2023.09.05.

Bianka

Ma megnéztem két videót, amit a facebook dobott fel emlékként, a barátkozásunkról.
Furcsa, hogy eltelt egy év, és már az új életem a normális élet. Emlékszem, már itt voltak pár hónapja a gyerekek, amikor elkezdtem azt csinálni, hogy miután lefekszenek, mégkimegyek és miközben eszegetek valamit, megy a Tiktok. És kint a konyhában állva, pultra támaszkodva, olyan szinten tudtam elveszni a lazulásban, hogy felnézve egy pillanatra a régi életemben találtam magam. Majd megfordulva megláttam a két gyerekágyat, benne a két gyereket és belém hasított a tudat, hogy baszki, van két gyerekem!

Na ilyenek ma már nincsenek. Azt, hogy vannak, hogy az életünk részei nem tudom kikapcsolni. De a videókat látva azért rendesen visszajött az az érzés, ami akkor volt bennem.
Ezt egyszerűen alig lehet megfogalmazni.

Van egy életed, amiben jól elvagy szereted, de belengi egyfajta hiányérzet, ami egyszerre vágy és tudat. Aztán elutazol két hétre és tudod, hogy minden egyes nappal közelebb kerülsz valami ismeretlenhez… tudod, hogy most ez a két hét alapozza meg a hátralévő közös életeteket. Tudod, hogy ott van két idegen gyerek, nem ismered őket, nem ismered a szokásaikat, a dolgaikat, hogy mit szeretnek és mit nem. Még az illatukat sem mered megszagolni, mert attól tartasz, hogy rossz a szaguk és akkor mi lesz? Hogy mondanád meg mindenkinek, hogy azért mondtál nemet, mert rossz volt a gyerek szaga? Óvatosan közelítesz, építed a kapcsolatot, miközben a tudatosság a bizonytalanság harca folyik benned minden egyes pillanatban. És már most tudod, hogy az addigi életed véget ért. Soha nem lesztek már úgy otthon, mint addig. Tudod, hogy ha innen hazamész, lesz két gyereked, akik onnantól mindig ott lesznek, nem lehet őket a polcra tenni, kiszedni belőlük az elemet, ha már elfáradtál. De azt is tudod, hogy ez hozza el azt, hogy végre család legyetek, hogy végre gyerekhangok legyenek a házban, hogy végre anya és apa legyetek!
Egy komplett érzelmi káosz, amiben voltam akkor. Remény, tudatosság, bizonytalanság, magabiztosság – kb ezek voltak a húzó ágak. És a kettősség abban is, hogy amellett, hogy mindenkitől csak jót, szeretetet és támogatást kaptunk és Bernáttal is tökéletes volt az összhang, még is valahol nagyon egyedül voltam, mert tudtam azt, hogy ez most ennek az időszaka is, hogy nagyon kemény önvizsgálatokat tartsak. Itt nincs helye annak, amit előző kapcsolataimban megengedtem, hogy teljesen meghasonulva magammal, csak azt tartom fontosnak, amit a párom… Itt ilyet nem lehet, mert ha itt nem vagyok őszinte, szó szerint elcseszem az életem, de mindenki másét is. És iszonyat felelősség.

És most ezekkel a videókkal teljesen visszarepültem abba a pár napba. Szinte éreztem az illatokat, elárasztottak azok az érzések, és őszintén mondom, jó, hogy azt ott egcsináltuk, a tőlünk telhető legjobban, és jó, hogy annak vége lett, hogy azon túl vagyunk. Az ott egy nagyon nehéz két hét volt.

Összességében jó már, hogy egy év eltelt. Még nem vagyunk teljesen szinten. A gyerekek sem, és mi sem, de azt érzem, hogy a családdá válásunk, az apává, anyává válásunk, a szülő-gyerek kapcsolatunk, az nem lineárisan, hanem exponenciálisan nő… (azért figyeled, milyen szavakat használok :D ) Minden egyes megtapasztalás két három új dolgot, új érzést, új helyzetet hoz, amik hozzásegítenek ehhez az egységhez.
Következő állomásom az anyaságomban, és a szülő-gyerek kapcsolatunkban, hogy mikor beszélek a gyerekekkel, és nem csak simán mesélek valamit, hanem kicsit érzelmesebben, indulatosabban beszélek, de nem veszekedés, csak mondjuk rászólok, hogy haló, ezt nem kéne… akkor lépten-nyomon azon kapom magam, hogy nem Jancsit és Julist mondok, hanem lányom, fiam, kislányom, kisfiam, édes gyerekem – ez utóbbi az egyik dédi mondja ránk mindig, és most előkerűt a tarsolyomból és ilyeneket mondok, hogy na figyeljé édes gyerekem, minálunk ez nem szokás. Vagy Idefigyeljél kislányom, ez azért jó nagy butaság volt.
És mondom, ezen egy pillanatig nem dolgoztam, ez csak úgy jött. És kicsit fura, hogy pont a szidás oldalon jelentek meg ezek előbb, viszont az meg jó, hogy valahogy a szidás részt is kicsit finomítja talán ez, ahogy megszólítom őket.
Volt egy főnököm, aki mindig azt mondta, hogy minden ügyfelet magázunk. Senkit sem szabad tegezni, akármilyen jó és közvetlen is a kapcsolat, mert ha elmérgesedik a helyzet, akkor a tegeződő partnerek könnyebben küldik el egymást a kurva anyjukba, de magázva ezt nem nagyon teszik. És bár mi mindig mondtuk, hogy mi azért ezt magázva is megoldanánk, de azért van ebben valami igazság, hogy a kapcsolat minőségét pozicionálja be az, ahogy megütjük a hangot egymással. És valahogy most azt érzem, hogy ha így kezdek egy mondatot, hogy na idefigyeljé’ édes kislányom…. akkor azután nem következhet az, hogy „…mindjárt agyonverlek, de előbb guggolnod kell ezret….”

A mai reggelünk sikeresnek ígérkezett. Hajazás után beszélgettünk a gyerekekkel és úgy indultunk el, hogy mindketten ígéretet tettek arra, hogy ma jobban fognak viselkedni, Jancsi nem ver agyon senkit, és nem rosszalkodik kajánál, Julis meg nem beszél csúnyán. Felajánlottam eegy bónusz dörmit annak, aki ezt az ígéretet be is tartja, és a nap végén az óvó nénit megkérdezve, a másik oldalon is megerősítik mindezt.
Az oviba beérve Julist próbáltam a józan ész felé terelni, hogy bámészkodhat nyugidtan, de miért nem utána tesi, miután elkészült. Illetve elmondtam neki tisztán ér érthetően, hogy nincs idpm egész délelőtt őt várogatni, szóval a tököléssel csak a búcsúzkodásttól, meg az ölelgetéstől veszi el az időt. És ha nem akar búcsúzkodni, meg ölelgetni, nem baj, csak akkor mondja meg és akkor nem várok De ha meg akar, akkor meg haladjon. Hát haladt is, lett is búcsú, meg ölelés, aztán mindkét gyerek beszélt a saját övö nénijével és megígérte, hogy odafigyel. Hogy ebből mi lett, ne tudni, mert a délelőttös óvónő már hetedhétországon túl jár, mire délután én megyek, de még a délutános boszit is láttam bandukolni az utcán, szóval csak a kiscsoportos óvónő maradt, de Ő nem panaszkodott. Jancsit megdicsérte, így együtt lelkendeztünk és mondtam neki, hogy igazán nagyon ügyes nagyfiú és nagyon büszke vagyok rá. Julisra sem panaszkodott, így mindketten dupla dörmit kaptak. Tudom, kajával nem jutalmazunk, de még nem szereztem be egy vagon matricát.

Az oviban odajön az egyik gyerek, rám néz és mondja Julisra mutatva, hogy vágjad le a körmét, mert hosszú. Mikor vágod le? Erre mondtam neki, hogy akkor nyisd ki a szemed, aztán utána okoskodjál… Megnézte a gyerek Julis körmét, majd rám nézett. Mondom, Igen? Egyéb kérdés? – Nincs – Akkor jó lenne, ha a saját dolgoddal foglalkoznál… Erre elsomfordált.
Hazafelé kérdeztem a gyerekeket, hogy melyik volt ez a gyerek? Mondják, hogy a Robi… Kérdem, a Robi???? Amelyik a középső ujját mutgatja és erre tanít Benneteket? – Igen! . mondják… Óóóhhhóóó… akkor majd kezeljük Robikát máskor is :D
Bár leginkább Robika anyukáját kellene… Arra van esze, hogy a gyereke ilyeneket csinál, meg a kicsiknek ilyeneket tanít.

Utána a nagy játszóra mentünk, Karika mamával bandáztunk egyet, és nyugtáztuk, hogy mennyit fejlődtek a gyerekek az utóbbi időben.

Odafelé és visszafelé is volt pár cuki pillanat. Hazafelé mondja Julis, hogy ma is nézhetnek filmet? Azt a rendőröset? Kérdeztem, hogy amelyikben a sok-sok rendőrbácsi van (Rendőrakadémia), vagy amelyikben a kövér nagy bácsi, meg a véony bácsi a rendőrök? (Bőnvadászok, Bud Spencer – Terence Hill) A választás a sok rendőrösre esett, és ahhoz akkor kérünk „pattogott kukoricát”, de előtte együn vacsorát, „tejbegrízet”. Mondom neki, hogy az most nincs. Jó, akkor együnk hideget! – Oké – Tejbegrízet – de, mondom, nincs :D – Jó, akkor főzök – mondja Julis – Haha :D Mondom, főzzél, kérek én is! :D Mindketten jót nevettünk ezen :)

Hazaérve gyors vacsi, nem tejbegríz, hanem virsli, gyors készülődés és indult a film. Másodjára néztük az első részt, tetszett nekik :)  

Bernát

Itt van ugye ez az egész gyerek téma, önismeretm meg vizsgálódás, meg minden. Közben gyógyszert váltottam és rendesen piszkálja a hasam, fáj, nyomasztó érzés, mint mikor gyomorideged van valami miatt. És csak agyalok, hogy mi a baj??? Van egy nagyon bürokratikus munkám, szinte már több az intézkedés, mint a munka. És ezen agyalok már jó pár napja, készülök, és idegeskedek, és most nem tudom, mitől van bajom. A munka miatt idegeskedem, vagy a gyógyszer miatt fáj a gyomrom? Nincs nekem elég bajom? még ez kellett csak a nyakamba. És persze idővel mindent megoldunk. De itt látszik, hogy azért, mert van egy nehéz és bonyolult kacsolatod, még az élet nem kímél, és ad még egy kicsit.

Néha kimaradok a gyerekes hétköznapokból, mert kell a pénz és sokat dolgozom. És mikor haza jövök a fárasztó munkából, itt a két gyerek, aki nem kímél, és indul az apa Apa APA APPPPAAAAA
és tudod, hogy azért, mert épp meghalsz, még velük is foglakozni kell, beszélgetni, válaszolni a négydimenziós kérdésükre.
Hogyhogy négy dimenziós? hát úgy : APPPAAA amikor később néztük a rendőrbácsis filmet, akkor egyedül volt rendőrbácsi és nem sokan és ? - Igen!
Tegnap néztük a Rendőrakadéiát, és nagy élmény volt nekik, de még nem tudja elmondani, hogy mi tetszett, csak feltörnek belőlük mindenféle alany és állítmány mentes kérdések! J De ha elhajtod, hogy erigymá, fiam, mint szódás a lovát, akkor egy idő után már nem kérdez, és már nem te leszel a mindent is tudó apa, hanem te leszel „apa, a mérges”. És az nagy pofán csapás, mert ezt te csináltad magadnak. Persze nálunk ez nincs így, mármint van, hogy mérges vagyok, de nagyon ritkán hajtom el a gyerekeket.
Minnél többet foglakozunk velük, annál értelmesebbek lesznek, és idővel annál értelmesebb komunikációt kapunk.

Na mára ennyi, holnap folytatjuk :)