2024.01.05.

Bianka

Nem vettem be semmit, pedig az elmúlt napokban csak egy levélnyi xanaxra vágytam. Vagy fűre… de azt sem próbáltam még. És vélhetően nem is fogom. Egyrészt mert illegális, másrészt meg nem dohányoztam még soha, és ezt a szép erényt nem is akarom elrontani egyetlen slukkal sem. De az a lazaság, amit álltólag ad, azt azért ilyenkor kipróbálnám.

Nehezen áll helyre a lelki békém az elmúlt napok után, egy kicsivel nyugodtabb vagyok, de még nem az igazi. Persze, hog a mai reggel is tele volt olyan pontokkal, amik egy pillanat alatt csesztek fel, és határozottan Julis az, akire most is annyira haragszom, hogy még azt is nehezemre esik leírni, hogy Julis, nemhogy Juliska… Nem akarom becézni, mert szándékosan csinálja a fesztivált.
A reggelink úgy, ahogy eltelt, befejezte mindenki a kaját, Bernát ment a dolgára, pakolni, Jancsi kérte, hogy az asztaltól engedjem ki. Kihúzta az asztalt, igyekezett is kifelé, majd indult Julis is, aki az utolós lépés előtt megállt, ott elkezdett nézelődni, dudorászni, miközben szemmel láthatóan rá vártam. Haladj már!!! szóltam rá, és akkor indult el. Ránéztem és megkérdeztem: mondd már meg, hogy ez miért kell? Ez most jó így? Miért kell megvárni, míg hangosan szólok? Nem jó, ha béke van?
A vacsoránál is megvolt a műsor, de addigra már kezdtem rendbe jönni magammal. Julis baromkodása viszont roppant idegesítő. Ha együtt játszik Jancsival, egyfolytában árulkkodik, csérog valamin. Jancsi elvette, Jancsi ezt mondta, Jancsi hozzáért, Jancsi rám nézett… Szétszedtem őket, egyik bent a szobában, másik kint az étkezőben… Julis volt kint… Addig addig szivárgott, hogy már a szobaajtóban cseszegtette Jancsit. Mondtam neki, hogy húzzon már innen. Eddig azon csérogott, hogy mi nem jó? Jancsi a közelében sincs, menjen a dolgára, azt élvezze, hogy egyedül lehet. Jancsinak nem kellett kétszer mondani, levett egy autót a polcról, és azt tologatta a földön. Állandóan Julison áll a bál és már az agyamra megy.
Vacsora végén elmondtam Bernátnak, hogy nekem ez az irány nem tetszik. Nem modom, hogy az az igazi, régi, nagyanyáink kori rendszer volt a jó, ahol apa megette a csirke nagy részét, a többi meg evett amit talált, meg apa végigvert mindenkit azt jóvan… de normáliséknál sem hiszem, hogy az asztalnál mindig állt a bál, mert a gyerek baromkodott valamit. Elmondtam Bernátnak, hogy nem tetszik és nem is akarom megszokni sem ezt a rendszert, hogy az összes étkezésünk nagy része, kb 80%-a, de az egész napunk 80%-a is arról szól, hogy a gyerekek hülyeségeit reagáljuk le, csitítjuk őket, mert különben a saját hangunkat sem halljuk, vagy szedjük szét őket, mert mindig nyávognak valamin. Nem gondolom, hogy vissza kellene hozni a régi „végigverek mindenkin” világot, de, hogy ott az asztalnál a gyereknek kuss volt a neve, az biztos. Ott nem könyörgött senki azon, hogy maradjon már csendben, egyen szépen, tányér felett egyen, mert ha nem úgy volt, kapott olyan sallert, hogy a szobában kötött ki. Nem hiszem, hogy mikor apa hazaért a szántóföldről hullafáradtan, megcsináta a napi melót, leült enni, akkor szívesen vette, hogy a gyerek háromszor megkérdezi hogy anya, ez kenyér? És nem, nem gondolom, hogy pusztán attól, hogy egy gyerek beszélhet, vagy kérdezhet-e mindenféle baromságot az asztalnál, vagy nem, az sokkal boldogabbá fogja tenni majd őt most, vagy később, és azt sem gondolom, hogy pusztán ettől majd Ő boldogabb, vagy boldogtalanabb felnőtt lesz. De abban biztos vagyok, hogy ha állandóan felcsesz valamivel, akkor biztosan boldogtalanabb lesz, mert addigra szétcsapom.
Ma vacsi végén vázoltam a két lehetőséget Julisnak. Az egyik az volt, hogy jókedvűen megvacsorázunk és mivel van még egy kis idő, simán mondhatnám, hogy gyorsan pakoljuk le az asztalt és Jengázzunk egyet! Jó lenne? Igen, biztosan. Meg mókázni, vicceskedni is. De most nem fogunk, sem mókázni, sem vicceskedni, sem jengázni, mert annyiszor kellett rád szólnom, hogy már mérges vagyok. És kértem, hogy ezen kicsit gondolkodjon el, mert van ráhatása a dolgokra. Ha szeretne vicceskedni, mókázni, ölelgetni, jengázni, akkor figyeljen oda jobban, és ne mérgesítsen minden áron.

Az este ezek után meglepően jól telt.
Viszont azt is elterveztem, hogy fogok olyan kört is csinálni, amikor feldobom a labdtá, hogy akkor öltözni és megyünk pl vásárolni, és ha nem veszi fel normálisan a nadrágját – amibők szintén minden egyes nap nézeteltérésünk van, pedig tudja, hogy hogyan kell, képes rá, csak szarik bele – akkor megmondom, hogy velem így nem jön.
És erre is mondhatnánk, hogy miért kötöm az ebet a karóhoz, hiszen nyáron az egyik kis ovistársának a szoknyája volt úgy, hogy a fél feneke kivolt, és anyukája csak mosolygott és mondta, hogy jaaaaj… akislánya nem figyel erre…. de akkor nyár volt, ha meztelen lenne, kb az is mindegy lenne, de most tél van, baromira nem mindegy, hogy a dereka, feneke, veséje kint van-e, hogy felfázik-e, mert őt most nem érdekli, de majd én leszek a hibás, ha később baja lesz, vagy nem tud gyereket szülni a női bajai miatt… Szóval igen, kötöm az ebet a karóhoz, vért izzadok, hogy mindig olyan gatya kerüljön rá, aminek elég magas a dereka, hogy fel tudja normálisan húzni, akkor tessék normálisan felhúzni.

Ma Jancsival védőnőnél voltunk, Julist meg Apa vitte magával dolgozni, utána bandáztunk egyet a közeli játszón. Én vittem üdítőt, nasit, és míg a gyerekek játszottak, mi Bernáttal jüt beszélgettünk, igencsak fontos dolgokról.

Bernátnak van egy jó mondása: mindenki úgy rontja el a gyerekét, ahogy tudja.
Ebből indultunk ki, és tettük fel a kérdést, hogy egyáltalán van-e esély nem elrontani a gyereket?
Én ugye hívő emberként hiszek Istenben, a teremtésben, hiszek abban, hogy Isten terve tökéletes, és, abban is hiszek, hogy eleve eltervezett minket, még a kezdetek kezdetén, mégpedig tökéletesre.
És bár Isten terve tökéletes, mi emberek nem vagyunk azok, van szabad akaratunk és bűneink is, amiknek meg van következménye, és a következménynek van kihatása ránk nézve is, de másokra nézve is, az persze változó, hogy minek milyen nagy a hatása, időben és térben, kit, mit érint.
Itt gyűrűznek be a generációs hibák, bűnök, sebek, amiket még genetikusan is képesek vagyunk átadni, de ha genetikusan nem is, a lelki sebeink által biztosan. Azok a minták, amiket gyerek korban kapunk meghatároznak minket. Anyánk kiegyensúlyozottsága, vagy épp szorongása, félelmei már az anyaméhben meghatározzák a fő irányt, így Isten tökéletes terve máris ugrott. Aztán jönnek még rá a rossz élményeink, legyen is az bármitől és a személyiségünk minden egyes kanyarban alakul egyet.  

Csak érdekességképpen felmerült az is, hogy ha az Édenben Isten megteremtette Ádámot és Évát, akiknek mindenük megvolt, nem volt bűnük, volt egy tökéletes életük, egy tökéletes testük, és minden esélyük megvolt arra, hogy ez így is maradjon. És ha ezt fent tudták volna tartani, akkor vajon, milyen lett volna Ádám? Kellett volna, hogy extra erős legyen? Vagy extra vezetői képességei legyenek? Kellett volna kiemelkedő alkalmazkodás, humorérzék? Egyáltalán lett volna valami karakteres Benne? Egy optimális világban nem kellene versengeni, nem kellene minden áron jobbnak szebbnek, okosabbnak lenni, mint a másik. Nem kellene gyorsabbnak, ügyesebbnek lenni, mert nincs értelme a versenynek. De ha meg mindenki egyforma, az hosszú távon jó?
a mindegy is, ez egy mellékszál.

A fontosabb rész az, hogy rajtunk hatalmas felelősség van. A mi előttünk lévő generációknak nem volt ekkora tudáslehetőség a kezében. Persze, mikor anyáink minket szültek, 40-45 éve, akkor is már azért volt a könyvtár, voltak szakirodalmak, Vekerdy már akkor is volt, működött, max nem volt ilyen széles körben ismert és elérhető a munkássága. De nem voltak ezek a mindenféle irányzatok a nevelésben sem.
Ellenben a mi szüleinknek is nyilvánvalóan voltak gyermekkori sebei, lelki sérülései, hiányai, amiket kaptak ők is a szüleiktől, amiket kaptak ők is a szüleiktől – meg hát a körülményektől.
És mindenkinek a saját felelőssége azon dolgozni, hogy a saját sebeivel szembenézzen, megoldja, elengedje, feldolgozza azokat, és ha lehet, ne terhelje a gyereket vele. Teheti ezt akkor, ha tudja, hogy az, amit csinál, nem a legjobb úgy, ahogy csinálja, és ezzel képes is szembenézni és képes dolgozni rajta. Ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön bennem ez, kell, hogy legyen előttem jó minta. Akár gyermekkorból akár felnőttkorból. Pl ha anyám engem soha nem vett ölbe és nem babusgatott és mi egy tanyán éltünk és soha senkit nem láttam, hogy az anyja ölbe veszi, akkor nekem az lesz a természetes, hogy a gyereket nem vesszük ölbe. De ha engem elvisznek oviba, és látok másik anyukát, aki ölbe veszi a gyerekét, akkor már felmerülhet bennem, hogy ezt lehetne másképp is. Ez a hiány már okozhat olyan változást, hogy eltervezem, hogy ha felnövök és lesz gyerekem, én tuti ölbe veszem majd.
Szóval nagyanyáink, akik még úgy lettek terhesek, meg úgy szültek, hogy azt sem tudták mi vár rájuk, sok mindent nem tudtak átadni, anyáinknak már egy fokkal nagyobb lehetősége volt a tudásra, de akkor sem volt divat ennyire magunkon dolgozni, szóval a mi kezünkben van a lehetőség, a felmenőink sebei okozta károkat felszámolni és nem tovább adni. Nálunk már nem ciki pszichológushoz menni, és a google is a barátunk, szóval aki javítani akar magán, és igazán akarja, megvan a lehetősége rá, még akkor is, ha nincs sok pénze pszichológusra.

Bernát
A mi örökségünk…
Drága nagymamám gyerekként túlélt éhinséget, amikor naponta egy szelet kenyér nem jutott, amikor a szomszéd gyerek meghalt, mert neki még az a gyökérleves se jutott.
Amikor a katonák mindent elvittek, ami mozdítható és télen nem volt cipője….
Gondolom mindenki ismeri az ilyen ősi meséket, tudom, hogy ez akkor a kisbetűs élet volt!
Elmesélte, hogy az apját elvitték, többet sose látta, az anyja egyedül, meg nehezen boldogult, és kb. utálta mint a szart, egy kolonc volt az anyja nyakán, csak még egy éhes száj, akit etetni kellett! És ő is éhen halt volna, ha a keresztanyja nem ad neki egy falat leves, meg egy darab ruhát, hogy ne fagyjon meg.
Ebben nőt fel, háború, szegénység, szeretet hiány, utálat, borzalmas világ!
Ezek egyesével is hatalmas traumák egy felnőttnek is, de egy gyereknek meg pláne!
A fiatalsága se volt egy leányálom, a férjét üldözték, meghurcolták, börtönbe zárták, fenyegették, okok nem kellettek, találtak ott végtelen.
Ide költöztek több megyéből és egy hatalmas tanyát kaptak, ahol a TSZ birkáit kellett nevelniük, mondhatni sajátjukként. Ebben az időben is meg voltak a csókosok, a besúgók, a barátok, akik a hátadba vágták a kést. Nehezen, de boldogultak.
Anyám ebbe a tanyasi dolgos, szenvedős, környezetben nevelkedett, testvérével. Tatám jól végezte dolgát, nem szűkőlködtek a munkában, de a pénzben sem. Anyámék jól tanultak, megtanulták az állatnevelést, az iskolai dolgokat, a munkát. Mama igencsak erőteljes, különleges, nem túl finomkodó szemlyiségének is volt hatása a gyerekeire.
Nehéz lenne anyámat összefoglalni. Nem is tudnék rosszat írni, felnevelt, most is nagyon támogat, dolgos, annyi energiája van, hogy azt megirigyli egy 18 éves dijnyertes bika is! Nem tudom megfejteni a démonait, hogy mik adják az erejét, az energiáját, mi hajtja ennyire, de a mamát ismerve nem volt egyszerű az ifjúsága.
Meg öcsémmel mi se kíméltük ki a rosszaságunkkal.
És, hogy miért mondom ezt el?
Sok alkoholista gyermeke kijelenti, hogy ő soha nem fog inni. Az szerintem egy könnyű eset, mert annyira karakteresen rossz példa van a gyerek előtt, hogy azt nem nehzéz felismerni, hogy itt van mit meg változtatni.
De amikor nem ennyire sima az ügy akkor nehéz, nehéz megfejteni anyámat, nagyanyámat, hogy mit görgetünk anyai és ugye apai ágon. Ők mit rontottak el, és én mit nem akarok, de ehhez nagyon ki kéne ismernem a szüleimet, ami szinte lehetetlen.  
Mi az ami nekem nem tetszet, de nem is volt hiba? Mi volt hiba, ami nekem pont kapóra jött, pl. egy kényesztetés, vagy valami amit megengedtek, de mára rossz hatása van?
És a még nehezebb, megfejteni magamat, hogy mik a hibáim, mit csinálok jól a gyereknevelésben, és mit rosszul. Ha egyáltalán valaki is tudná, mi a jó és mi a rosz!
Ma példáúl amikor Biankával beszélgettünk, jött Julis és közénk állt és kezdte, hogy anya, anya.
Elsőre még csak elküldük, hogy most menjen játszani, nem érünk rá, de másodjára már rákiabáltam, hogy húzzon befelé, és amikor harmadjára is oda jött közénk és közbevágot, úgy üvöltöttem, hogy a két kutyánk bemászot a gurulós szék alá az asszonyhoz, mert apa mérges és menekülnek.
Én úgy gondolom, hogy bár nem ez a legjobb megoldás, de fél siker, mert nem vágtam nyakon és nem úgy zavartam be a szobába.
Tudom, hogy ez másnak hatalmas hibának tűnik, nem vitatom, sajnos nem vagyok türelmes, nehezen viselem, mikor már harmadjára szólok, és nem az van, amit kérek.
És igen, oda szoktuk hívni, hogy mit szeretnél és beszélgessünk, és meghallgatjuk. Csak sajnos a gyerekek még nem tudják, mi az, hogy tisztelet, hogy ha egy felnőtt beszél, akkor nem vágunk a szavába.
Erre még nem tudtuk megtanítani őket teljesen, de szépen alakulnak.
Erre szoktam mondani, hogy mindenki a legjobb tudása szerint rontja el a gyerekei életét.

És minderre Bianka majd holnap reagál, ma már holnap van, és akartunk kírni a mikro műanyagok és a gyerekek kulacsáról is, meg a mintás tányérjáról, meg a teflonos edényekről a gyerek korunkból…. de arról is majd holnap :)

Ui.: az új kutya jól van :D