2023.11.21.

Bianka

Kikívánkozik belőlem pár gondolat.

Először is köszönjük a türelmet, nagyon húzós volt az utóbbi pár nap, főleg a hétvége. A Házas Hétvégés készülődésünk csúcspontja a péntek volt. Azt tudni kell, hogy minden hónap egyik vasárnapján összegyűlünk, és valamelyik párnál tartjuk a vendégséget, egy másik pár készül a témával. Ezt kidolgozzák és egy 15-25 perces „előadás” keretében felolvassák az irományukat. Mi eddig ezt mindig pikk-pakk megoldottuk, mikor ránk kerül a sor, rendszerint már aznap, vagy másnap tudjuk, mi lesz a témánk, van ugye három-öt hetünk, hogy gondolkodjunk, majd ezt leírjuk.
Most annyira elvagyunk, annyira sok a munka, az intéznivaló, hogy ez a témaválasztás elmaradt, nem is gondoltunk a bevezetőnkre, majd az utolsó héten kezdtünk egyáltalán ezen agyalni, de naivan még akkor is azt gondoltuk, hogy ennyi blogírás után nekünk ez ujjgyakorlat lesz. A blogot ugyanis mi viszonylag gyorsan írjuk. Nincs átolvasgatás, javítgatás, nincs nagy tördelés, fogalmazás.  A helyesíráson átfutok, - még így is marad benne hiba, amiért bocs – de aztán szevasz… szóval ami a szívünkön, az a szánkon. És mivel minden élményt viszonylag frissen írunk, és a gondolatok egyfolytában ott kavarognak a fejünkben, ezért nincs nehéz dolgunk a fogalmazással és az összefüggésekkel sem.

Na de a HH-ban az van, hogy ott erőteljesen az érzéseken alapuló kommunikáció megy. És pláne egy régebbi eseményt csak akkor lehet az érzések oldaláról is leírni, ha abba belehelyezkedünk, elképzeljük, mi volt, hogy volt, hogyan érintett engem az a szituáció, a másik mit mondott, én mit tettem és ezek is milyen érzéseket generáltak bennem.

Míg a blogot már simán megírom úgy, hogy megy a mese, a gyerek dumál, a mosógép, meg minden gépek zörögnek, a macska nyávog, a tacsi nyüszög, Bernát meg félhangosan tiktokozik mellé… egyszóval kész káosz, de én a blogot írom. És akkor ezt megpróbáltam a bevezetővel is… Aha… meg ahogy én azt elképzeltem :D
Bernát is írta, tök sokat… aztán elolvastam és egy összefüggéstelen információhalmaz volt. Mi mindig jól írunk, sokszor van, hogy a mi szemünkbe is könnyet csal az irományunk és a többiekébe is… de most az volt, hogy az egész felszínes, zaklatott, összefüggéstelen és kb semmiről nem szól.

Minden napot úgy zártunk, hogy na majd holnap letisztázzuk. Majd elmentünk pénteken fürdőbe, mert nevelés nélküli nap volt.. És a fürdőben beszélgettünk, míg a kölkök aludtak, hogy a témánk se jó, az írásunk is egy nagy káosz… de akkor mi legyen? Dolgozzunk ki új témát? De mit? jaaaj… kínomban ott nevettem ezen az egészen. Végül nekifutottunk mégegyszer és sikerült egy 28 perc alatt felolvasható írást összehoznunk, ami még értékelhető is volt. De rendesen tükrözte a jelenlegi létünket szerintem.

Kicsit még a HH-ná maradva, a múltkori alkalom ugye nálunk volt, vasárnap. Én aznapra ettem beteg. Biztos, hogy bacival is el vagyunk látva,ez nem vitás, de abban is biztos vagyok, hogy nálam megint bejátszik a lelki vonal is. Vasárnap reggel vitte el anyósom a gyerekeket, és én már szombat délután vágtam a centit, már előre örültem, hogy két napra felszabadulunk. És aznap estére be is lázasodtam. A szervezetem megszimmantotta, hogy pihi lesz és hopp, már ki is jött a betegség.
És durva, hogy ez a terheltség a gyerekekre vonatkozott, mert az agyam azt, hogy nem mellesleg 8 felnőtt lesz nálunk, akiknek a kaját én csinálom, az valahogy már nem is tűnt feladatnak.

Kicsit tartok is ettől, hogy egyfelől az tök jó, hogy beleszoktunk ebbe az egészbe, és talán ezáltal nem látjuk akkora tehernek, de egyébként az. Persze félreértés ne essék, nem csak teher, öröm is, meg minden, de feladat, felelősség, agymunka, lelkiteher is sokszor. És észrevétlenül beleszoktunk ebbe, de az ilyen esetekből látszik, hogy a mérleg nincs a helyén. A másik oldalon nincs annyi töltődés, ami ellensúlyozza mindezt. Erre figyelni kell, mert az életünk most ilyen, a gyerekek még sokáig ekkorák és ilyenek lesznek. Persze fejlődnek, tanulnak, napról napra többet tudnak, ez tény,de azt hiszem, érthető, miről beszélek.

Julis gondolatok

Sokat agyalok Julison. Fejlődök vele kapcsolatban. Nagyon kritikus vagyok vele. Azt már írtam, hogy a fejlődésemet én agyban, szívben és lélekben mérem. És mindig fejlődik valamelyik, mikor melyik.

Valamelyik részem, a logikus gondolkodásom szerintem elfogadta Julist. A gyerekem, a lányom. Aranyos, kedves, szép kislány. Én az anyja vagyok. Örökbefogadtam, igent mondtam Rá nagyon sokszor. Szeretem és kell szeretnem, minden körülmények közt. Ő egy kislány, akinek szeretetre, biztonságra van szüksége. Egy kisgyerek, akinek még sok mindenben segítségre és iránymutatásra van szüksége, akit még sok dologra kell megtanítani, aki lépésenként halad és türelmesnek kell lenni vele. Egy kislány, akinek az értékeit kell látnom, akit segíteni kell a botlásaiban és együtt örülni vele a kis apró sikerein. Egy kisgyerek, akit magamhoz kell ölelnem és biztosítanom arról, hogy szeretve van és védelmezem. Mert az anyja vagyok és ha bántani meri valaki, akkor az elkapálta magát, mert a gyerekemet megvédem, mert egy anyatigris vagyok. Már ahogy írom ezt, érzem magamban a késztetést, hogy ugorjak. Ezek a tények. Én ezt tudom, hiszem, csinálom, ez a dolgom, ezt akartam, vállaltam és örülök annak, hogy már van gyerekem. Kettő is.

Aztán meg ott egy másik részem, aki egy év két hónap után is kritikus, dühös, és gyakran haragszik. Nem tudom, miért, nem tudom, mire, kire. Ez az oldalam Julis hibáit látja, a gyengeségeit nem szereti, nem engedékeny, méltatlankodik. Ha ez az oldalam tekint Julisra, akkor Julis nem bepisil, hanem behugyozik, nem kér, hanem nyávog, egy igénytelen trampli, aki semmire sincs tekintettel, mindenen átgázol, mindent elront, széttép, eltapos úgy, hogy még csak észre sem veszi. Ez az oldalam ezek miatt dühös Julisra, és ilyenkor képtelen vagyok Juliskát mondani, mert az túl kedves. Amikor Julis éjszaka bepisil, jó esetben a cucc a pelenkában landol. Dühös vagyok miatta, hogy itt van, hogy jövő heten 5 éves lesz és ez még mindig műsor, hogy szinte nincs reggel, hogy száraz lenne a pelenka. Dühös vagyok, hogy persze a világ minden pénze se lenne elég, ha édességről van szó, meg ott a lovaglás, az ilyen torna, olyan masszázs, röpködnek a tízezrek és akkor még rohanjak pelenkáért is, mert hugyosnak még mindig az kell.
Aztán ha nem jól veszi fel a pelenkát, akkor a pisi nagy része az ágyon landol, és vagy rohanok azonnal ágyneműt, meg mindent cserélni (ezt akár naponta is megtehetném), vagy nem érdekel és szívem szerint mondanám, hogy tudod, mit? aludj a hugyodban… de olyan dögszag van reggelre a szobában, hogy képtelen vagyok megmaradni, Elmegyek az ágya mellett és hányinger… És ezek miatt haragszom. És tudom, hogy megérteni kellene, de az érzésem mégis düh… A nyávogásától kikészülök, a hazudozás, az örökös műsorozás… rendszeresen kiakaszt, még mindig, így egy év, két hónap után is.

Persze minden alkalommal erőt veszek magamon, nem bántom, nem mutatom. Persze, szólok a pelenka miatt. Elmondom, hogy a havi pelenka adagjából mennyi dörmit lehetne venni. De nem mérgelődöm neki. Ha üres reggel a pelenka, odajön, megölelem, megdicsérem és őszintén megdicsérem, mosolyog vissza rám, én is mosolygok. Persze az is ott van hogy „na végre”… de ezt nyilván nem mondom. Vagy mikor eltervezi, hogy Ő most már soha többet nem pisil be… Gondolatban végig fut… Ó, ha olyan gazdag lennék, ahányszor ezt már mondtad… úgy is behugyozol reggelre… De nyilván ilyet nem mondok neki, bátorítom, hogy oké, szuper, legyen így!
És persze ez most így kifakadt belőlem, de nem az van, hogy egész nap csak méltatlankodom miatta, meg egész nap utálom. Dehogyis… Szó sincs erről. Sőt, tényleg úgy van, hogy minden egyes nappal, minden egyes közös jó élménnyel egyre beljebb vagyunk. Néha elnézem, ahogy alszik és mantrázom magamnak, hogy egy szeretnivaló kislány. És az elején még ez csak tudati szinten ment. Mostanában vannak olyan késztetéseim, hogy ilyenkor úgy megölelném.

Durva, de most amikor pénteken a fürdőben voltunk, mondta, hogy pisilni kell. Nem pisilnak a medencébe, eszükbe se jut! Kimennek minden alkalommal a wc-re. Már tudják, hogy hol van, mindenki megy magától. Julis kimászott a medencéből, elment az asztalhoz, felvette a papucsát, majd a kis karúszóival, a kis fürdőbugyijában, hasa kidüllesztve,bugyi felett a hasa hurkája redőzik, feneke hátul kitolva, mint egy kiskacsa, a karúszóktól meg nem tudta a karjait rendesen letenni és mint egy kis díjbirkózó, úgy ment. Máskor az a gondolatom lett volna, hogy jajj, hogy néz ki, miért nem húzza be a hasát, miért tolja ki a fenekét, stb… Most meg ahogy elment mellettünk, tényleg a szeretnivaló kislányt látta benne és a hasa hurkájában is azt láttam, hogy milyen kis fognivaló, és ahogy ment, tényleg, mint egy kiskacsa, az egész gyerekre azt mondtam, hogy de kis cuki és úgy megszeretgetném. És vártam, hogy visszajöjjön és az ölembe vegyem, mert ő az én kis szeretnivaló kislányom.
És persze, mikor felcsesz, mikor nyávog, mikor megy a műsor, akkor nem ezt látom benne, de magam is meglepődtem, hogy ezek az érzéseim voltak és nagyon jó volt, igazán nagyon örültem neki, erre is azt mondtam, na végre! Végülis csak egy év kellett hozzá… basszus.

Tegnap kemény délutánom volt. Kati, az uncsitesó megkért, hogy a középső gyerkőcöt – akit most nevezzük Emmának - hozzam már el a suliból. Úgy számoltam, hogy négyre odamegyek, felveszem a lányt, kis elsőske, aztán húzunk az enyémekért az oviba… Helyett, a busz, ami a sulihoz visszahozta őket épp csak 40 percet késett…..
Ürgebasztavágtába száguldottunk az oviba, mert mindenki tök kedves, de az rohadt nagy baj, ha nem érünk oda ötig…
16:50-re értünk oda, onnantól sínen volt minden.
Hát… az a két év naaaaaaaagyon meglátszik. Az, hogy Emma már elsős… huhh… full értelmesen beszéltünk, a témái, a szókincse… nagyon látszott a korkülönbség.
Hazaértünk, Bernát is nem sokra rá hazaért. Vacsiztunk. Hideget. A pad volt a csajos részleg, a két szék a fiús részleg. Mindenki kapott szendvicset, eszegették. Julis persze utánozta a nagylányt, pedig máskor fel akarja enni az egész hűtőt, de most, hogy Emma csak egy szendvicset evett, így Julis kettőnél feladta. Kapta utána kakaót, Emma betolta egy pillanat alatt, Julis ott kanalazgatta és mondta, hogy már nem fér a pocijába….
Dumaaaaa!!!! :D De jó… ráhagytuk.
Egyébként nagyon jól elvoltak, a lányok könyveztek, laptopoztak, Jancsit meg Michael Jackson bűvölte el.

Aminek végtelenül örülök, hogy több mint egy hete jó napjaink vannak. Nyugodtan, nem sok vitával.