Szóval ha nem akarok ehhez hasonló végeláthatatlan kérdésáradatra válaszolni,
(úgy, hogy egy kérdést a felsoroltakból legalább háromszor-négyszer
feltesznek), akkor inkább vallom azt, hogy amit nem lát a szem, nem fája szív
érte. Nincs vendég, nincs kóla, nincs chips, nincs semmi ELÖL… Ami nem azt jelenti, hogy ha hazaérnek,
nem leszünk olyan jó fejek, hogy adunk belőle. Csak ha kiköveteli, meg
hisztizik érte, onnantól úgy érzem, sokkal nehezebb nyerni. Valahogy azt érzem
egy számomra nyertes helyzetnek, ha a semmiből én adhatok, én lepem meg, ha úgy
kap valamit, hogy nem számít rá, mert azzal a kapcsolatunk épül, mert ez egy
plusz kedveskedés, aminek örülnek és apa/anya a jófej, hogy adott belőle. Ha
kér, követelődzik, akkor mik a lehetőségeim? Ha adok, akkor Ő diktál, és mit
tanul meg belőle? Elfingja magát és ott terem a nemtudommi. Ha nem adok, akkor
távolságba kerülünk, mert Ő szeretne valamit, amit én nem teszek meg neki,
vagyis ha kimondja, ha nem, akkor is azt érzi, hogy én vagyok a szemét dög, aki
nem ad neki olyat.
Lehet, hogy ez egy rossz fejtegetés, de ahogy leírtam, kicsit a kutyás vonalra
hajaz ez, ahol a falkavezérnek az egyik privilégiuma a közös akciók
kezdeményezése. Hogy a kutyát sem akkor viszem sétálni, mikor jajj, de cuki,
hozza a pórázt és nem akkor dobom neki a labdát, amikor jajj, de okos,
idehozta. Hanem én kezdeményezek sétát, munkát, játékot… mindent. És valahol
talán ebből gyökerezik ez, hogy ezek a kedveskedések is jobban jönnek ki, ha mi
kezdeményezzük.
Főleg, hogy kaja ügyben is Juliska főleg, de Jancsi is…
állandóan nassolnának. Julisnak nincs az a kajamennyiség, amire azt mondja,
hogy elég, csak akkor ha kinéz valami még utána. Nincs az a csoki, torta,
cukormennyiség, amire azt mondaná, elég, nem kér többet. Ha éhes, ha nem,
állandóan tudna enni. Hazaér, nem is köszön, az az első szava hogy kaphatok
dörmit? Mindezt kb 16:15-kor, úgy, hogy sokszor, mikor megyünk, 4 körül, még az
uzsonna vége ott van, még rágják az uborkát, almát, kiflit… Szóval annyit
ehetett, amennyit akart. Kizárt, hogy éhes. És túlsúlyostól biztosan furcsán
hangzik, ha na a dagadt nem ad a gyereknek enni… de pont ez az, amire nekem
figyelnem kell, (magamra is és Rá is) hogy azokat, amiket most az evészavarral
kapcsolatban megismerek és felismerek, hogy nálam ez nagyon félrement, azt már
jobban, tudatosabban adjam át a gyereknek. Szóval nincs nasi két kaja közt.
Nincs rágcsi, meg dörmi, de még alma sem. Nincs. Mert volt ebéd, volt uzsonna,
akkor evett. Lesz majd vacsora, akkor majd eszik. Nem eszünk unalomból, meg
mert épp eszünkbe jutott, hogy az a valami finom. Szeretném, ha Ő
egészségesebben állna a kajához, mint ahogy én az egész eddigi életemben, és
aminek most ez az eredménye, hogy ekkora vagyok.
Jancsi most van ebben a korban: Apa! Mutassak valamit? Apa,
nézd már! Apa! Apa, mutassak valamit? Apa, nézd már! Apa, nézd! Apa, figyelj!
Apa nézd már! Mutatok még, nézd már!
De ne csak apa… bárki és bármi, ami a közelében van, mindenki őt figyelje,
mindenki nézze… Jaaaaaj… nem fárasztó ez sem. :D
Bernát
Jó nap volt a mai, bár én hajnali négyig nem aludtam rendesen.
Kellett egy kis kikapcsolódás, de délutánra már indult a munkaszervezés…
Holnaptól indul a nagybetűs élet megint, lehet hajtani a pénzt.
Sűrűsödnek a munkák a kihagyott szabadság miatt, és közben itthon is
halmozódnak az élvezetek, favágás, pakolás, építkezés.
Érdekes ez a válalkozói lét, ha dolgozom, van pénz, de nincs időm, ha van időm,
nincs pénz.
Ördögi kör.
A gyerekek megint megnézték az orosz lány királyt, ismétlés a tudás anyja.
Egész jól viselik a hullás részt, nem viseli meg őket, beszélnek róla, de nincs
sírás.
Most indul a vacsi, hideget eszünk, kell a változatosság.
Bianka
Közben beszélgettem egyik kedves olvasónkkal a felrobbantott
fürdőszobáról és annak pszichológiájáról. Számomra egy érdekes kontraszt volt,
hogy mikor, ki, hogyan viselkedik egy-egy szituációban és utána.
Volt egy esetünk, mikor Németországból utaztunk volna
hazafelé és volt egy kis anomália a szervezéssel. Én egy otthoni telefonról
bonyolítottam a foglalást, amit próbáltak elérni az utazásunk során, de nem
jártak sikerrel, így fogalmunk sem volt arról, hogy a mikrobusz egy-két órával
hamarabb indul. Ez nem is lett volna gond, mert egyébként a közelben voltunk,
és mire elértük a sofőrt, azok már hetedhét országon túl voltak.
Sebaj, kocsiba pattantunk és apukám elindult a mikrobusz után. Repesztettünk az
autópályán elvileg dél felé, hogy valahol a határ közelében utolérjük őket, de
én meg észrevettem egy Erfurt táblát, amiről tudtam, hogy ha mi dél felé
megyünk Stuttgart-tól, akkor Erfurtnak nagyon nem kellene errefelé lennie.
Megálltunk random egy pihenőnél és megkértem az ott pihenőket, utassák meg, hol
vagyunk most? Kiderült, hogy 140-150 km/h-val észak felé mentünk egy órán
keresztül. Én ott már síkideg voltam, viszot Bernát olyan higgadt és
összeszedett volt, hogy döbbenet. Mindent kézben tartott, egyeztetett a
sofőrrel, és mikor végre beértük őket, akkor onnantól is intézett mindent,
tárgyalt mindenkivel, miközben én már egy épphogy kibírható görcsös fejfájással
küzdve a flector port simán a számba öntve vettem be, azt sem tudtam, ki
vagyok, hol vagyok, remegetett a kezem. A pánik, hogy nem jutunk haza, mindent
eluralt bennem.
A robbanásnál, amiről tegnap írtam, pont az ellenkezője
volt. Ez pár éve történt, ne voltak még gyerekek.
Én a szobában ültem akkor. Mikor Bernát kilépett a fürdőszobából, a mozgásra
odanéztem automatikusan, és ekkor megtörtént a robbanás. Láttam, ahogy a
konyhaszekrény alja 8-10 cm-re kiugrik, majd visszaesik. A másodperc töredékég
csak néztem, hogy mi történt? De mikor láttam a füstöt, a port, és éreztem a
nagyon durva maró, szúrós szagot, azonnal mentem, hogy mi történt, mi a kár, és
kit kell menteni. Azonnal küldtem ki a kutyákat, a macskát hívtam le és szedtem
le az emeletről, mikor realizátam, hogy nincs nagy tűz, ami miatt ne lehetne
ablakot nyitni, azonnal nyitottam az ajtót, ablakokat, mentem a fürdőszobába,
ahol Bernát csak ott állt lesokkolva és nézte az égő wc papír gurigát. Oltsad
el! Tapicsoltam a gurigára. Gyerünk kifelé! Mindenki megvan?
Ott én pörögtem és Bernát viszonylag későn tért észhez.
Ami viszont durva volt, hogy Bernátnak nem maradt – úgy tudom – ezek után
semmi, nekem viszont hetekig volt az, hogy minden hangos hirtelen zajra
irreálisan nagyon megijedtem, pl ha valaki a konyhaszekrény ajtaját, vagy a
kocsiajtót hangosabban csukta be.
Érdekes pszichológiája van ezekenek…
Ma a gyerekekkel is jó napunk volt, nem volt vita, béke
volt, beszélgetés. Ma
olyan kis családias volt a hangulat, tetszett :)