2023.12.30.

Bianka

A tegnapi napunk.

Tekintettel arra, hogy senkivel nem egyeztettünk semmilyen szilveszteri programot, annak az esélye, hogy magunk leszünk, saját gyerekeinkkel, a saját házunkban, a saját kajánkkal és a saját pezsgőnkkel, úgy kb a 100%-hoz közelít elmentem hát egy gyors körre a kedvenc hentesünkhöz, és megvettem a cuccokat egy húsoskáposztához és egy szilveszteri malacsülthöz.

A hangulatom akkor még nem volt az igazi, a nulla felett volt kicsivel, és nem akartam tudni sehogy sem kapcsolódni a gyerekekhez, elvoltam a dolgommal, nem is nagyon bántam, hogy mire hazaértem, addigra kint voltak, majd nem sokkal utána mentek is aludni.

Aztán megérkeztek a vendégeink. Felnőttek, gyerek nélkül, ezért bátrabbak voltunk. Nem akartam a gyerekeket sehogy. Én akartam lenni a felnőttekkel, én akartam beszélgetni, én akartam felnőttes dolgokat hallani és az elején igyekeztem távol tartani a gyerekeket az asztaltól. De aztán mégis úgy alakult, hogy elkészült minden, sütöttem fonott kalácsot, meg lenmagvas ropogtatnivalót, és valahogy a gyerekek is kiszivárogtak, de addigra megbékéltem a helyzettel és onnantól meg minden valahogy gördülékenyebb lett. A felnőttekkel jókat nevettünk, közben kutyáztunk, de a gyerekek is kellő figyelmet kaptak, így szerintem senki nem érezte mellőzöttnek magát.

A vendégség eleje egyébként érdekes volt, a gyerekek ezek szerint minden alkalommal letesztelik a szabályokat, hogy azok más jelenlétében is érvényesek-e. Jancsi sokszor morcit játszott, összehúzott szemöldökkel jött-ment, tesztelgeti mostanában ezeket a szem és szemöldök állásokat, kérdezgeti, hogy ez mi? Pl ha összehúzza a szemöldökét,vagy megemeli… én ilyenkor leutánzom, amit csinál ás mondom neki, hogy mit jelent. Ez biztos, sokat fejleszt a test-tudatán egyébként.
Délután ettek beglit, amit tök szépen kérdeztem és adtam oda nekik, mire aztán Jancsi a repetáért kijött, elém vágta a tányérját és valami halandzsát mondott. Na mondtam neki, hogy ezt így nem, menjél be és próbáljuk újra. Kis idő múlva megjelent és még durvábban vágta oda a tányért és egy szót se szólt, csak morcin nézett. Biztos azt gondolta, jópofa… hát nem volt az, ilyen viselkedést soha, semmilyen körülmények között nem tűrök, így felkaptam a műanyag tányért, jól kupánvágtam vele és ráordítottam, hogy takarodjál befelé. Aztán érdekes módon egy negyed óra múlva ki tudott jönni és kért szépen mindkét fajta beigliből.

Az egész délután nagyon jó hangulatú és oldott volt és sokat segített az én hangulatomon is.

Az este további része viszont a grafikonomon 8-9 körül lehetett. A vendégek elindultak, én bementem a gyerekeket fürdetni, és dumáltunk, vicceskedtünk, sőt, a zuhanyzásuk közben még pisiltem is, ami ismét egy mérföldkő lett.
Tudom, nem nagy dolog, de nekem az. Ott, ahol a gyerek a születéstől ott van, szinte természetes ez, hogy ismerik egymás testét, de itt ez nálam máshogy működik. Eleve két önálló emberke jött ide, és nyilván láttak már ilyet, gondolom, felnőttben is, de nekem ez a agam mutogatása nagyon idegen volt. Sokáig úgy öltöztem, hogy már ne legyenek ott, vagy kimentem a fürdőszobába. Aztán már nem küldtem ki őket, de azt nem engedtem, hogy az öltözésnél ott tátsák a szájukat. Bár Jancsinak volt egy cuki pillanata még jó pár hónapja, le sem tagadhatta, hogy egy férfi sarjad benne. Jancsi épp főzős edényekkel játszott, egy kanállal csavarokat kavarászott egy mini lábdasban elég gyorsan. Én az itthoni ruhát vettem le, öltöztem épp át és hát a melltartó is lekerült. Jancsi odanézett, a látvány teljesen elbűvölte, tátott szájjal átszellemülten nézte a melleimet és a kavarása egészen belassult. Jót mosolyogtam rajta. Ez akkor egy pillanatra nem zavart, de ettől eltekintve mindig valahogy úgy éreztem, mintha a szent inkvizíció előtt öltöznék. Reggelente, mikor már valamelyik fent van, úgy megyek ki a mosdóba is, hogy felveszek egy nadrágot. Julis néha megkérdi, hogy anya, felöltözöl? És ilyenkor csak egy kurta igent válaszolok, de néha szívesen mondanám, hogy igen, felveszek egy nadrágot, mert nincs kedvem ilyen kérdésekre, felkiáltásokra reagálni, hogy anya, ott van a puncid? Anya, látom a feneked! Anya, ott a puncid…
Szóval ez ma egy mérföldkő volt, hogy miközben ők tusoltak, én a wc-n ültem. Iga. rájuk csutam az üvegajtót, de azért az üvegen keresztül láttak, meg a résen kukucskáltak, és az is igaz, hogy a ruhám is sokmindent takart.

Az esténk meglepő módon úgy telt, hogy viccesedtünk, ölelgettük, puszilgattuk egymást a gyerekekkel – már amennyire most így betegen lehetett.

 

A MAI NAP.

Bernát

VÉRES KUTYATÁMADÁS!!!

Kimentek az udvarra a gyerekek boldogan játszani, és még ők békésen játszottak a szép zöld gyepen, megtámadta őket egy gyilkológép! A hatalmas vérmes állat hátúlról támad a szerencsétlen áldozatra, aki haláltusát vívott a borzalmas vadállattal! Csak a testvére lélekjelenléte mentette meg az életét!
- Aki besétált és szólt a szülőknek, hogy Jancsit rágja a kutya és sír…
No eddig a kis túlzás.

Kiszaladtam, addigra Zora már bent volt, és látom, hogy Jancsi, ül a földön, sír, és az egyik cipője arrébb van egy méterrel.
Kérdezem tőle, hogy mi történt, hát alig tudta elmondani, saras volt a kabátja és fájlalta a nyakát.
Bianka kirontott és lebaszta a síró gyereket, hogy ő már egyszer szólt, hogy normálisan játszon a kutyával mert ezekre a viselkedésekkre a kutya bekapcsol és játszik. Ami a jelenlegi tűhegyes fogával fájdalmas is lehet.
Nekem meg eldurrant az agyam és rászóltam, hogy fejezze be! Most támadta meg a kutya a gyereket, és nagyon meg van ijedve, igen butaságot csinált, nem tud még kiskutyával játszan. Megjegyzem a kis kutya kb vele egy súlyú és majdnem egy magas! És most még velünk is durván játszik, most tanulja, hogy hol a határ. És igen Jancsi nem jól csinált valamit, de most azt kell nézni, hogy megijedt és segítségre van szüksége. Meg kell nyugtatni és biztonságot nyújtani. Bekísértem és az asszony még ott is osztotta szegény gyereket. Én meg mérgembe szabályosan rámorogtam hogy fejezze már be!
Nagyon fel basztam magam, és igen, én vagyok a barom, mert normális kutyás nem hagy egy gyereket egyedül a kutyával, mert sajnos egy egyszerű mancsolásból is lehet egy fájdalmas karcolás pl. És figyelni kell, hogy a kutya mit kommunikál a gyereknek (erről az emberek nagy része azt se tudja mi!)
És hogy a gyereknek kényelmes-e a kutya közeledése.
Tehát bár nem lett semmi baja, csak egy kicsit megijedt, egy ilyen hibával meg lehet mérgezni a közös életüket, 10-14 évre, illetve ezek a gyerekek lesznek később azok, akik majd jaj, félek a kutyától!
Tudom, hogy Biankának más a gondolata erről, és ebből még lesznek vitáink. De végre egy kis izgi, amin lehet veszekedni, mert ebből én nem engedek!

Pár hét és a kutya is neveltebb lesz, és a gyerekek is megtanulják a kutyás életet, és tudom, hogy fél év és a kutya már védelmezni fogja a gyerekeket és a családot, de addig még van meló rendesen.
És aki ismer, tudja, hogy volt eddig is két, illetve három kutyánk, de a két öreggel nem hagytuk, hogy játszanak, mert azok már nem bírták a strapát, tacsikám meg nem pont gyerekbarát, ő rendszeresen jelzi, hogy neki ez sok, és ezt figyelni kell, mert ezek nem tisztelik a magánterületet és a pihenést.
Tehát a gyerekek csak kutyák mellett éltek, nem kutyával, és pláne nem tanulatlan kiskutyával.
A lényeg, hogy figyeljünk oda a gyerek és kutya kapcsolatra, mert ebből még lehetnek váratlan problémák.

Bianka

Bernát mondta, hogy jöjjek írni és ne picsáskodjak….

Na akkor kezdem.

Előzmény: ma délelőtt kiléptem a kapunk egy pillanatra és ahogy jöttem vissza, Zora kiment. Én naiv azt gondoltam, hogy ennél azért jobban érdeklem, és a nevére is jobban hallgat már, hívtam, tapsikoltam, de kb szart a fejemre, amire aztán úgy ahogy voltam, papucsban utána mentem és szó szerint hazacipeltem. Ezek után megbeszéltük, hogy kié a kapu és azon ki mehet ki… Kapuszabály. Engedély nélül nem megyünk ki a kapun. Sem kutya, sem gyerek.
Majd jött egy kis sétáltatási pórázfegyelem, ahol azt beszéljük meg a kutyával, hogy ki a főnök, ki megy elől, ki mondja meg, merre megyünk. Nyilván nem voltam durva, hiszen Ő egy kölyökkutya, és így egy hét távlatából a kötődésünk sem 100%-os még, de ezen fogunk dolgozni.
Ahhoz, hogy a kutya jól szocializált, jól gátolható legyen, pl ne futkorásszon macska után, vagy ha beleindul egy játékba azt hagyja abba, ha szólunk, annak elengedhetetlen feltétele az, hogy tudja, hol a helye a rangsorban. Két gyerek mellett nagyon fontos, hogy ha játszanak is, vagy akármi is történik, akkor azonnal álljon le, ha szólunk.
Ezalatt a gyerekek végig ott voltak, láttak, hallottak mindent.

Jancsi még az elején egy fa karddal szórakozott. Rohangált vele, és húzta maga után, és közben nyekergett, vinnyogott, amire persze a kutya ment, elkapta a kardot, húzta volna, Jancsi nem engedte. A kutya szemszögéből ez egy szuper Játék volt, csak ezt Jancsi nem nagyon élvezte, segélykérőn nézett rám. Mondtam neki, hogy ha nem szeretné, hogy a kutya elvegye a kardját, akkor ne húzza a földön, mert azzal pont játékba hívja a kutyát.
Eltelt kb 10 másodperc újra vinnyogva húzta a kardot a földön.. Pont így hívjuk a kutyát játékba. Persze a kutya ment, Jancsi megint csérogott. Mondtam neki újra, hogy ne húzza a kardot vinnyogva, mert azzal azt mutatja a kutyának, hogy játszani szeretne és a kutya el fogja venni a kardját.
Eltelt 10 másodperc, újra vinnyogva húzta a kardot a földön. Rászóltam, hogy Jancsi! Ha barom vagy és direkt úgy csinálsz, hogy a kutya rád menjen, akkor ne csodálkozz, ha utána rád fog menni.
Szóval szóltam, nem egyszer.
Nem vicc a kutya. Sem a kicsi, sem a nagy. A kölyök szertelen még és nem tudja, hol a határ.

És épp tegnap beszéltünk arról Bernáttal, hogy mi nagyon sok mindent úgy csinálunk, hogy igyekszünk a lehetséges dolgokra felkészülni, elővigyázatosnak lenni és a gyerekekre is úgy szólni, elmondani, hogy itt ilyen veszély lehet, erre kell figyelni, arra kell figyelni, és ezért, vagy azért kell, sőt, kötelező szót fogadni, pont azért, hogy ne legyen baj. És ezek után ha mégis baj van, akkor én dühös vagyok, mert persze, oké, a gyerekek „gyerekmivoltával”, szertelenségével nem tudunk előre kalkulálni, de akkor is dühös vagyok, mert úgy érzem, hogy én egteszem a tőlem telhető legtöbbet, hogy felkészítem, infót adok, szólok előre, és neki meg csak szót kellene fogadnia. De a nem szófogadással nem tudok mit kezdeni. És kisebb dolgoknál szotam is mondani, hogy fogadtál volna szót… most akkor szenvedhetsz. De nagyobb dolgoknál már durva következménye lehet egy nem szófogadásnak.  

És igen, ez így nem felelősségteljes, hogy kiengedjük őket, mert most megint olyan állapot van, hogy bármelyik pillanatban lehet valami gond véletlenül.

Alapvetően nem értettem egyet most Jancsi babusgatásával, mert egyértelműen balfasz volt. Ráadásul mikor már bejött, még sírt egy picit, aztán kezdődött a műsor. Van egy nézése, amikor teszi az ártatlant, miközben rohadtul nem az. Ilyenkor majdnem elvigyorogja magát, de nem akarja és komoly arcot erőltet magára, de nem sikerül. És akkor egy nyávogás közepette volt ez az arc, és akkor Bernát még csokit is vitt neki, mert jajj édes pici bogárka….
Úgy van, erősítsük meg a gyereket abban, hogy nem kell anya-apa intelmeit betartani, nyugodtan legyél hülye, még csokit is kapsz….

Mikor mindenki lenyugodott, elmondtam Jancsinak, hogy mi volt ezzel a gond. Megbeszéltük – ismét, - hogy mire hogy reagál a kutya. Megmutattam neki, hogy ha csérogunk, meg tapsikolunk, meg hátrálunk, akkor akár azt is kiabálhatjuk, hogy zöldborsófőzelék, mert a kutya akkor is jönni fog.

Ezek után kezelésbe vettem délután a kölköket és egy rövid séta után Zorával, nekiálltam tanítani mindenkit: Hogy hívjuk a kutyát, milyen hangot adunk ki, milyen magasat, mit csinálunk közben, mikor adjuk oda a kaját. Tetszett nekik, mentek a dicséretek mindenkinek.

Nagyon érdekes volt, hogy Tacsika teljesen rám van csatornázva, megmutattam Julisnak, hogy mit kell csinálni, csinálta is, de a Tacsi nem ment vele. Elindult, aztán rám nézett, és mikor mondtam neki, hogy okos vagy, menjél, akkor kezdett csóválni és ment Julis után és vette el a kaját. Azt gondolom, talán ez lesz az a közös nyelv, amivel normálisan meg tudnak barátkozni, mert Tacsika grafikonja is, sokszor van nulla és mínusz 5 közt, amikor épp csak elviseli őket és sokszor látom rajta, hogy nincs haverfelvétel. Meg hát az is benne lehet, hogy főleg Julisnál brutálisan nagyon sok a színészet, és ezt a kutya azonnal levágja. Én is már, de a kutya mégjobban.

Nekem nagyon dolgoznom kell azon, hogy ne legyek jobban oda Zoráért, mint a gyerekekért. Nézem, nézem a tökéletes vonalait, a kis lökött pofáját, és nem tudok betelni vele és elfog a döbbenet, mikor rájövök, hogy a gyerekeimen nem szoktam így elidőzni. És épp tegnap elgondolkodtam azon, hogy mi oka lehet ennek? Miért van pl az, hogy ha Zora odajön, vagy a Tacsi, vagy bármelyik macskám, akkor őket tudom mindig szeretettel fogadni, örülök, ha odajönnek. A gyerekeknél meg sokszor van, hogy az az érzésem, hogy ne már. És rájöttem, hogy az egyik az őszinteség, ami szembetűnő különbség az állataim és a gyerekek közt, a másik a mérték. Ha az állatom mellém jön, bekucorodik mellém, és az neki elég. A gyerekek soha nem érzik, hogy hol a határ. Nekik vélhetően nincs. Nekem viszont igen. Van egy komfortzónám, és annak a határait rendszeresen tiporják el. AZ állatok soha nem teszik ezt. Nem akarnak többet. Nekik elég,, hogy ott vannak, nekik elég egy kéznyalogatás, elég egy buksisimi. A gyerekeknek – főleg Julisnak – soha semmi nem elég. Ha megsimogatom, akkor még kell neki, ha megölelem az ölemben akar lenni, ha ölbe veszem, akkor össze-vissza nyalna, ha megpuszilom és ő is engem, azt nem lehet leállítani szépen. Fentebb írtam, hogy tegnap este is lefekvés előtt ment az ölelés. Mondtam nekik, hogy jó, oké, most már fekvés. Meg sem mozdultak. Szóltam újra, hogy jó, oké, elég, most már irány az ágy, aludni. Megint, mintha semmit nem mondtam volna. Haradjára is szóltam, hogy gyerekek… ne már. Nem akartam felemelni a hangm, de ez lett volna a következő, de Bernát eőzött meg és szóltrájuk keményebben, hogy menjenek már aludni. Egyszerűen ha jó a hangulat, ha szeretet van, akkor olyan, mintha az kiütné a szabályok adta kereteket mintha ledőlnének a falak, a gátak, csak az a baj, hogy amikor már eleve súrolgatjuk a mindenféle határokat, akkor kellene észnél lenni, de ők ezt baromira nem érzik és tesznek még rá két lapáttal..

Bernát

Délután

„fejezzétek be, mert baj lesz…”

Délután a gyerekek rohangáltak a hatalmas házban, körbe és körbe, én bent a szobában szóltam nekik, hogy fejezzék be, mert baj lesz! Erre kimentek, ahol az asszony is rájuk szólt, hogy elég legyen! Látszólag vissza is vettek, de aztán egyszer csak sírva jön be Jancsi, és fogja a kezét. Kérdem, mi történt? Julis odacsukta a fürdőszoba ajtóval, de úgy rendesen. Mostanában ez a játék, hogy ketten mennek a vécére és ott baromkodnak, mossák a kezüket, pancsolják a vízet, meg beleejtik a vécépapírt a vécébe.
Rájuk is van szólva, hogy ezt nem! De most Julis bement és magára csukta az ajtót, azért, hogy a kicsit kicsukhassa! Rendszeresen keresi azokat a lehetőségeket, amit megtehet, mert apájék azt mondták. Gondolom, így szerevze pontokat a kicsin. Jancsit leültettem az ágyára, a kezének semmi komoly baja, de gondolom, kicsit fájhatott. Julis is megjelent és számon kértem, hogy mit csinált, de ő csak a kulacsát töltötte fel a csapon! Ezért kellett magára csukni az ajtót??? Na volt öt perc gondolkodás mindkettőnek, el is mondtam nekik, hogy mind a ketten szóltunk, hogy baj lesz. Baj lett!

És még mieéőtt tovább szőném ezt – mert egyébként még lehetne – el is köszönök mára :)Hosszú volt a nap jó piehént mindenkinek!