2023.09.06.

 

Bianka

Úgy volt, hogy ma nem írok, de mégis egy kicsit.
Ma elég mozgalmas nap volt,  „Imádom”, mikor a gyerekek teljesen egyértelmű dolgokat kérdeznek meg, közvetlenül azután, hogy megbeszéltünk valamit. Pl, hogy keljenek, készülődjünk, megyünk oviba, majd egy perc múlva az egyik rákérdez, hogy ma nem kell menni óvodába? Aztán a másik, hogy a fekete kocsival megyünk mindig, az a tiszta, abban van több hely, abban vannak a gyerekülések is, kb három alkalom volt eddig, hogy nem azzal mentek, hanem a szürkével. És akkor mikor indulunk, megkérdezi, hogy a fekete kocsival megyünk?
Egy év alatt nem tudtam még ráhangolódni ezekre, értem én, hogy biztonságérzet, meg anyámkínja, de, miért fárasztanak ezzel?

Reggel együtt indultunk, Bernát a munkába, mi meg az oviba. Kergettük apát. Jancsi egész úton csak figyelt és koncentrált, Julis végig kommentálta az egész utat. Ott van apa, apa gyorsan megy. Mi is gyorsan megyünk, mindjárt utoljérjük. Ő is bekanyarodik? Nem, apa dolgozni megy, mi kanyarodunk be, apa nem kanyarodik be, csak mi. Mi óvodába megyünk, apa ne jön óvodába... 
És ezt úgy mondta, mintha ezt bárki is kérdezte volna tőle, vagy mondjuk Jancsinak kellene agyaráznia, de itt szerintem az egyetlen, akinek erre szüksége volt, az Julis. 

Az oviban kiderült, hogy Julis kinőtte a benti cipőjét, ma reggel, mikor felvette, kishíján sírt. Én nem emlékszem nagyon ilyen esetekre az én gyerekkoromból, egyszer volt egy olyan, hogy még kicsi elsősként karatéra jártam és volt egy edzőtábor, ahová nem edzőcipőben mentem, akkor még a gyerekeknek nem annyira volt divat ez, hanem ilyen kis vékonytalpú mokaszinban, amire azt gondoltuk, jó lesz, de ott kiderült, hogy brutál kinőttem és az edző vitt el tornacipőt venni, de ez már nem első nap volt, és addig én minden edzést végig szenvedtem a kis, kényelmetlen cipőmben. Anyám meg most biztos fogja a fejét, hogy hogy történhetett meg ez? Hát őszintén? Fogalmam sincs, de valahogy én azt nem annyira éltem meg akkor katasztrófának. Azt sem, hogy szorít a cipő… Szóval nem tudom, hogy ez a gyerekfejekben hogy megy, mindenki szól-e az ilyen helyzeteknél… nem tudom. Minden esetre, ma végig a szandáljában volt, szóltam, hogy kinőtte a bentit, délután intézzük. El is mentünk ovi után, és basszus… nem egy számmal kellett nagyobbat venni. Lehidaltam. Oké, olyan üzletbe mentünk, ahol lehet, hogy a számozás nem a legnagyobb Európaihoz illeszkedik, de akkor is… Viszont szép cipő, tetszik is neki, gumis pántos, szóval most már nem mondhatja, hogy nem tudja gyorsan felvenni.

A játszó így ma kimaradt, helyette ugye cipőt vettünk, és mielőtt beugrottunk volna az élelmiszer részlegre, azért futottunk egy kört a kocsihoz, mert „pisilni kell!!!!!!!!!!!!!!!!!!” de ezt olyan arccal és testtartással, hogy azt néztem, hogy most, vagy a pénztárnál pisilja össze magát :D
Elértünk a bokorig, hála Istennek :D

Nagy örömömre szolgált, hogy a tegnapi tervünk bevált. Az, hogy komolyan elbeszélgettem a gyerekekkel a csúnya beszédről valahogy bement. Tegnap délután mindkettő nyitott volt – de főleg Julis – az információra, az is tetszett Neki, hogy Robikát elhajtottam melegebb éghajlatokra, hogy a saját dolgával foglalkozzon, és amikor ezt összegeztem Julisnak, nagyon tetszett neki. Utána megkérdezte, hogy máskor majd megverem a Robikát? Mondtam Neki, hogy nem, egyrészt nekem ez egyáltalán nem dolgom, másrészt nem verekszünk, harmadrészt verekedni bárki tud, ahhoz nem kell nagy ész, de úgy válaszolni, hogy a másik elszégyelje magát, ahhoz kell… szóval inkább erre gyúrjunk.
Azt is megbeszéltük még tegnap (meg ma is), hogy elárultam a nagy titkot, sokan azért beszélnek csúnyán, mert félnek. Félnek attól, hogy másképp nem veszik észre őket. De nekünk, akik okosak vagyunk, pláne Julisnak, aki nagyon okos, csodálatosan beszél, és még csodaszép is, neki erre nincs szüksége, hogy csúnyán beszéljen. És ha azt szeretné, hogy Óvó néni figyeljen rá, akkor nem kell csúnyán beszélni, csak odamenn hozzá, megfogni a kezét és azt mondani, Óvó néni, szeretnék valamit mondani.

Ma kutyáztam is. Megtudtam, hogy van egy családnál egy keverék kutyus, aki elég vad dolgokat csinál, s mivel kisgyerekek vannak és ennyire kiszámíthatatlan, még az is felmerült, hogy elaltatják.
Úgy voltam vele, hogy a kutya érdekében szánok 1-2 órát arra, hogy a gazdikkal beszéljek, hátha új távlatokat nyithatok náluk, hátha fel tudom csillantani a reményt, hogy a hobbikutyázásban mennyi öröm rejlik.
Megisertem egy fantasztikus képességekkel rendelkező nagyon okos kutyát, és beszéltem a gazdikkal. Nem akarok annyira bevonódni, mert a döntés egyértelműen az Ő kezükben van, de nagyon sajnálnám, ha nem tartanának ki mellette.
Reménykedem és közben dühöngök, hogy ennyi egy élet. Hogy napi 5-10 perc annyira sok lehet valakinek, hogy inkább megszabadul egy kutyától.

Örülök, hogy nálunk a gyerekek már egy új irányba indulnak a kutyázás terén. Mi vigyázunk az állatainkra, és elég morci leszek, ha valaki nem figyel az éppen pihenő kutyára, és nekimegy, megrúgja, rálép. Szeretjük, tiszteljük az állatokat és összességében a természetet és nagyon örülök, hogy a mi gyerekeink már ebbe nőnek bele és számukra ebből egyik sem lesz kérdés. És közben a szívem szakad meg, mikor látom, hogy az ovistársuk hogy viselkedik a saját kutyájukkal, hogy az a gyerek nem is tudja, mekkora nagy mákja van, hogy egy birkatürelmű kutya van mellette, aki bármit elvisel , miközben egyébént egy láncon éli az életét. Annyira katasztrófa ezt látni, hogy a 21. században még szokás láncon tartani a kutyát, és nem rászólni a gyerekre, mikor a kutya fejére csap.

Pedig a mi mostani kisgyerekeink a jövő. Most, ezekben a napokban, hetekben, években adjuk át nekik a tudományt, az értékeket.

Tegnap nagy meglepetés ért.

A blogunkat megosztották egy örökbefogadós csoportban, és nem tudom, kik, hányan nézték meg, olvastak bele, netán osztották meg, de a statisztika egy elég szép nagy ugrást mutat. Ennek azért örülök, mert kb valahogy így képzeltem, hogy majd ilyen tájban lenne értelme elkezdeni megosztogatni. Mert az elején még gondolhatja az ember sima rinyálásnak azt a sokmindent, amiket leírtunk. Meg aztán ott az elején ki tudta azt előre, hogy nem fáradunk-e bele, nem adjuk-e fel - mármint a blogírást. És a harmadik, hogy joggal merülhet fel a kérdés, hogy friss örökbefogadóként nulla tapasztalattal az örökbefogadás és a gyerekezés terén mit osztjuk mi az észt? De így, egy év után már azért mondhatjuk, hogy ha nem is lettünk profik- jaaaaaaj, de mennyire nem – azért mégis mögöttünk van egy év a maga izgalmaival, szépségeivel, közdelmeivel. És utólag nem vagyok büszke a kirohanásaimra, vagy arra, hogy volt, hogy a fenekére csaptam valamelyiknek… de az is én vagyok, (voltam) és az  is hozzájárult ahhoz a Biankához, aki azok által is lettem mostanra, és szeretem :)

Börnát

No írjunk valami vicceset is, mert négyszázan olvassák!
Mondom az asszonynak, hogy bár alig voltam itthon, én is írnék… amíg ő kimegy és csinál nekem tejbergrízt! (mert hát nagyon rákívántam :) )
No jöttem haza az egésznapos munkából, koszosan, fáradtan. És mint egy idilli kertvárosban, az utcasarkon köszönök a kutyás csávónak, akivel sokat beszélgetünk, de ha lelőttök, se tudom a nevét. Jövök tovább lassan, hogy ne verjek port, mert hát van itt intelligencia! És épp jön ki az egyik szomszéd, ő Zsolti, az ő nevét tudom :) Köszönök, intek, megyek tovább, a szembeszomszéd beszélget az oldal szomszédommal, köszönök, intek és hazaérek. Nyitom a kaput, rohan oda a két gyerök, hogy apa! apa! szeretlek, megölelhetlek? Mondom, csak előbb kiszállnék a kocsiból és becsuknám a kaput. Nehogy bejöjjön rajta valaki. (a kutyás szomszéd közelgett a kutyájával és nem akartam egy felesleges túlkapást a vérmes tacsinktól! )
A gyerekek megöleltek, mesélték, hogy mi volt az oviban (a drága feleségem meg csinálja a tejbegrízt 22:54!)
Bejöttem a házba és megmosakodtam, beszélgettünk az asszonnyal, hogy mi volt ma, majd egyszer csak jön be Julis: apa, Jancsi letépte az udvari öntözőt, (van egy pár párakapu szórófej kifeszítve az udvaron és azt tépte szét, igazából széthúzható, de nem szabad széthúzni, és ezt már töbször megbeszéltük!) Na hívom Jancsit befelé, Julist meg kiküldtem mert állandóan bele pofázik mindenbe, ilyen kis okoska. Kérdem Jancsit, hogy mit csinált, erre, hogy nem csinálja többet, mondom, nem azt kérdeztem. Kihúztam a locsolót…. -  és szabad ezt? - NEEEMMM. - Akkor miért piszkáltad, és miért Julis hozta be amit leszakítottál??? (mert Julis ilyen kotnyeles és árulkodós!!!)
Kérdem Jancsitól, hogy most mit fogsz kapni? - Pofont. - És menyit? - Sokat. - Ott hirtelen felindulásból adtam volna neki két akkorát, hogy biztos beesik az asztal alá…. DE az egy év hatása, hogy már nem izgat, (annyira) ha valami rosszat csinálnak, és igazából ez nem egy akkora probléma, csak nem akartam, hogy azt higgye, hogy bármit tönkre tehet.
A végén persze nem kapott semmit, még letolást se, csak mondtam, hogy nem piszkáljuk a locsolót. Nem tudom, hogy járt volna jobban a kölök, ha kap két atyait, vagy így, hogy gyakorlatilag félelembe volt, hogy kap egy pofont, és rettegett, vagy egy percig, és végül nem kapott semmit? Néha szándékosan reagáljuk túl a dolgokat, mint párnapja a bogyó evést, hogy az mérgező, és, hogy ehettek, mikor meg se kérdezték???!!! Persze a bogyó nem volt mérgező, de mi van, ha holnap valahol talál valamit és megkóstolja, én meg mehetek vele az ügyeletre. Tanulja meg, hogy csak azt esszük meg, amit ismerünk! Az erdőn se piszkáltuk a gombákat, mert nem ismerem, lehet hogy mérgező és ennyi.

Szolgálati közlemény kész a kajám! 23:05 J
Na jó, ez nem mindennapos, de már tegnap is szivatott a tejbegrizzel (csak megemlítettem – Bianka) és még ma se kaptam, há mi az én gyomrom? Éhezők viadala? Há nem? DE! 2! (és remélem, hogy a dietetikusom nem olvassa a blogot)

Ja! volt egy aranyos asszisztens a dokinál, már nyugdíjas, de tudod, az a nagyszájú, öreg motoros, aki mindenhez is ért! És összefutottunk a boltban és épp a kakaós csigákat pakoltam bőszen, amikor oda állt mellém és rám köszönt furcsán vigyorogva. Visszaköszöntem és csak annyit mondtam, hogy nem nekem lesz! De persze mind én ettem meg. Erről jut eszembe a zabálás. Julis az oviban öt darab fél kiflit nyammogott be délután uzsonnakor… Ilyenkor kiraknak mindent egy kosárba, és aki éhes, vehet még, Na az én beles potrohos lányom be is duplázott egyből. Két kefír, + két és fél kifli. Mint utólag megtudtuk, azért nem három kefírt evett, mert valakik épp a wc-re akartak menni és bár kibotott egyet, visszatette a tálcára…
Aztán persze Bianka mondta megrökönyödött óvónőnek, hogy legközelebb ésszel már, mert tarkon baszlak, vagyis, hogy figyeljenek oda, hogy a gyerek ne zabáljon már ennyit. Nem szeretnénk, hogy pocak malac legyen.

Bianka

Az az igazság, hogy a mai napig nem tudom, hogy hogy kell egy ekkora gyerek étkezéséhez hozzállni. Próbáljuk mindennel megismertetni a folyamatokba, vásárlásba, előkészítésbe, főzésbe bevonni, ami eddig elég jól is ment. És jó lenne, ha szabad lenne az evésben, de persze úgy, hogy nem hat adagnyit eszik. Én elég nagy vagyok, pontosan tudom, hogy ez nem vicces dolog és nem is kellemes. Igyekszem nem görcsös lenni ebben, de nagyon szeretném, ha Julisnak nem kellene ezt megtapasztalnia.

Mikor az óvónő mondta, hogy Julis az ötödik kiflit eszi, megkérdezte, hogy otthon is ennyit eszik? Elmondtam a stratégiát, hogy igyekszünk két kaja közt nem nassoltatni. Nincs is elől. Amit nem lát a szem, nem fáj a szív érte, ugye… Szóval nincs kint a mindenféle ropi, meg cukor, ne is jusson eszébe, hogy kérhetne ilyet. És amikor kaja van, akkor eleve egy kicsit kisebb adagot adok neki, mint amire azt saccolnám, hogy kérne és amennyi elég lenne. Ha kér még, akkor már csak kb a harmadást, negyedét adom az első adagnak és ha még kér, akkor is adog, de már még kevesebbet. Ha kérne még, akkor falatonként adnék neki még sokszor, de nem kér, addigra elg lesz neki.
És azért vagyok kicsit dühös, mert ez már megint olyan szituáció, hogy nem vagyok ott, nem tudom kezelni, de rám önti a problémát. Mit csináljak vele? Ő van ott, Ő számolja, mennyit eszik. Miért nem küldi el onnan? Miért nem veszi el a kaját onnan? Mirt van egyátalán kint a kaja? Aki már akart, evett, már mindenki jóllakott, de a kaja még kint van és a nyammogók még eszegetnek. Nem értem.

Bernát

Agyalok még a jubileumi írás tematikáján, hogy mit kéne írni, gondolom, valami összefoglalós nagy világmegváltós bölcsességet, amit lehoznak majd az újságok is. De még nem találtuk ki. Lehet, hogy addigra írhatnátok kérdéseket és arra válaszolnánk, persze név nélkül, csak a genyó kérdezők neveit írnánk ki!!! :D
Holnap megint meló, a héten nincs időm a gyerekeket fuvarozni, majd a jövö héten kompenzálom valahogy. De még délután se tudok menni értük, mert rengeteg a munka. Ez az egy hetes nyaralás kicsit feltartotta az ügyfeleket.
És közben befaltam a tejbegrízt, mert meg érdemlem! Fele kakaós, fele fahéjas… :)
(Hú, de sokan fognak most utálni. :) ) Jocakát.