2023.09.12.

Bianka

Óóó, hogyan is rekonstruáljam a mai nap eseményeit…?

Volt ma minden: viharos reggel, pszichológus, ünneplés, szülői értekezlet, SZMK, hullámzó hangulatú vacsora… Kezdem az elején.

A reggel. Jól indulhatott volna, de kicsit mi is összekülönböztünk Bernáttal egy számla kiállításon, de ez nem volt annyira vészes, tudtam, hogy ez még a hajtás utózöngéje, nem is vettem komolyan, de lehet, hogy ez is bejátszott Julis hangulatába. Az öltözés még egész jól ment, de a hajcsinálás előtt összekülönböztünk. A szemüvegét a lencsénél igazította meg. Rászóltam, hogy nem így. A keretnél igazítunk szemüveget. Próbáld újra! És azzal lejjebb húztam az orrán a szemüveget. Megint feltolta az üvegnél. Nem! – mondom határozottabban. Hát ne fogdosd már össze! Jó, hogy összetapicskolod és maszatos és nem látsz ki rajta? Középen toljuk fel, vagy a keret szélén. Újra lehúztam az orrán. Próbáld újra. Visszatolja a lencsénél… Juliska! Te érted, miről beszélek? Vedd le a szemüvegedet, nézzük, milyen részei vannak. Hol van a szára? Megmutatja. Jó. Hol van a lencséje? Mutatja. Igen. És hol a kerete? Bizonytalankodik. A lencse körül van a keret. Mutatja, segítek neki. Oké. És mutatom, hogy a szemüveget a közepénél toljuk fel, vagy a szélénél toljuk fel, vagy a száránál fogjuk meg és igazítjuk meg. És akkor megint feltolja a lencsénél. Idegesen levettem a szemüveget, és mindenhol összefogdostam a lencsét. Mindenhol. Sokáig. És mondtam neki, hogy jó, oké, ha így szereted, hogy semmit nem látsz a teljesen összemancsolt lencsén keresztül, akkor itt van, tessék! Látom, így szereted! Persze, nem tetszett neki… és miközben beszéltem hozzá, ledobta az ágyra a szemüveget, sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Utána mentem és a copfját megmarkolva visszavezettem az ágyhoz. Megbeszéltük, hogy nem viharzunk ki a szobából, ha valaki beszél hozzánk… Majd megcsináltam a haját.
Ezután közvetlenül Jancsi felkiáltott, hogy talált egy fülbevalót! Megtalálta a múltkor elveszített ezüst fülbevalót, amiből ugye kettőt vettem anya-lánya fülbevaló gyanánt, de aztán Julis elveszítette a füléből az egyiket, és az enyémmel pótoltam.
A megtalált darabot feltettem a polcra a másik fél fülbevaló mellé.
Nagyon örültem neki, nagyon megdicsértem Jancsit, hogy milyen ügyesen észrevette, és megtalálta a fülbevalót, mire megkérdezte, hogy kaphat-e csokit? Mondtam, hogy miért ne? Mire Julis is megkérdezte, hogy Ő is kaphat-e? Kérdeztem, miért is? Nem fogadsz szót, nem jössz, mikor kérlek, otthagysz, mikor beszélek hozzád, nem figyelsz arra, amit mondok. Miért is kellene extra fincsiséggel kedveskednem neked? Görbült lefelé a szája.
Arra gondoltam, ne kezdjük rosszul a reggelt, kapnak egy-egy dörmit. Jancsinak odaadtam, Julisnak meg úgy adtam oda, hogy lehajoltam hozzá és mondtam neki, hogy nem szeretem, ha feleslegesen beszélek, és nem szeretem a műsort. De ezt mögöttünk hagyjuk, induljunk újra. Kezébe vette a dörmit, majd hisztisen, sírva, vádlón mondta, hogy de nem cserélted ki a fülbevalómat!
Nagy levegőőő…… Na takarodjál ki innen….. Kiment a hintára, nem ette meg a dörmit… Visszakértem.
A kocsiban meg elmondtam neki hogy az azért megvan, hogy most ilyenkor magadat szívatod? Hogy ha egy kicsit is odafigyeltál volna korábban, akkor pontosan tudnád, hogy két pár UGYANOLYAN fülbevaló van, szóval mindegy, hogy hogy cserélgetjük őket… És ha nem ukkadtál vlna ezen, megehetted volna a dörmit. De nekem mindegy, ha szereted szívatni magad, hajrá. De tudd, hogy a legtöbb esetben ez rajtad múlik, hogy mennyire akarsz szívni. Én az aynád vagyok és én szeretlek és nem akarom, hogy többet szenvedj, mint amennyit mindenképp muszáj. De ez később nem sok embert fog érdekelni. Szóval tényleg rajtad fog múlni.

Nagy szavak ezek egy lassan 5 éves gyereknek. Lehet, hogy a felét sem értette. De már csepegtetem neki ezeket, mert kell, muszáj. Ezek az élet dolgai és nem fogom burokban nevelni. Ameddig lehet, addig persze mennek a mesék, meg a szép világ, de az életre nevelést már el kell kezdeni.

AZ oviba érve minden oké volt, ölelés, gyors elkészülés, meg minden, szóval boldogság volt.

A pszichológusnál is beszéltünk Julisról, mondott is pár használható dolgot. Hogy pl amikor felmerül, hogy nem akarnak oviba menni, akkor beszélhetünk a feladatokról, kötelességről, hogy nekem is van, nekik is van. Eddig el is jutottunk korábban. Viszont most mondta azt is, hogy ilyenkor kérdezzem meg még azt, hogy mivel tudnék segíteni neki, hogy könnyebb legyen? Kis dolgok… tegyek több csatot a hajába? Vagy öleljem meg? – És nagyon tetszett az ötlet.
Illetve megbeszéltük, hogy a további irányunk a súlyom lesz… :)

A pszichológus után anyával találkoztunk, volt egy kis ünnepelnivalónk, szóval egy kis közös reggeli, kávé, sütike… és sok beszélgetés, ami nagyon jó volt. Sok mindent átbeszéltünk, volt sírás is persze :D Szinte mindig van :D de hát ez így kerek :)

Délután meg szülői volt, amiről most nem sokat írnék, csak annyit, hogy kérték, hogy van-e jelentkező SZMK-ra… senki nem volt, feltettem hát a kezem. Elsődlegesen az lebegett a szemem előtt, hogy a gyereknek segítek ezzel. ÉS BASZKI, NEM KELLETTEM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Értetek még ilyet? Igaz, az óvónő-feketeboszi-picsa már a kezdetek kezdetén elmondta, hogy konkrét elképzelései vannak, hogy kiket szeretne az SZMK-ba, egy-kettőt meg is környékezett még az elején, de sorra nemet mondtak. Végül nagyon hálásan köszönte mind az 5 jelentkezőnek, akik közül még kettő kell majd és azokkal felveszik a kapcsolatot a napokban.
Azt kell mondjam, hogy egyébként a hátam közepére nem hiányzott az SZMK…. komolyan, csak a gyerek miatt gondoltam, hogy jelentkezem. Azt hiszem, a kreativitásomnak egy picit hasznát tudnák venni, de ha nem kell, akkor nem erőszak a disznótor :D Majd ha megkeresnek valami ilyennel, akkor kiszámlázom :D

Ebben egyébként biztos az is benne van, hogy ez a csaj az elején sokszor méregette a határozottságomat. Hangot adott annak, hogy mennyire tetszik neki, ahogy a gyerekekkel beszélek Csak arra nem számított, hogy ezt a határozottságot könnyen megtapasztalhatja Ő is. Amikor vele beszéltem, többször kérdeztem olyat, ami előtt tanácstalanul állt. Többször volt olyan, hogy nem tudott válaszolni, illetve a gondolatmenetét, mivel totál hülyeség volt, eleve blokkoltam. És azt gondolom, ez nem tetszik neki, és nem akarna egy ilyen emberrel együtt dolgozni – amit maximálisan meg is értek.

Azt gondolom – és ez mára az utolsó gondolatom, - mintha ez az egész folyamat egy tanítás része lenne, mintha a családdá válásunk, a szülő-gyerek kapcsolatunk folyamatában erősítene meg minket.
Olyan, mintha a „Négyen a világ ellen” projektnek egy része lenne. Hogy a gyerekeimmel szembeni bizalom,szeretet, elfogadás győzzön a mindenféle küldő támadással szemben.
És ma határozttan az a gondolat jött a fejembe, hogy nem tudjuk, hogy egész nap mi, hogyan történik nem tudjuk az előzményeket, nem ismerjök a folyamatot, de abban biztos vagyok, hogy Jancsi lökdösődése nem a semmiből jön, de mindeig már csak az van lekezelve, hogy Jancsi ellökött valakit. És oké, legyen bünti, mert nem ez a módszer a nyerő. De azt akkor lerendezi az óvónéni és én uténa nem akarok már erről tudni. Persze ha baleset lenne, vagy vér folyik, akkor igen. De azért vannak ők ott, soktízéves tapasztalattal, hogy ezt ott megoldják. Délután előszedni ezeket, amikor a gyerek azt sem tudja megmondani, aludt-e aznap, vagy, hogy mi volt az ebéd, nem fair. Szóval az a határozott véleményem, hogy mától kezdve nem érdekelnek ezek a baromságok.
Fontosabb az, hogy a gyerekkel együtt legyünk és jól legyünk :)