2023.10.04.
Bianka
Na hát ma muszáj írnom. Nem csak azért, mert már napok óta
nem írtunk, hanem azért is, mert ma megint egfordult a világ bennem.
Az elmúlt napok mondhatni nyugisak voltak, azt leszámítva,
hogy nagyon sokat dolgoztunk, ami nálam azt jelenti, hogy mikor a gyerekek
elcsendesednek, én még visszaülök és ráhúzok egy kört. Épp amit kell.
Arról sem írtam, hogy hétfőn tempombe mentünk.
A templom dolog nekem elég… hm… furcsa most. Én hívő ember
vagyok. Azonban történt pár dolog, események sorozata, - amit most nem
részletezek, mert abból több oldal lenne – de a lényeg, hogy felkavarodott
bennem minden, ami addig a vallással kapcsolatos volt. Számomra egészen addig a
vallásban Isten, az egyház, a közösség tagjai, a vezetők, a hívő emberek kb
eggyé forrtak és egy egységet képeztek bennem. Talán a fiatal naivságom, talán,
mert vak voltam, vagy egyenesen vak akartam lenni (nyilván átvitt értelemben)
vagy az önismeret szinte teljes hiánya vezetett addig, és épült fel bennem egy
nagyon egységes, mindent átfogó ideális kép szeretett testvérekről, mindent
átfogó elfogadásról és szeretetről, csaknem hibátlan vezetőkről,
megkérdőjelezhetetlen tanítókról, akiket én egészen addig lélegzetvisszafojtva
hallgattam. És én magam is része voltam ennek az egységes képnek,
beleillettem,és szem előtt tartottam, hogy az elfogadás, a szeretet mindenek
előtt van, hogy kötelezőszerűen szeretjük a másikat, a hülyeségeivel, a
másságával együtt, és mosolygunk, ha jön valaki, mindegy, hogy ismerjük,
szeretjük, vagy nem. És én ebben az egyéges képben egy dicsőítő énekes voltam,
nem egy zenei csapatnak alapítótagja is voltam, szerettem a dicsőítést, a
dalokat, az egészet úgy ahogy volt.
Csaaaak…. változni kezdtem. Talán az egész folyamat az első gyerekes
kudarcainkkal kezdődött, amikor az elején elég nagy perlekedéseim voltak
Istennel. Aztán lehet, hogy kicsit későn ért be a fejem lágya, de már jó ideje
feleség is voltam, mikor bennem is elkezdett bekövetkezni a változás. Mélyült
az önismeretem, ami ahhoz is vezetett sok más mellett, hogy egyre önállóbb
véleményem lett és egyre jobban be mertem vallani magamnak azt, ha valami nem
tetszik, nem komfortos. Az kifejezetten szerencsétlen egybeesés volt, hogy sok –
addig részemről elfogadott – emberről, vezetőről derült ki, hogy hazudik, szart
kavar, és messze nem olyan szent, mint aminek mutatja magát. És akkor az
életünkben is történtek változások, plusz az örökbefogadás legelején jártunk,
amit én még nagyon kellemetlennek tartottam bárkivel is megosztani. Ezt
megfejeltük azzal, hogy a legmélyebb lelki pontomban rá kellett jönnöm, hogy
abban a csapatban, amit én addig fontosna tartottam és sokmindent alárendeltem,
kb senkinek nem vagyok fontos, és akkor jött a covid, ami kb egy hónapra úgy
kiütött minket, hogy volt egy hét, amikor itthon Bernáttal ketten vélhetően szó
szerint élet és halál közt léteztünk.
Amikor a szűnni nem akaró láz, mellett nem mertem levegőt venni, nehogy
köhögjek, egész nap fél szelet pirítóst ettünk ketten, vagy egy banánt,
beszélni nem tudtunk, arra sem volt erőnk, hogy egy pohár vízért kimenjünk…
abban az állapotban az ember sokmindent átgondol, priorizál és elenged. Elenged
dolgokat, embereket. Így tettem én is.
Kiléptem a dicsőítő csapatból, amit utólag láttam csak, hogy a legjobb döntés
volt. Viszont ez hozott egy pár dolgot maga után, minek eredményeképp azóta sem
tettem be a lábam oda, ahol addig minden alkalommal jelen voltam. És ez a
folyamat továbbment és az a szép kép, amit addig építettem, darabjaira tört.
Minden, amit addig gondoltam, megingott, csak néhány fix pont maradt, Isten
létezése, mindenhatósága és tökéletes szeretete. Minden más, még én is,
képlékeny elem lettem ebben az egész történetben. Azt tudtam, hogy újra kell
építenem ezt az egészet, az Istenkapcsolatomat a minden más sallang nélkül, és
magamat a hitben, a vallásban, az egyházban.
Ezidő alatt nem vittemm túlzásba a templomba járást, sőt, volt idő, amikor
kifejezetten nem akartam senkivel sem találkozni, semmilyen ismerőssel, de van
olyan szerencsém, hogy az elmúlt csaknem 40 év alatt a város összes templomát
ismerem, és biztos, hogy van mindegyikben legalább egy ember, akit ismerek, aki
ismer, aki megkérdezheti, mi újság, amit én nagyon nem akartam.
Egy szó, mint száz, nem túloztuk el a templombajárást eddig, ami egy kis
anomália volt nekem. Ha mentem is, a gyerekeket nem vittem, volt, hogy pont
előlük menekültem.
Most viszont együtt mentünk, és azt kell mondjam, hogy igenjó volt a megszokott
mozdulatokat tenni, imákat mondani úgy, hogy mellettem a két kis kölök, akiket
most én csitítgattam a templomban, hogy maradjanak szépen csendben. :)
A város legnagyobb templomába mentünk, hatalmas, díszes,
nagyon tetszett nekik :) Megyünk még.
A többi nap gyorsan telt, munka, ovi, játék, esti rutin. A
rendszeresen bepisilésen kívül nem nagyon bolygatja az életünket más, talán
annyi, hogy Julis mostanában nagyon öntudatra ébredt és a faxom tele van vele.
Bármit kérek, bármit mondok, nem az van, hogy leokézza, és azt csinálja, hanem
visszapofázik, megmagyarázza, de olyan stílusban, hogy még én kérek elnézést
assan, hogy elküld a lányom a picsába… Ma is elmentünk a boltba, még éppen
beértünk, már azzal kezdi, hogy rárongyol az egyik ládára, hogy ez körte, és
már benneis van a keze. Rászólok, hogy „Nem tapogatod össze!” erre megint, mint
akit a seggéből rángatott ki, úgy beszélt vissza, és nagyon tenyérbemászó
hangsúllyal mondta, hogy nem tapogatta össze…. Na még ott az elején odahívtam,
megfogtam a kezét, és elmagyaráztam neki, hogy jó lesz, ha visszavesz kicsit,
mert ha szólok, nem véletlenül szólok. És amikor szólok, akkor nem kell
megmagyarázni, az egyetlen válasz erre, hogy „Igen, anya” A másik választási
lehetőség, hogy most azonnal visszaraklak a kocsiba, és lehet nézelődni, míg mi
vásárolunk Jancsival. Melyik legyen? – Jól visekedek. – Rendben, akkor mehetünk
tovább.
A boltban Jancsival is összeakasztottuk a bajuszt, mert az
oké, hogy mindenért lelkesedik, de tőle zeng az áruház. És bizonyos
helyzetekben nem érdekel, hogy gyerek, ha áruházba akar jönni, akkor
viselkedjen. Van helye a hangos beszédnek, ott van erre az udvar, a délutáni
játék, az ovi, a fürdés. Számos hely és alkalom van, amikor lehet hangoskodni
és nem szólunk rájuk, de az áruház nem az. Ez nem tetszett neki, morcos arcot
vágott, és keresztbe fonta a karját. Épp közben tejfölt tettem a kocsiba, és
mikor a hütőben kotorásztam, Jancsi óvatosan ugyan, de nekem tolta a kocsit.
Nem akartam már mindenbe belekötni,de nem foglalkoztam vele,de Julis
rákérdezett, ogy Jancsi most mit csinált? Hát ezt már nem hagyhattam reakció
nélül, így miközben beletettem a két nagy pohár tejfölt a kocsiba, nyomatékosan
Jancsira néztem, és mondtam, hogy nekem tolta a kocsit. És a kis buta azt
gondolta, ezt nem veszem észre, pedig jó lesz ha viselkedik, mert sec perc
alatt kiteszem a kocsiba, mert a boltbacsak az jöhet velem, aki tud viselkedni.
Érdekes módon onnantól kezdve mindkét gyerek tudott viselkedni, nem
rohangáltak, figyeltek, elég volt csak odanéznem, tudták a helyüket.
Már bent a boltban mondták, hogy pisilni kell, mondom, no
para, mindjárt kiérünk és akkor a füvön lehet. Tolom a bevásárlókocsit az
autóhoz, a mi autónk volt a parkolóban a legszélső, előtte füves rész
viszonylag eldugott hely, mondom, menjetek a kocsi elé, és ott gyorsan lehet
pisilni. Nekem kerülni kellett a többi autót, hát látom, hogy a két gyerek, a
nagy üres placc kellős közepén, Jancsi a hasa kidüllesztve, a kukija premier
plánban a nagyközönség felé, Julis szintén a placc közepén, bugyi letolva, a
nagy fenekéve ott terpeszt. Még jó, hogy mondtam, hogy a kocsi takarásában
intézzék. Nagyban méltatlankdok ezen, hogy mi nem volt ebben érthető hogy a
kocsi előtt???? mikor Julist látom, szinte félállásban, mint egy tehén, a hugy
megy mindefelé, egyszercsak megszólal, pisis lett a nadrágja. De ha százszor el
nem magyaráztam volna neki, már megmutattam, már tartottam, fogtam, tudja… de
nem, neki mindig okosabbnak kell lenni, véletlenül se úgy csinálja, ahogy
mondják, ő jobban tudja. Jó, mondtam neki, hogy vegye lefelé a hugyos cuccait,
üljön a kocsiba, ne meztelenkedjen itt mindenki előtt. Így viszont nem kapta
meg a fánkot, mert a kocsit nem kenjük össze ugye… kint meg nem meztelenkedünk,
szóval egy fánk ugrott. Hazafelé meg kellett állnunk egy másik kisboltban is,
oda ugye így nem jöhetett be… és még azt is elmondtam, hogy hazafelé terveztem
játszóterezést is, deköszönjük Julisnak, most akkor inkább hazamegyünk… Itthon
meg nekiállítottam a lavórnak, hogy akkor lehet mosni. Az összehugyozott
ágyneművel együtt… Mikor mondta, hogy már kész és már unja, akkor még kicsit
húztam, és mondtam neki, hogy ezek után majd meggondolod, mennyire kell
vigyázni, hogy ne hugyozd össze magad.
Ez a pisilős momentum úgy belerondított a délutánba, hogy nem is nagyon akartam
vele kontaktálni. Nagyon márges voltam, mert ez nem az, hogy baleset történt,
hanem az, hogy nem figyel rám, nem hallgat rám, okoskodik és ennek az eredménye
lett most ez.
Az esténk nem lett olyan jó, mint vártam. Ráadásul az
egyeten gumislepedőnket kimostam, mert olyan ordenáré büdös volt, hogy jajj…
viszont így meg nem volt matracvédő… hát Bernát intézett. Erős, átlátszó nagy
fólia, de úgy csörög, hogy ilyet még soha nem hallottam. Már előre tudom, hogy
utálni fogm Julis minden mozdulatát az éjjel, az összes apró csörgéssel együtt.
De legalább nem csaptam agyon őket ma :) ez is egy eredmény
:D