2023.10.18.

Bianka

Tegnap este

Ülök az ágy szélén, körülöttem ruhák tömkelege, egyik szatyorban a kinőttek, másikban a túl nagyok, harmadikban Jancsi kinőtt cuccai, megy másik kisfiúnak. Földön a szennyesek, ágy szélén hajtogatva a tiszták, mennek a szekrénybe. Bernát ezerrel pötyög, kölkök már alszanak, Julis szusszan egy nagyot, és ahogy fordul, nézem a csillogó haját. Békésen alszik és bennem felmerül a kérdés, vajon milyen gyermekkora lehet? Ma is olyan sokszor voltam dühös rá. Mindig türtőztetem magam, de ma nem volt nagy ölelgetés, vicceskedés, mert egyszerűen alkalom nem volt rá. Néha úgy gondolom, engem jobban megterhelnek lelkileg az összezörrenéseink, mert ők a következő pillanatban már nevetnek, viháncolnak. Sokszor, még felszabadultabbak is egy-egy osztás után. Nagyokat kacagnak, kimelegszenek a hancúrozásban. Olyan, mintha a világos és egyértelmű határvonal felszabadítaná őket, még annak ellenére is, hogy maga „az osztás” nyilván nem egy kellemes és vidám élmény.

Engem azért zavar az összezörrenés, mert kibillent a normál kerékvágásból. Milyen jó ez a metafora! Eszembe jut, mikor bicikliztem, hogy az milyen jó és felszabadító érzés, aztán mikor ráfutok valamire és elveszítem a lendületet, meg az egyensúlyt, akkor az az érzés az egész testemet átjárja, kimelegszem, hevesebben ver a szívem, és egy félelemmel teli izgalom járja át mindenemet. Nem szeretem. Na ilyenek az összezörrenések is. Nem nagy katasztrófa, épp csak arra elég, hogy akkor már nem vagyunk rendben. Tegnap is az egyik baromság követte a másikat és bármennyire is rövidülnek a kiakadásaim, egyszerűen nem tudom nullára hozni magam, hogy onnan kicsit építkezve mondjuk megszeretgessem, vagy vicceljek vele kicsit. 

Tegnap is elmentem érte az oviba, szerintem nagyon élte, hogy Jancsi nem volt ott és övé volt a világ... Szerintem azt gondolta, hogy majd lesz egy csajos délutánunk, és pofára esett, hogy Jancsi is a kocsiban van. Kérdezte is, hogy Jancsit minek hoztam??? Visszakérdeztem, hogy tán otthon kellett volna hagynom egyedül? Jancsiig volt jó a kedve, onnantól pukkadt. Kérdeztem tőle, hogy most meg mi lelte? Eddig vidám volt… Nem modott semmit.
Odaadtam nekik a csokikat, amiket hoztam, épphogy kibontotta, le is ejtette, be az ülés alá.... De már ezt út közben... Hát, mondom, nem állok le csokit vadászni az ülés alól, majd otthon kiveszi. Nem tetszett neki, de ez van. Hazaérve azért olyan veszettül sokat nem foglalkozott a csokival, én jobban törtem volna magam érte... Nem lett meg. De a nyávogás, meg ez az egész műsor miatt már dühös voltam rá.

Jó, beértünk, próbáltam visszanyerni a normál állapotom... Rá két percre már a sajnálatom volt erősebb, odakészítettem egy csokit az asztalomra, hogy ha jön befelé, odahívom és odaadom neki. Jött be árulkodni valamit. Ezt mi nem nagyon toleráljuk. Gyorsan lerendeztük, kiküldtem, a csokit akkor nem adtam oda.
Az asztalon reggel óta egy folpackba csomagolt kakaóscsiga volt. Egész nap szemeztem vele, de nem ettem meg. Délután uzsira már nagyon csábított, de mondom nem, a gyerekeknek jobban „kell” nekem meg szükségem egyáltalán nincs rá, szóval egyék meg ők. Elfeleztem, kikészítettem a két tányérra, és közben csengett a telefonom. Gyors megbeszélés volt, természetesen Julisnak bele kellett beszélnie, amit kezdettől fogva mindig is leállítottunk. Tudják is, hogy ha telefon van, akkor nekik csendben kell lenniük. Kivéve most, mert Julisnak mindig jár a szája. Hát megint olyan dühös lettem rá, hogy mondtam neki, hogy nézd csak, ide tettem egy csokit, hogy ha bejössz odaadom, és a kakaós csigát is elfeleztem, hogy megegyétek, de annyit kel veszekedni veled, hogy húzzál ki innen, nem akarok Veled tárgyalni.
Eltelt két perc, mondom, oké, ne tartsunk haragot, behívtam őket, odaadtam nekik a kakaóscsigákat, megették, erre Julis: Megkaphatom a csokit, amit az asztalodra készítettél? – mondom neki – Nem…. Hát most ettél kakaóscsigát… - De én nem kértem kakóscsigát, a csokit akartam! – Na tűnjél innen kifelé….
És megint azzal szembesültem, hogy én csak lemondok, lemondok, tűrök, hallgatok, mély levegőt veszek, nem szólok, nem akadok ki, és ez meg egy kis hálátlan p*csa. Direkt meghagyom nekik a kakaóscsigát, merthogy gyerekek, meg majd örülnek neki,azt a nagy lópikulát… Örül??? Dehogy örül. Követeli a csokit. Majd mindjárt már megsajnálom, hogy szegénynek kakaóscsigát kell ennie. Baszki… Még ilyet.

Most egyébként ez a pofára esések időszaka Julisnak.
Nem gondolom, hogy eddig elkényeztettük volna, és nem rémlik, hogy az örökbefogadás miatt extrán engedékenyek lettünk volna, mégis valahogy azt szokta meg, hogy amit kér megkapja, ha menni akarnak játszótérre, sokszor igent mondunk. Hozzáteszem, hogy ez kb úgy megy, hogy bármit tervezünk, bármit akarunk adni, bárhova akarunk menni, ők mindig többet és többet akarnak. Én úgy emlékszem, hogy én hálásabb voltam, ha kaptam valamit, vagy ha mentünk valahova. Ha ők kapnak valamit, akkor miért nem kettőt, ha mentünk villamosozni, miért nem buszoztunk is, ha csokit kapnak, akkor még cukr is kéne, vagy miért ne kindertojás, ha a közeli (egyébként elég jól felszerelt) játszótérre megyünk akkor miért nem a másikra, ha a másikra megyünk,  miért nem fagyizunk is…. Nem hálásak, főleg Julis nem. Néha azt érzem, hogy Ő egy feneketlen tartály, akkor is, ha szeretetről van szó, de akkor is, ha édességről, kajáról, vagy ajándékról beszélünk.
Visszatérve az előző gondolatmenethez, hogy nehéz őket meglepni, mert az igényük mindig mindenre megvan, mindig, mindent akarnak. Normálisan azt képzelném, hogy megyek értük az oviba, és az az alap, hogy nem viszek semmit és csak haza megyünk. És akkor is örülnek nekem, csak úgy simán. És ha ezen felül bármit tervezek, bármit viszek, azt kitörő örömmel fogadják, de erre szinte soha nem kerül sor, mert már a köszönés helyett azt kérdezik, mit hoztam és megyünk-e a játszótérre?
Nem egyszerű. Két irány van a fejemben, ami változtathat ezen, amit még majd átgondolok.
De a lényeg, hogy amikor eleve úgy megyek, hogy szép idő van, elviszem őket játszóra és kérdik, hogy megyünk-e, és azt válaszolom, igen, az mindig úgy jön ki, mintha ők irányítanának, ők diktálnának, és én meg engedem. Van, hogy szándékosan változtatok. Sorrendet, irányt, pont azért, hogy ne ők diktáljanak – ugye a közös akciót ki kezdi…
És van alkalom, mikor egy kérdésre a válaszom csak simán az, hogy nem. Pl a kakaóscsigás délutánon a telefonhívás az a nyomdász fazon volt, aki az elkészült logo-s matricáimat hozta, és ezért hívott, hogy otthon vagyok-e. És mikor megérkezett, kimentem, persze a gyerekek jöttek velem, Julis kérdezte, hogy kijöhetnek-e az utcára, amire simán azt mondtam, hogy nem. Egyrészt fontos dolgot beszéltünk meg, üzleti témákról, amikbe nem kell egy gyereknek beleszólnia, de azt sem akarom, hogy elvonja a figyelmemet, miközben fizetek. A másik, hogy csak úgy simán nem is volt kedvem kiengedni azok után, ahogy beszél velem, meg ahogy követelezőzik, meg ahogy mindig azt gondolja, hogy elfingja magát és minden úgy történik, ahogy ő azt kigondolja. Csalódott is volt… hát ez van.

De, hogy jót is mondjak, szintén a tegnapról, már erősen sötétedett, bejöttek az udvarról, az előtérben akartak játszani, de ott sötét volt.Erre Julis bejött és mondta: Anya, kérlek, felkapcsolnád légy szíves kint az előtérben a villanyt? mert ott szeretnénk játszani Jancsival, de ott már sötét van.
Én meg akkorát néztem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Azonnal indultam, megsimogattam a fejét és modtam, hogy ezt nagyon csodálatosan szépen kérte, öröm volt hallani! :)