2023.09.22.

Bianka

Életünk cselekménye most két szálon fut, úgy érzem. Élünk a jelenben, intézzük a gyerekeket rohanunk, dolgozunk, háztartást intézünk, és aztán nosztalgiázunk is, meg elméleti síkon élünk, mert napról napra tapasztalunk okosodunk, látjuk a helyzetünket, így tervezünk is.
Azt gondolom, naiv gondolat volt megpróbálni egyszerre összegezni mindent az egy éves jubileumi napunkon, mert az egyszerűen lehetetlen. Minden eseményünknek, minden érzésünknek, a kapcsolatainknak van egy múltja és egy jelene, és a kettő közötti út, amíg ide jutottunk. És most, hogy van szerencsém tudni egy újabb örökbefogadási folyamatról, egy barátkozásról, ahol a pár a barátkozás harmadik napját élte meg ma, akaratlanul is feltörnek az érzések bennem, visszajönnek az emlékek. Bármit mesélnek, mindennel kapcsolatban csak magamból, a mi esetünkből tudok kiindulni, a gyerekeken mit láttunk, mi mit éreztünk, mert nyilván nem vagyok szakember, és profi sem lettem attól, hogy mögöttük van egy év. De persze vannak sablonos helyzetek, tipikus érzések, tipikus problémák, amik a legtöbb folyamatnál előkerülnek. Az Ő barátkozásuk eseményei kicsit visszaigazolás ránk is, hogy nálunk is ez volt, és mi is mennyire bizonytalanok voltunk, sokszor ösztönből cselekedtünk és most már látjuk, hogy jól.

Bernát

Ha már szóba került a másik örökbe fogadó pár, akkor most jól beszéljük ki őket! :)
Az ő életük most jutott el a barátkozásig és bár mi mondtuk, hogy ha más nem, legalább egy naplót kezdjenek el írni (mert lesz mit) mert később a gyereknek is jó lesz visszaolvasni. Most látom, hogy nekünk is jó visszaolvasni, és gondolom, majd a gyerekeknek is. A lényeg, hogy már pár nap után felmerült, hogy nekik nincs idejük mindenkinek beszámolni a történésekről, pedig sokan kiváncsiak. No erre mondom én, hogy írni kell élménybeszámolókat, amit esténként, vagy másnap szét küldesz annak a pár száz embernek, aki érdeklődik és kész. Persze jött a kifogás, hogy sok idő írni, meg fogalmazni, és újrafogalmazni, leellenőrizni, az írást. De, bár Bianka szépen és jól ír, biztos feltűnt már, hogy néha ki-kimarad egy-két betű a gyors gépelés miatt, az én helytelen írásomról meg ne is beszéljünk! De nagyon ritkán fogalmazunk át valamit, szinte csak akkor, ha tele van csúnya szavakkal, illetve, ha nem érthető, hogy mit is akar ez az érzelmileg túlfűtött, tanulatlan analfabéta írni. (mármint én :) )

Bianka

Mentségükre szolgáljon, hogy mi szerintem jól és gyorsan írunk. A jól-t úgy értem, hogy kb ami a szívünkön, az a szánkon, nem szépítünk és úgy írunk le mindent, ahogy az eszünkbe jut, ahogy eslőre megfogalmazódik. Múltkor a pszichológus kérdezte, hogy szent ég, Ti minden nap írtok? Mondtam, hogy néha elsummantunk egy-egy napot, de a vél a minden nap. – De hát az nagyon sok idő… mennyit írtok? – Háááát… - mondom- néha csak egy rövidet, mondjuk egy oldalnyit… Erre tátva maradt a szája… - Miiiiiii????? Egy oldal az kevés???? Mondtam, hogy igen, nekünk az kevés.
És akkor mondta, hogy neki, mire leírja a gondolatait, mire megfogalmazza, átolvassa, újra fogalmazza… - én meg csak néztem, hogy ezt nem is értem. Nálunk nincs ilyen. Amit igondolunk, írjuk lefelé, azt szevasz. Nincs mit szépíteni sem, hiszen kezdettől fogva ez volt a blog célja, hogy kendőzetlenül beszélünk mindenről. Ha mi is a csillámpónis cuccot toljuk, azzal mindenkit becsapunk és folytatódik a sor, ami miatt a legtöbben szívnak.
Én nem kétlem, hogy sok olyan örökbefogadás van, ami szerelem első látásra, a gyerek boldogan jön el a családdal és első perctől úgy élnek, mintha ez öröktől fogva így lenne. Ilyen is van, tutira. És az ilyen esetek mellett gondolim ciki, kellemetlen, netán szégyen leírni, hogy az örkbefogadással teljesült az álmom, gyerekeim lettek, akik sokszor annyira rohadtul idegesítőek, hogy úgy kihoznak a sodromból, mint azelőtt még soha senki. Ciki bevallani, hogy azt érzem, elbuktam, hogy néha szar anyénak tartom magam, mert a sok tökéletes ősanya mellett az ember nem lehet kiakadva, nem lehet fáradt, nem lehet elege a kis cukibogarakból. Ó, pedig dehogynem. Elmondja ezt bárki, még anyáink is, csak erről nem divat beszélni. A pszichológusom azt mondta, hogy ha minden np tisztában lenne a gyermekvállalás minden aspektusával, kihalna az emberiség, mert nem szülnének ennyien.
Nyilván nem az a célunk, hogy senki soha többet ne fogadjon örökbe gyereket :D De az viszont célunk, célom vele, hogy amikor ki van akadva egy anya, akkor megmutatom neki és akkor láthatja, hogy nincs egyedül. minden oké, és ez egy normális folyamat, amin most keresztül mennek mindannyian. Fájdalmas, nehéz, könnyes, meg néha örömkönnyes, de ez így a normális. És sokszor ennyi elég is. Néha posztolok örökbefogadós csoportban, és sokan köszönik. Nagyon sok visszajelzést kapok, hogy épp jókor jött az írásom, és hogy minden szavával egyetértenek. És ez nyilván azért van, mert nem én vagyok az egyetlen, akiben ezek az érzések felmerülnek, csak én le is írom :)
Az, hogy Bernát ebbe az elejétől benne van, annak egyszerűen annyira örülök, hogy azt elmondani nem tudom!!! Imádom!
Na de lényeg, hogy nekünk könnyű a dolgunk, könnyen írunk. Más meg nem. Ez ennyi. Tény, hogy nekünk megkönnyítette a beszámolási körünket is, így nem kellett ugyanazt százszor leírni :)

Más

Mi jól kezdtük kiismerni a gyerekeinket. Mi már az elején beszéltük, lehet, hogy már a barátkozáskor is, de itthon már tuti, hogy Julis méretei csalósak. Ő nagy. Magas, husis, de leginkább is magas. És egy ekkora nagy lánytól, aki akkora, mint az iskolások, többet vár az ember. Hiszen ő már nagy. De nem nagy. Agyban nagyon is gyerek még. És tudom, nem ugyanaz a helyzet, csak eszembe jutott a  beszélgetésem a fekete boszival, hogy úgy látja, hogy Julis még nagyon kisgyerek… de alakul, és akarja, látszik rajta és rendben lesz. És erre mondtam, hogy persze, nem ugyanaz a helyzet, mert az oviban 23 gyerekre van egy nevelő és egy dajka, nincs annyi figyelem rájuk, de basszus, fél éve járnak oviba a gyerekeink. Fél év alatt sikerült megfejteni ezt a rejtélyt…

Bernát

Nem szeretném sem az óvodát, sem a dolgozóit minősíteni, a fekete boszi neve meg nem véletlen!
Félelmetes azm hogy két óvónőnk is nyugdíjba mehetett volna az idén, csak nem mentek, és azt látom, hogy néha fogalmuk sincs se az életről, se a miértekről. És szakmai hiányosságokat vélek felfedezni, ami a pályája utolsó évében (egy ledolgozott élet végén) nem túl jó jel, mit csinált ez eddig???

Bianka

Szerintem ebben az is benne van, hogy már a faxuk tele van mindennel. Sok dolgot már nem szívből, hanem rutinból csinálnak, és sokminden van, ami egyébként nagyon jól megy náluk, velük, de sok minden meg nem. De az már látszik, hogy elfáradtak, mentek volna már nyugdíjba és még egy évet le kell húzni. Nem irigylem őket sem.

Összegzés

Ma Bernáttal felmerült témában az egy év összegzése. Én azt mondtam, hogy számomra ez az egy év egy állomás, egy mérföldkő, de nem vagyunk még készen. Nem vagyunk még olyan igazán CSALÁD, nem vagyok még igazán ANYA, de valahol benne vagyok a folyamatban, amit ugye nem tudunk és nem is lehet siettetni. Úgy mondtam Bernátnak, hogy agyban már egy család vagyunk, agyban már az anyjuk vagyok, Ők a gyerekeim, megyek szülőire, veszem nekik a dolgokat, íratom be angolra, fizetem a bábszínházat… Agyban már szinte teljesen oké a dolog, de számomra ez az agyam, a szívem és a lelkem hármasának egysége kell, hogy legyen. Egy dolog, hogy mit gondolok, egy dolog, hogy miket érzek és egy harmadik, ami zsigerből jön.
Bernát kérdezte, hogy mikor leszek kész én szerintem? És arra utaltam vissza, amikor meséltem, hogy a hintán ültem és Julis kérdezte, hogy uzsonna után kijöhet ide a padra? És én helyből, gondolkodás nélkül mondtam nemet. És azt gondolom, akkor leszek majd kész, ha ilyen esetben igent mondok. EZ most még nincs itt. De pár hónappal ezelőtt még ölelni se akartam, most meg gond nélkül tudom. Alakul majd ez is.

Bernát

Ez nagyon nem verseny, bár minél hamarab célba ér az ember, annál jobb. Én úgy érzem, lelkileg 98% körül vagyok a gyerekeimmel. Becézgetem, simogatom, kiváncsi vagyok rájuk, és minden oké, aztán persze kétperc múlva szétbasz az ideg és agyon tudnám csapni, mert valami bődületes baromságot csinál. Na ezen kéne még egy kicsit dolgozni, hogy ne robbanjak fel az apróságokon, talán nem hagyjuk eleget hibázni a gyerekeket, mi előre próbáljuk őket megtanítani, hogy majd ne hibázzon, és mikor hibázik, mérgesek vagyunk, mert természetesen nem jött be.
És akkor Bianka meg teljesen más százalékokat érez, ami nem baj, nem gond, nyugi, nem verseny.
Majd alakul, az érzéseink míndig igazak és valósak! Szerintem félre vagyunk szocializálva az amerikai műmájer filmek miatt, első fázis ismerkedés, második a felemelkedés, aztán a bonyodalom (na ez van most) és végűl a megoldás és a happy end!!! Ami a filmben egy gonosz bácsi lelövésével egy pillanat alatt megvan, mindenki megmenekül és mosolyog. A való életben ezek lehet, hogy hosszú hónapok, vagy akár évek.

Bianka

Beszéltünk arról is, hogy lazulnunk kellene még. Anyámnak mesélgetem néha, hogy Julis miket perlekedik velem és mondja, hogy az ilyeneken kellene jót nevetnem. Igen, ha már ott tartanék, ahol még nem, akkor tudnék nevetni, de a jelen helyzet még az, hogy feldühít egy pillanat alatt. Énjelenleg annakis örülök, hogy olyankor nem csapkodom meg. Az, hogy már értelmesen tudok vele beszélni, és max annyiban merül ki a haragom, hogy nem indítok zenét, ennek én már igazán örülök. De ettől még lazulnunk kellene.
Kb mindegynek kellene lennie, összerágja-e a vitamint. Mindegynek kellene lennie, hogy koszos lesz-e a keze, hogy megrángatja a zárt ajtót. De nem mindegy. Felcsesz vele.  

Bernát

Az örökbe fogadás szépsége, hogy akárhogy felkészülsz rá, (28-as csapdája, hogy nem lehet)
egy hatalmas tökönrúgás, amire nem tudtál felkészülni. Most bevillant, hogy ez nagyon nem jó promó szöveg, míndig csak panaszkodunk, negatív az egész, csak szenvedünk, mint Jose Rodolfo Armagedda meg Lüsziella, a szappanoperában. (a nevek kamuk, nem nézek ilyeneket)
Szóval igen, lekileg sokat küzdünk, vívódunk, próbálkozunk, keressük a válaszokat, és igen BE VAGYUNK SZARVA, mert két gyereknek az életével játszunk minden nap. Nagy rajtunk a nyomás és nehéz lelazulni, elengedni. Néha az segít, mikor kapunk vissza jelzést és most nem arra gondolok hogy jól csináljuk, (azt tudom J ) hanem mikor egy vérszerinti szülő meséli, hogy ÓÓÓ, én is néha fel tudnám rúgni…., vagy: kiakadtam és dühös voltam a pár hónapos babámra…
Amikor azt tapasztaljuk hogy más is küzd, magával, a gyerekkel, az élettel.

És jöjön már valami jó is, mert problémát és nyűgöt még tudnék írni ezret, de nem!
Van ez a két bűn rossz terminátorfajzat. De amikor odaül mellém a padra, ahova telefonozni menekültem és pihenni egy kicsit, hogy végre már nyugtom lehessen! Szóval odaül mellém, rám sandít, és vigyorog, és megsimogatja a kezem, nekem dől és imád! Imádja ezt a barmot aki ORDÍT, fenyeget, rászól, nem ad csokit, mert…. És mégis, szeret! És összebújunk és beszélgetünk gyerekes butaságokról, aminek szinte értelme sincs. Vicceskedünk, megeszem a nyakát pl. nézzük a felhőket, hogy merre mennek, de ezt úgy, hogy ő mondja, hogy  Apa, most arra mennek a felhők, ott egy repülő.
Apa a kakis mogyorót  nem esszük meg? Meg ehetem?? :D
Amikor jár az agya, hogy honnan jön a víz a slagba, amivel locsolok… A csapból? – mondom, nem -  Akkor? – Szivattyúzom -  A forrásból? Mert emlékszik, hogy az erdőben a földből folyt ki a víz!