2023.10.28.
Bernát
Egy nyugalmas szombat kezdete…
Nyolckor keltem, a gyerekek már ültek az ágyban, szinte csendbe. Kiküldtem őket
vécére, addig összeszedtem a ruháikat és rájuk szóltam, hogy amíg még él az anyjuk,
addig maradjanak csendben. Nagyon beteg Bianka, még egy órát aludt. A
gyerekeknek csokis gabonapelyhet adtam reggelire, én csak a gyógyszert ettem.
Beraktam egy mosást, kipakoltam a szárítót, kivittem a szenyest. Kipakoltam,
bepakoltam a mosogatógépet. Szóval tettem-vettem. A gyerekeket kiküldtem
játszani, persze roszalkodnak, persze fűtünk, de nekik az ajtóban kell
beszélgetni. :) félpercenként tudtam volna felpofozni őket, ki borogatták a
homokot az udvarra, mert a madaraknak adtak enni!
Szóval zajlik az élet, kaptak egy kis mandarint és narancsot, hogy legyen egy
kis vitamin, a reggeli tejjel ha reakcióba lép, akkor lesz majd fosi, de kaptak
két zabos kekszet, az majd rendet tesz.
Én befejeztem egy nagyobb munkát, nagyon nehéz volt, nem a munka része, hanem,
hogy két beteget kellett itthon hagynom, szenvedve, pedig ápolni kellett volna
őket. De ma majd bepótolom! Bianka épp inhalál fórró gyógynövényes izében. Én meg várom a mosógépet, hogy átrakhassam a
szárítóba, izgalom a köbön.
Bianka
(őőőő szörcs szörcs őőőő zombi hörgés orrfújás…)
Bernát
jelentem katonás rendben zajlik a nap, vége a játéknak. Megebédeltek,
és déli tizenkettőre alszik mind a három! Persze én nem dolgoztam még semi
ojat, amit akartam, tégla hordás, kémény falazás, de ami késik, nem múlik. Holnap
reggel megyünk lovagolni.
Déután egy kis udvar rendezés, én nyírtam a füvet, a gyerekek meg szedték a
fűből a tobozokat.
Aztán be jöttünk és meg néztük, anya hogy faragja a tököket. Egy vigyori pofa és
egy csillagos lett, nagyon jól világítanak. A gyerekek játszanak, anya süti a
pizzát, szerintem indítok egy mesét, mert a gyerekek fel vannak pörögve és kell
a nyugalom.
Bianka
Na először a mai nap. Nem tudom, hol vagyok, hány óra, mennyit
aludtam, mert kb egyfolytában az ágyat nyomtam. Alig reggeliztem, nem
ebédeltem, de valahogy életben vagyok délután 4 körül. Volt elég erőm, nekiültem
tököt faragni. Én ugye hívő ember vagyok, szóval nekem a Mindenszentek és
Hallottak napja kontra Halloween eléggé üti egymást, nem vitás, hogy nálunk
melyik a fontosabb. Így okozott némi fejtörést, hogy hogyan lehet ezt úgy
csinálni, hogy a vallásba se ütközzünk, de a gyereket se határoljam el olyan dologtól,
ami egyébként mindenhonnan ömlik ránk, és mára kikerülhetetlen.
Azt tartom helyes útnak, hogy ezt egy normális mederbe tereljük. Beszélünk
róla, (majd), mert most még kb semmit nem tudnak az egészről, nem is érdekli
őket semmi. Amikor a csillagoson még volt kivágnivaló, Bernát megmutatta nekik,
mindkettőt, hogy na ilyen lesz… Addig begyúrtam a pizzatésztát. Majd visszakértem
a tököt, hogy tovább vágjam ki rajta a csillagokat. Nagyban dolgozom rajta, Jancsi
lélekszakadva rohan be, hogy eltűnt az egyik tök! Erre Bernát: komolyan? Nem
lehetséges, hogy ott van anya előtt az asztalon és éppen vágja ki rajta még a
csillagokat? – Nem! Gyere nézd meg, hogy eltűnt!!
Nó szóval ezen a szinte vagyunk még kérem szépen, azt hiszem, hogy itt még nem
nagyon kell ilyen dolgokról beszélni komolyabban . Elég annyi, hogy nálunk nem
ijesztő a tök, meg aki meghalt, annak a lelke a fent, csillagok közt van.
Összességében pedig azt gondolom most, hogy két gyerek
testi-lelki fejlődése a mi felelősségünk, szerintem azt kell elérnünk és betartanunk,
hogy az elsődleges szűrők mindig mi legyünk. Érjem el, hogy legyek annyira
hiteles nekik, hogy ha azt modom, ez még nem nekik való, akkor fogadják el. Én
pedig nézzek lehetőségeket, hogy a szintjüknek megfelelő információkhoz hozzá jussanak,
hogy ne csak a tiltás része legyen meg. Ilyenekre (is) gondolok, hogy Jancsi
odavan a Marveles dolgokért. Meg van veszve a Vasemberért, a Pókemberért, az Amerika
kapitányért. Nem tudom, honnan jutott infóhoz, de nem felejti el. Mi pedigaz ő
szintjén mesélünk róluk, esetleg mutatunk olyan egyvelegeket, ahol a hősök megmutatkoznak,
néztünk múltkor a filmből is, úgy, hogy Bernát áttekerte a kritikus részeket.
De az oviból naponta jönnek haza csúnya szavakkal, vagy úgy, hogy mutatja
Jancsi a középső ujját, hogy ma ezt tanulta. Julis azt súgja a fülembe, hogy
megöllek, -ezt is az oviban tanulta. De aztán ott van a mindenféle idióta mese,
kéthetente jönnek haza valami cirkuszi kedvezménykártyával, de olyan cirkuszba
nem viszem őket ahol tenyérnyi helyen tartanak állatokat egy életen át. És
ezeket mindi mind meg kell szűrnöm, helyére kell tennem, mert ebből tanulnak. És
azt is el kell magyaráznom, hogy más miért szemetel, miért beszél csúnyán, az
ovistársék miért kötik meg a kutyát, a másiknál meg miért vannak kiscicák – már
megint. Itt sem tehetem azt, hogy belemegyek nagy fejtegetésekbe, hanem annyit
mondok, amennyi szükséges. Ugyanígy teszek a halloweennel is: elmondom, hogy ez
nekünk miért nem kell, nálunk és miért csináljuk mi ezt másképp.
Most kicsit általánosabb dolgokról is írok a gyerekekkel
kapcsolatban.
Tegnap ismét vacsoránál tanúi lehettünk annak, hogy a
gyerekek maguktól nem tudják, hol van a józan határ. Ha jó a kedv, és megy a
beszélgetés, vicceskedés, akkor előbb-utóbb túltolják a dolgot, akkor mennek az
egyre nagyobb mozdulatok, egyre hirtelenebb mozgások, az egyre nagyobb
ökörködések és nem lehet nekik azt mondani, hogy kicsit vegyenek vissza, mert
nem tudnak „kicsit visszavenni”. Ők csak nagyon tudnak mindent. Szóval két
verzió van, vagy végignézzük, hogy ökörködnek, leejtenek mindent, nem haladnak,
hülyeségeket beszélnek, összekenik magukat, vagy csendben maradnak és esznek.
Mi tagadás, az utóbbi a hatékonyabb.
Tegnap megint intézkedtünk Karika mamával. Ez a temetéses
mizéria nem egyszerű, újra futottuk az előző napi köröket, doki, ÁNTSZ, majd
megint újra doki, mert még mindig nem volt minden oké. Egy darabig én csak a
„csendestárs” voltam, mentem, vezettem, robotpilóta üzemmódban, azok után, hogy
egész éjjel alig aludtam. Egy idő után viszont én is bekapcsoltam, miközben
vezettem, kulacs a kezemben, mert kb minden ötödik levegővétel után úgy
kiszáradt a torkom, hogy majd’ megfulladtam, ezzel próbáltam megelőzni a
köhögést, közben a telefon keresőjébe diktáltam a doki rendelőjét, hogy utol
tudjuk érni.
Végül mindent sikerült elintézni, mindenhol Karika mama intézkedett én csak a
„szállító” voltam. Nagyon kedves volt, felajánlotta, hogy meghív ebédre, de
annyira kicsúsztunk az időből, hogy hazafelé ettünk egy-egy kiflit ebéd
gyanánt, aztán hazaérve fejes a ágyba és alvás. Mire az utcánkba értünk úgy
éreztem magam, mint mikor a Tom és Jerry-ben aTom egyszer álmos, véreresek a
szemei és egy-egypálcikával vannak a szemhélyai kitámasztva, de az is eltörik.
Na kb én is így támogattam a szemhélyaimat az utolsó métereken. Csak jussak be,
csak nyissam az ajtót, nem érdekelt semmi, csak kerüljek ágyba végre. Aludtunk
is két órát zavartalanul, és nagyon jól esett.
És akkor a finomság mizéria
Tudom, hogy a gyerekek gyerekek…. de akkor sem esik jól,
hogy azért örül nekem az oviban, mert hoztam valamit. Ezért most egy ideig nem
viszek semmit.
Sőt, mindamellett, hogy tudom, hogy kisgyerekek, meg szeretik az édességet,
egyrészt a választék irreálisan nagy, a másik, hogy mennyiségileg is irreálisan
sok édességet kapnak a mai gyerekek szerintem. És jön a bezzeg az én időmben…
de sem mi, sem a szüleink, sem a nagyszüleink nem ettek ennyi édességet. És
persze, tök jó, hogy béke van, meg a technikai fejlődés, meg a lehetőség… ez
minden szuper, de akkor is azt gondoom, nem kell beállni a sorba és birka
módjára teljesíteni azt, amit a fogyasztói társadalomnak diktálnak a gyártók. A
mi gyerekeink eleve arra lettek szocializálva, hogy édesség hátán édesség volt,
meg chips, meg nasi. Mikor barátkozni mentünk, volt, hogy egy tányérnyi chips
volt Jancsi előtt, hogy „legyen már valami a gyomrában” , de bammeg! Egy sima
parizeres zsömle nem lett volna jó? Vagy egy szelet másjkrémes kenyér? Rögtön
chips, hogy csesszük el az ízlelését az ízfokózókkal, pörgessük fel idióta
módra a két és fél évest, vigyünk be egy napi kalória adagot nasi gyanánt és
szoktassuk arra, hogy ha éhes vagy, megteszi a chips is.
Szóval nem. Mi vért izzadunk azóta, hogy hogyan tereljük ezt az irdatlan
édesség és nasimennyiséget, amit azelőtt kaptak, egy élhetőbb, normálisabb
mederbe.
Az én rendszeremben nem alap az édesség, a chips, és az üditő. Az az alap, hogy
van megfelelő számú étkezés, normális ételekkel, inni meg van víz, azt szevasz.
Minden más ami ezen felül van, az élvezeti cikk, ami nem tilos, de megvan a
helye, - ami biztosan nem főétkezés előtt van -, megvan az ideje, - biztosan
nem minden nap-, és megvan a helyes mennyisége – vagyis nem azzal lakunk jól.
Elterveztem tehát, hogy egyrészt a táskámban egyébként
rengeteg nasi van. Gumicukor, kis csokik, egy dobozkában sós kréker, egy másik
dobozban zabkeksz, és egy nagy tábla milka, ami pl tegnap nagyon jól jött két
kiakadás közt Karika mamával a játszón. De betoltunk két-két kockát, azt
jónapot, tűzoltásnak, egy kis energiának pont elég volt.
Viszont a gyerekeknek leálltam ezzel, hogy nasit viszek az oviba. Majd később
kapnak, ha már mást csinálunk. Random, csak úgy. Amire a magyarázat mindig az,
hogy mert szeretem őket, és mert jófej vagyok.
De aztán jön ez az örök kérdés: Kaphatunk….? Állandóan nasiznának valamit. Ha
reggeltől estig csak az lenne, az sem lenne elég.
Még jó, hogy ezeket tegnap írtam, mert ma erre nincs erőm.
Így is egy hős vagyok, hogy sütöttem pizzát, viszont megállapítottam, hogy aki
nem szereti a pálinkát, az ilyenkor igyon, mikor mindene be van dugulva. Azon
kívül, hogy szétmart, mint állat, semmit nem éreztem belőle, ennyi erővel a
legbénább löttyöt is megihattam volna.
Most még azon gondolkokom, hogy toljak-e be még egy páleszt a legjobbikból a
legnagyobb pohárból úgy egy két decit, vagy a gyógyszert vegyem be (ami
egyébként eddig cseszett hatni).
Faxom… Macika, hozzad a páleszt! De ne a kicsivel!