2023.11.08.
Bianka
Már korán reggel érdekesen indult a nap, Julis már eleve
nyávogással kezdett, pedig kinézett magának egy pólót, és felvehette azt, szóval
az esély megvolt, hogy jól induljon a nap. Utána adtam a többi ruhát és mikor a
pulcsira került a sor, elkezdett nyávogni, hogy adjak neki pulcsit. Adtam is
egyet, ami a szekrényben a kezembe került, hát az épp nem tetszett neki és
indult a hiszti, hogy de őneki van pulcsija tegnapról… Hát, mondom, akkor miért
nem gondolkodtál hamarabb? Miért engem kell pattogtatni, mikor van pulcsid és azt
akarod? Na onnantól nem is voltam kíváncsi rá.
Akaratlanul eszembe jutott, amit még az első hónapokban kaptunk az egyik
barátunktól, hogy még ma is előttem van, ahogy mondja, hogy megy a hülyeség, -
ignorál… Hogy nagyon sok dolgot csak simán ignorálni kell. Nekem az első hónapokban
ez egy lehetetlen küldetés volt, mert talán az új helyzet miatt érzelmileg
annyira bevonódtam mindenbe, annyira az enyém volt minden, hogy nem tudtam
ignorálni. Az ugye azt jelentené, hogy egyáltalán nem foglalkozom vele, nem
érdekel, hidegen hagy, elengedem. Bernát egyik kedvenc felszólítása, ugye:
engedd el! És tényleg ezt kell(ene), de amíg érzelmileg ennyire benne vagyok,
ez lehetetlen. Na most jutottam el oda – 14 hónap után – hogy ma úgy tudtam
kezelni ezt a minii hisztit, hogy csak megfigyeltem és nem érdekelt. Utána
próbálta volna a figyelmemet magára vonni, de mondtam neki, hogy Juliska, nem
érdekel. Aki ilyen hiszti levág egy pulcsi miatt krán reggel, azzal én nem
foglalkozom. És tényleg minden próbálkozását ignoráltam.
Kitartóan próbálkozott. Leült a földre, rugdalta a papucsát, felfeküdt hasra az
ágyára és térdből elkezdte emelgetni a lábát, hogy rugdalni kezdjen, de rosszul
számolta ki a helyezkedést és az első mozdulatnál jól belerúgott az ágy
szélébe. Oda is néztem, hogy mi koppant ekkorát, biztos fájt neki, én meg
majdnem kiköptem a kávémat, ahogy nevetni akartam. De nem szóltam, nem is
néztem oda, mire megfordult. Akkor mondta, hogy „amúgy nekem nem fáj, ha
megrúgom az ágyat…” erre sem reagáltam.
Az oviban már elég jókedvű volt, szépen öltöztek, minden
gond nélkül és nagy mosollyal, ölelkezve búcsúztunk el, szóval minden esély
megvan egy szép napra. :)
Aha, ja… :D Gondoltam én.
Azt ugye mondtam, hogy nem szeretem ezt a csokiautomata szerepet. Nem is magam
miatt, hanem összességében szerintem nem jó irány, és azt látom az egy év alatt,
hogy persze, mindig minden van, jön Eszti mama, hoz egy csomó finomságot, jön
apám, Ő is hozza, mi is veszünk, tele a szekrény, és az elején még mindegy volt
mit kaptak, egy kockacukor is jó volt, most meg odaadunk egy valamit, és
finnyognak, hogy nem ezt akarták… Szóval nem… én határozottan úgy vagyok vele,
hogy nem viszem túlzásba ezeket.
Édesség, nasi mindig van nálam, soha nem lehet tudni, mikor kellhet, de nem
járunk rá.
Meg igazság szerint várnám azt a pillanatot, amikor én tudok ebben is kezdeményezni.
Én adhatok, csak úgy, random, és mondhatom, hogy azért kapták, mert szeretem őket,
vagy csak simán, mert jó fej vagyok. De olyan szinten pörögnek, hogy ilyen
pillanat nincs.. Mert vagy balfaszok és akkor biztos nem fogok édességgel
jutalmazni, vagy folyamatosan megy a „kaphatunk?”. És akkor már megint ugyanaz
a helyzet, mint a játszótérrel, hogy bármit is találnék ki, ha előttem
megkérdezi,az már legjobb esetben s csak úgy jön ki, hogy teljesítettem a
kívánságát. És félreértés ne essék, nem azzal van a gond, hogy teljesítem a
kívánságát, de az nem jó irány, hogy ők diktálnak és mi csak loholunk utánuk.
Szóval ma is volt nálam csoki, de azok után, ahogy
elindultunk az oviból, nem adtam oda. Hazaérve aztán Julis majdnem megrúgta az
öreg kutyámat, aki csak simán ott állt, csóvált, örült nekünk. És mivel ez
Julisnak nem tetszett, bele akart rúgni, csak a kutya elindult, ezért nem
sikerült neki. Na én meg elkezdtem elég dominánsan rámenni a gyerekre, hogy te
mit csináltál????? Hogy képzeled ezt???? Aztán jól nyakon vágtam, mert ezt,
hogy állatot bántunk, nem tűröm, és már ezerszer mondtam el nekik, hogy Sierra
öreg, betegek a lábai, nehezen jár, szóval nemhogy nem rúgdossuk, meg nem
lépünk rá, hanem még sokkal jobban figyelünk rá… de nem… ezeknek ez falra hányt
borsó… így nem nagyon érdekelt, hogy ki szerint van helyén az atyai pofon,
nálam most helyén volt, kapott egy rendeset, amitől kicsit meghajolt, és ahogy
próbálta megtartani az egyensúlyát, lassan lépett egyet hátra, de ott volt a
bicikli – persze az is mindennek a kellős közepén elfektetve, nem kell azt sem
a helyére tenni, hiába kérjük azt is – na mindegy, arra pont jó volt, hogy ott
volt a bringa, nem tudott hátrébb lépni, így szépen lassan elkezdett
leguggolni, majd ráülni a biciklire keresztben, de ott sem volt meg az
egyensúlya, így hátradőlt és hanyatt feküdt.. Mindezt egy ilyen lassított
felvételben, olyan Julisosan kivitelezte, elég szürreális látvány volt, mintha
egy akciófilmet lassítva néztem volna. És én persze tartottam a szigorú,
számonkérő szerepet, amíg a gyerek lefeküdt félig a nyirkos füvön, félig a biciklin..
Na ott nagyon mérges lett, akkor kezdett el sírni, gondolom, azt várta, hogy
megsajnálom, de tisztán látszott, hogy annak, hogy megütötte magát, a szikrája
sem volt, szóval bezavartam és mondtam neki, hogy aki kutyát bánt az takarodjon
a szemem elől.
Ezután jó ideig nem nagyon foglalkoztam vele, de alapvetően
pörögtünk, pakoltunk, szortíroztunk,a gyerekek cipőket próbáltak, azt is több
helyre szétválogattam, kinek mekkora kellett… Volt még valami összezörrenésük a
gyerekeknek, amiért egy kis időre büntibe küldtem őket. Mikor nagyon
elharapódzik a hangulat és már még csak nem is csérogás megy, hanem kiabálnak,
meg rugdosónak, akkor mindkettő beül az ágyába a sarokba fordulva gondolkodni
kicsit, hogy hogyan is kell együtt játszani. Persze Julis hozza a formáját, és
próbálkozik ugyanazzal, amivel anno Lillánál is, hogy neki pisilnie kell. De
már neki nagyon kell, neki már annyira kell, hogy már x-be áll a lába… De
előtte félóráig játszott valamivel, majd Jancsival civakodott, szóval ha akkor
nem kellett annyira, hogy akkor elmenjen,akkor ez a pár perc alatt kétlem, hogy
most hirtelen ennyire megszaladt az inger… Nem engedtem ki és meghagytam, hogy
ha be mer pisilni, csak, hogy neki legyen igaza, akkor nagyon összeveszünk.
Lilla annó mindig kiengedte wc-re.. és addig eltöketlenkedett a wc-n, hogy
letelt a bünti idő… No comment… Na nálam ez nem jön be ezt mondtam is neki. Nem
nevesítettem Lillát, de mondtam, hogy lehet, hogy más beveszi ezt a
színjátékot, én nem…
Na letelt az horrorisztikusan sok 2-3 perc, engedtem őket és szándékosan úgy
mondtam, hogy mindenki mehet a dolgára, Jancsi játszani, Julis meg a wc-re. És
ahogy ezt mondom, még az elejénél tartottam, mikor Julis odapattant a játékhoz,
amiért előtte civakodtak, felkapta és boldogan mutatta nekem… addigra végeztem
a mondandómmal és újra elmondtam, hogy mondom Julis meg a WC-RE UGYE, MERT
ANNYIRA KELLETT AZ ELŐBB, HOGY MÁR SÍRUNK IS… A jóédes… azt a színházas hazudósat…
És akkor ráült a wc-re és kijött két csepp.. Még jó, hogy nem voltam lúzer,hogy
elengedjem hamarabb emiatt. Na vissza is küldtem büntibe még egy kicsit.
Ééééés akkor, mikor két-három perc múlva onnan is szabadult,
kezdtek játszani, majd kijött hozzám, ahogy szortíroztam a dolgokat…. nézett…
görbült lefele a szája… Anya… és már borult is rám. Az ölembe húztam,
átöleltem, és hosszan sírt. Majd egyszercsak, mikor megnyugodni látszott,
néztem rá, mondom, mondjad. Szeretnék valamit. Kérdem, mit? Szeretnék csokit. Mondtam
neki, hogy nem. És, tudod, miért nem? Emlékszel, mikor múltor arról beszéltünk,
hogy ide nem jön be rossz bácsi? – bólintott. Akkor mondtam, hogy nyugodt
lehetsz, hogy miránk vigyáznak a kutyák, de ha ennek ellenére ide betévedne egy
rossz bácsi és a családomat fenyegetné, én úgy mennék neki, hogy azt is
megbánná, hogy megszületett. Emlékszel, hogy ezt mondtam? - bólintott. – Az én családomat senki sem
bánthatja. Megvédem őket. Csak tudod, mi a gond? Hogy Sierra is a családom
része. És Őt is megvédem. És Te pedig bántani akartad. Ezzel nagyon szomorúvá
tetted Sierrát is és egem is. Szóval nem. Nem vagyunk most jóban és nem kapsz
csokit. Most az lesz a feladatod, hogy menjél és gondolkodjál el azon, hogy
Sierrát hogyan tudod kiengesztelni.
Ment egy kört, ténfergett, tanácstalan volt. Mondta, hogy nem tudja, mit
tehetne. Mondtam, hogy hát, gondolkodjál, mit szeretnek a kutyák? Másodjára ki
is találta, hogy enni. Na mondom, akkor hívd be szépen a Sierrát és adjál neki
pár falat kutyatápot. Szólongatta, de Sierra hülye lett volna jönni :D De aztán
egyszer csak megjelent és kis segítséggel Julis kiengesztelte. :)