2023.09.10.
Bianka
Vásár
Vasárnap van, tegnap este egész nyugodtan aludtunk el, és
elég sokáig tudtunk ma aludni, kb egyszerre keltünk, aztán gyors kávé és
elkezdtünk készülpdni, ugyanis a városunkban rendszeresen van vásár, ahová
eddig nem vittük a gyerekeket, mert engem nem annyira érdekel a vásár, Bernátot
igen, de az azért húzós lett volna, hogy kimegy nézelődni két gyerekkel.
Viszont eddig mindig volt is valami, ami miatt én nem mentem, de most nem
úsztam meg.
Amit mindig minden alkalommal veszünk, az a lángos, így reggeliben nem is
gondolkdtunk.
Már itthon modtuk nekik, hogy megyünk a vásárba. Amit persze el nem tudtak
képzelni, hogy mi az, vagy hogy megy. Kérdezték, mit veszünk? Mondtuk, hogy jó
eséllyel semmit, (mostanában számunkra nem annyira volt jó kínálat) de lehet,
hogy majd valamit mégis.
Már a kocsiban ültünk, mikor Julis elkezdett okoskodni Jancsinak, hogy megyünk
vásárolni. Mondom, nem… nem vásárolni megyünk, hanem vásárba. Az más. Az egy
bolt? – kérdezi. Modom, nem bolt, csak hasonló. Szabad téren van, nagyon sok
ember megy oda, és mindenki kiteszi, amije van…
Aztán Bernátra néztem, aki addigra már elég furán nézett, szerintem várta, hogy
ebből mi lesz. Szerencsére a gyerekek nem értik ezeket, de én elkezdtem
nevetni, és utána már bármit tettünk hozzá a témához, az már mind csak a másik
értelmet gazdagította.
Jól bevásároltunk, pár hűtős-uzsonnás zacskót vettünk, meg
lángost és fagyit. Nem is mentünk végig. Végül még pár kiló hagyma és egy nagy
dinnye csapódott hozzánk, aztán irány a kocsi. Nekem ez is bőven elég volt,
szívesebben ücsörögtem volna itthon, de tudom, hogy kell(ene) mozognom is, így
abba a két jóba kapaszkodtam, hogy együtt voltam Bernáttal, meg úgy
összességében együtt voltunk négyen, és megtettem 5000 lépést,amiről tudom,
hogy a javamra válik még akkor is, ha nem esik jól.
Nem ebédeltek
Hazaérve már nagyon meleg volt, elindítottuk a Mackótestvér
2-t, és kb ebédig azt néztük. A film közben a gyerekek kaptak egy kis dinnyét,
ami a további rész miatt érdekes. A film után még kiküldtük őket a levegőre, addig
én ebédet melegítettem. Kiszóltam a gyerekeknek, hogy gyerekek, ebéd…. semmi
reakció. Majd újra szóltam: Juliska! Jancsi! erre hallom kis idő múlva, hogy
Julis készülődik, mondja Jancsinak, hogy szóltam. Már indultam értük, hogy mi a
hóhér van már...? Kérdezem Julist, hogy hallottad, hogy szóltam? Mondja, igen?
Kérdezem, hányszor szóltam? Modja, kétszer… mit mondtam elsőre? – Azt, hogy
gyerekek, ebéd…- Így van Tehát akkor hallottad. – Igen. – És amikor szólok, mit
kell csinálni? – Jöööönni…. – (kezdi a nyávogást) Úúúgy bizony. Méghozzá
FUTÓLÉPÉSBEEEEN!!!!!!! (és látom, Jancsi még hanyatt tornázik a fészekhintában.
Jó, rendben, akkor wc, és lehet menni aludni. Jancsi kicsit félreértette a
dolgot, mert jött volna ki az asztalhoz, mondom, hohó…. arra befelé van az irány.
Aki éhea, az ugrik, mikor szólok. Aki nem jön, mikor hívom, az nem éhes.
Senkinek nemm fogok könyörögni.
Nem estem kétségbe, mert a dinnyével, meg a délelőtti lángossal szerintem még
jól elvoltak, lehet, hogy eleve így volt jó, de minden esetre ez így azért
okításnak sem volt utolsó.
Kagylózás
Dumbó-Julis félelmetes, hogy bármi felnőttes beszéd van, p
azonnal ott terem és fülel. Most már nem azt van, hogy ilyenkor próbálok
virágnyelven beszélni, hanem határozottan elküldöm, hogy menjen a dolgára.
Illetve a másik, ami most jött be, hogy odajön, bújik, mintha annyira ölelni
akarna, és ha a szemei ki tudnának jönni, mint a csigának, akkor mindenbe
belenézne. Tegnap este midkettőt el is küldtem. Jancsi is jött, hogy anya,
megölelhetlek? Nyitottam a karom, mondom, gyere. És akkor odahajtja a fejét és
már a gépemet nézi, hogy mik vannak benne, és olyan gyorsan, hogy tisztán
látszik, hogy eleve nem az ölelés volt a célja, hanem az, hogy közelebb
kerüljön a monitorhoz. Aztán Julis dettó. El is küldtem mindkettőt, és mondtam
nekik, hogy az ölelés nem arra való, hogy közben valami mást csináljunk. Ha
ölelni akarunk, akkor tessék ölelni. Ha kíváncsiak vagytok a gépre, tessék azt
mondani. De ez így hazugság.
És Julis ma ugyanezt csinálta, kint volt a tablet, megnéztem rajta valamit,
egyből jött oda, bújt hozzám, szemei meg már kocsányon lógtak… na, mondom,
húzzál innen….
Egy év
Látva azt, hogy eltelt egy év, nem tudok napirendere térni,
hogy vannak nekik dolgok, amiket egy év alatt nem sikerült megtanulni,
megérteni, és a ránk, szülőkre nézve meg az a döbbenet, hogy így egy év után
még mindig fennakadunk dolgokon.
Már többször mondtam másnak is, meg írtam is, hogy csalóka
ez az egy év. Olyan sok és olyan kerek és valahogy az az érzésem és a belső
késztetésem, hogy egy év elteltével fel kell tudni mutatni dolgokat. Erre az
időre már el kell érni valahonnan valahova, látni kell, hogy van eredmény. Ez a
belső késztetésem. Miközben mondják a tapasztaltak, a gyakorló szűlök, a
Tegyeszesek, a régi örökbefogadók, hogy a teljes egységhez, hogy minden és
mindenki helyre kerüljön, ahhoz két-három év kell. Jancsi kérdezi mindig, mikor
mehet suliba. Úgy, hogy még nem tud nagyobb távlatokban gondolkodni, nagyon
nehéz elmondani neki, hogy még majdnem annyi időt kell oviba járnia, mint
amennyit összesen élt. Fel sem tudja fogni még az egy hónapot sem. Azzal
szoktam neki magyarázni az egy évet, hogy emléksik-e, milyen régóta vannak itt?
Persze , hogy nem emlékszik, persze, hogy nem tudja. De az egy olyan markáns
változás, amit talán felfog és időben is tud valamennyire hova tenni, legalább
annyira, hogy nem tegnap volt ez.
És akkor nekünk még legalább még egyszer ennyit kell együtt
megélnünk, mire tényleg egy család leszünk. (ha nem háromszor ennyit)
Mert egy év eltelte után még mindig mondok, teszek
olyanokat, amiken magam is megdöbbenek és utólag gondlkodom, hogy ennek hogy
kellene lennie, és miért nincs úgy.
Ma pl kint az előkertben a hintapadon ültem. Az előkertet
visszavettük ugye, visszacsináltuk majdnem az eredeti állapotára, szóval ez
most is egy nyugalmasabb rész és minden szívbaj nélkül szoktam innen a
gyerekeket elküldeni. És ma kiültem a hintára, Julis meg ott izgett-mozgott körülöttem,
be nem állt a szája, mindent kommentelt, én meg szinte mindent nyugtztam, de
borzalmasan untam, csendet akartam volna inkább.
Most elment egy autó, - szuper - bemegyek, eszek szőlőt. – oké - Szőlő van a
számban. – Jó - Megrágtam. – Oké - Lenyelem. – Nyeljed. - Bemegyek újra. –
Menjél - Nemsoká uzsonnázunk apával. De én majd szőlőt ennék inkább. De
bemegyek, kész az uzsonna. Majd utána kijövök. Majd utána odaülhetek melléd? –
Nem. – Oké.
És ha ezt a beszélgetést – főleg a végét – most mástól
hallanám, vagy videón látnám, azt mondanám, hoy milyen szívtelen dög ez a nő,
és ezt a szegény kislányt miért nem engedi oda?
És ha a nagy könyvet nézem, akkor oda kellene engednem. Ha a nagykönyvet nézem,
akkor fel sem merülne, hogy ne jöhessen oda mellém. Nem tudom, velem volt-e ilyen, de
nem emlékszem olyanra, hogy ha nálunk valaki csak úgy elvolt lazított és én oda
akartam menni, akkor azt mondta volna, hogy ne.
Olyan sokszor volt, mikor a nagymamám már ideges volt valamiért rám és csak
annyit mondott: hagyjál már! szűnjél meg egy kicsit!
Szóval biztos volt alkalom, mikor én is idegesítő voltam. De ma ezen
gondolkodtam, amit Julisnak mondtam. Annyira határozottan mondtam nemet. De
tényleg nem akartam, hogy odajöjjön. Én nem vagyok – még mindig nem – olyan bújós,
meg olyan ölelkezős. Ma is a vásárban, mikor álltunk sorban, ott állunk, meleg
van, patakokban folyik rólam az izzadtság a napon, és jön, támaszkodik nekem,
rakja oda a fejét és legszívesebben arrébb toltam volna, de nem tettem. És ott
a padnál meg megtettem, hogy távol tartom kicsit. És attól, hogy azt gondolom,
a nagykönyvben egy jó anya azt mondaná: hát persze, kincsem, gyere csak! én meg
simán elintéztem ezt egy nemmel, nagyon rosszul éreztem magam. De belegondolva
az sem lett volna nekem akkor jó, ha odajön. Wááá…. de gáz ez így.
És ezért kettős ez az egyév, mert van is eredmény, meg nincs is. Legalábbis nem teljesen az, mint amit elképzelnék.
Olyan, mint a festmények. Egy erdőt én 8-10 rétegben festek meg. Ha a Megrendelő azt mondja, hogy 50%-os készültségnél kér képet, akkor nagyot fog csalódni, mert csak pacákat, meg foltokat fog látni. De én tudom, hogy annak a foltnak ott szerepe van, pont ott, pont úgy, és, hogy jó lesz az, ha majd elkészül, de most még nem mutatja a teljes valóját.
Hát így vagyunk mi is. Megvannak a foltok,, pacák, festődnek a rétegek szép lassan, Már csak egy-két év és kész lesz az első családi festményünk :D
És persze van rossz is, meg aztán van olyan is, hogy megyünk
a kocsiban, hárman, megy a zene, jó a kedv, hallgatjuk, én énekelek is néha,
ami külön tetszik nekik és annyira cukik, hátranyúlok a szabad kezemmel és
megfogjuk egymás kezét kicsit. Meg van kis cukiskodás a fürdésnél is, az
alvásnál is, az ovi után is, mikor felveszem őket, vagy mikor valami hatalmas
baj történik a játszón, mint pl elvesz a kb 6 mm nagyságú kagyló, amiből
van mág 3000 darab a homokozóban, de olyankor vigasz kell.
Szóval vannak ezek is. Aztán meg nem tudom, miért nem engedem oda mellém.
Várom a következő egy évet.
Nagyöregek
Az viszont biztos, hogy most mi lettünk a „nagyöregek”, a
tapasztaltak. Most egyszerre három családról derült ki, hogy ők is
örökbefogadnak, az egyikről már tudtam és náluk már indul is a barátkozás,
szóval ha minden jól megy, két hét és viszik haza a gyerkőcöt :) És nem
gondolom magamat / magunkat profinak, jajj, de nagyon nem… de azt viszont
pontosan tudom, hogy a dolog néha tud különösen nehéz lenni, és remélem, hogy
tudok majd jó tanácsot, vagy csak egy kis bátorítást adni.