2024.01.14.
Bernát
Egy vidám vasárnap
Most gondolom, mindenki azon agyal, hogy a vidám szót vajon szarkasztikusan írtam-e?
Hát talán nem :). Ma reggel anya korán kelt, egy új életszakaszba lépett, elindult
újra a kutyasulis élete.
Elvitte ezt ezt a kis szarost óvodába, ahol megismerkednek más kutyákkal és
tanulnak is pár dolgot, de erről majd Bianka bőven ír!
Én, mint jó férj, már tegnap este előkészítettem neki pár dolgot. Letakartam az
autót szélvédőjét egy huzattal, hogy ne fagyjon le hajnalba. Teleraktam a vízforralót
vízzel, hogy reggel már csak kapcsolni kelljen és készül a tea, főztem kávét, a
teát termoszba raktam, a kávét bevittem, majd főztem még egyet termoszba, hogy
az is legyen, ha kell. Az egyik gyerekes kajás dobozba raktam neki csokit, kekszet,
mivel reggelizni nem tud, és mire jön haza, nagyon éhes lesz. Szóval készültem.
Amikor elment, én visszafeküdtem az ágyba és még egy órát szundiztam, a
gyerekek kivételesen halkan suttogva vártak az ágyban, csendesen, ameddig fel
lehetett kelni. Megszoktuk szabni, főleg a déli alvásnál, hogy meddig kell
aludni, ha egy negyed órával hamarabb kel fel, akkor csendben pihen az ágyban.
A reggelit borzalmasan túl bonyolítottam, májkrémes kenyeret kapott mindenki,
egy szeletet, a kenyér végéből, ezért pofájához mérten mindenki akkorát kapott,
amekkorát meg bír enni.
utána egy kis gyógyszer és vitamin kombó, és lehet öltözni és menni kifelé.
Az egész délelőttöt kint töltötték, pedig elméletben mínusz egy fok volt, aztán
pár fokot melegedett.
De elvoltak, játszottak, beszélgettek, minden rendben ment.
Aztán hazaért anya a kutyával.
Ebéd előtt egy kicsivel hívtuk be őket, amikor felszáradt a felmosás, délig
játszhattak, aztán evés.
Viszonylag jó hangulatban telt az egész, kaptak desszertnek egy finom muffint,
és most épp alvás van.
Bianka
No hát nekem a napomat rendesen meghatározta a kutyasuli.
Úgy összességében minden.
Mi ugye korábban nagyon sokat suliztunk, mindkét kutyánkkal,
ez egy kiváló közös program volt, sok új ismerettel és sok új baráttal.
Egyszerűen kinyílt a világ. Így tíz év után már nem azokkal a célokkal mentem a
suliba, sőt, igazából úgy mondanám, hogy tíz évvel ezelőtt semmilyen célom nem
volt, semmit nem ismertem a kutyás életből csak ahogy teltek az évek, folytak
az órák, úgy jött egyre több és több ismeret. Sodródtam az árral és nyitott
voltam az új tudásra.
Most sem tudok mindent, de lényegesen többet tudok, mint korábban, és most egy
új kutyával, új lehetőségeim vannak és vannak céljaim!
Soha nem felejtem el, hogy első napom a kutyasuliban, egy nagyon hideg téli nap
volt, bizonytalanok voltunk mindketten a kutyámmal, neki terápiára volt
szüksége.
Akik a segítségünkre voltak, az egyik kutya-gazdi párosnál a kutya egy két éves
fehér juhászkutya volt, már akkor is eléggé képzett, okos, és a gazdája azt
mondta, nagy tervei vannak vele. Olyan komolyan hangzott ez, hogy azóta is a
fülemben csengenek a szavai.
És aztán teltek az évek, az a kutya egyre okosabb lett, mentek fel a videók a
youtube-ra, egy rakat trükköt tudott, olyanokat, amikre nem is gondolna az
ember, hogy kutya képes arra. A kutya képzettsége kimagasló volt, a K99-es
vizsgarendszerben a vizsgáinak a száma szerintem Magyarország szinten is egyedi.
Ma én is úgy mentem a suliba, hogy kijelentettem, nagy terveim vannak Zorával!
Jó volt, hogy az oktató meg is kérdezte ezt és jó volt beszélni ezekről.
Az egész napomat meghatározta ez a sulis élmény.
Minden szempontból.
Talán fura, de az egyik és legfontosabb szempont volt a mozgás.
Nagy szükségem van arra, hogy mozogjak, de sehogy nem tudtam rávenni magam
arra, hogy meginduljak. Pedig van egy nagyon kedves szomszédcsajom, akit nagyon
szeretek, (Bernát: Ha ezt én írnám ki, le is vágná a tökömet!!!) Ő is mondta,
hogy menjünk sétálni, de annyira nehezen bírom a mozgást, fáj a lábam, az achilles
inam, a sarkam, hamar kifulladok, szóval rettegek attól, hogy ahhoz képest,
hogy kutyázós életem elején alap volt, hogy 6-7 km-eket mentünk egy random
sétán, most egy rövidebb táv is gondot okoz.
De tudom, hogy muszáj. Nagy darab vagyok. Eléggé nagy. Túl nagy. És ezen
változtatnom kell. Fontosnak tartom, hogy olyan dolgokkal bástyázzam körül
magam, amik segítenek abban, hogy normálisabban, egészségesebben és kevesebbet egyek,
többet igyak és többet mozogjak.
És fura, de amennyire tartottam tőle, annyira vártam is ezt az alkalmat. Tartottam
attól, hogy hogy fogom bírni, de nem volt gond. Jó volt mozogni a friss levegőn,
kellemesen elfáradtam, pont annyira, hogy bennem maradt az az érzés, hogy mikor
lesz a következő alkalom?
A másik nyilván maga a sulizás. Tényleg vannak terveim ezzel
a kis fülessel és ezért nagyon vártam már, hogy elkezdjük a sulit, és elinduljon
ez az izgalmas folyamat. Minden szempontból új kezdet volt ez, egyelőre számomra
a nem normális kategória az, hogy vasárnap reggel fél 7-kor keltem, hogy 8-ra,
a -4 fokban, hülye hangon nyekeregve futkorásszak a pályán. De hát ez a kutyás
élet.
A pályán jók voltunk, Zora is ügyes volt és én is. Igyekeztem nem
tudálékoskodni a tizenéves tapasztalatommal és nem mondtam olyan senkinek, hogy
hallgasson, mert én már akkor kutyáztam, mikor neki még kutyája sem volt :D
És a harmadik, hogy ezt az egész reggelt, az indulást, az
óra végét belengte Bernát gondoskodása. Az életmentő kávé otthon, majd a másik
a termoszban, és a meleg tea, és a nasik, meg az, hogy nem azzal kellett
kezdeni a napot, hogy jeget vakargatok a szélvédőről,(Bernát: anyád picsája és
most este csak nem takartad le a kocsit!) egyszerűen annyira sok szeretet volt ezekben
és olyan jó volt tudni, hogy szeretnek, még akkor is, amikor kiléptem a házból
és egyre messzebb voltam Bernáttól fizikailag, de velem volt abban a sok kis
kedvességben, amivel ma elindított. :) (Bernát: még se vittél magaddal!)
Minden túlzás nélkül mondom, egy másik ember tért ma haza a
suliból.
Azt még nem tudom, hogy a gyerekeket hogy és mikor
integráljam ebbe az egészbe. Ide kell egy bizonyos komolyság, részemről pedig
odafigyelés. Főként az oktatóra és a kutyámra. Egyelőre tartok attól, hogy a
gyerek csak plusz figyelemelterelés lenne.
A másik, hogy olyan jó volt, hogy ide nem anyukaként mentem a gyerekeimmel,
hanem simán csak egy gazdi voltam. És jó volt egyedül lenni. Csak magamra figyelni.
Így egyelőre biztosan nem viszek magammal gyereket. Pedig hosszú távon kelleni
fog nekik is ez a tudás, de majd úgy is kell gyakorolnunk itthon, abba fogom
bevonni őket.
Az egyetlen, amit sajnálok, és amiben látok egy kis veszélyt (?) – nem ez a
legjobb szó erre – a Bernáttal való közös programunk. A kutyázás eddig
Bernáttal közös volt, közös élmények, közös programok, ismeretek, barátok. És
ha ebből Bernát teljesen kimarad,tartok attól, hogy ez éket verhet közénk. De
majd ezt még megrágjuk, hogy jó legyen.
A gyerekekkel meg küzdök… Nincs itt semmiféle hormon a
háttérben. Egyszerűen irritál a direkt baromság, meg az állandó színészet. És
ha nem barom, nem színészkedik, akkor minden oké, ha meg barom + színészkedik,
akkor azt meg nem szeretem és morci vagyok. És minél jobban morci vagyok, annál
esélyesebb, hogy kiabálok. Amit egyszerűen szinte kikönyörög, mert neki-
természetesen főleg Julisnak – nem elég, ha egyszer-kétszer-háromszor szólok,
neki meg kell várnia, míg ordítva közlöm a mondandómat.
Ma pl levágtam délelőtt Bernát haját, tele volt minden
hajtincsekkel, a gyerekek közben kint voltak. Elkészült a haja, ment tusolni,én
meg addig elkezdtem összehúzni a lehullott hajakat. Kell ide közben gyerek?
Naná, hogy nem. Azért sem, mert bárhogy mondanám, akkor is belelép és viszi
szét, meg nem kellenek az állandó kérdéseik…. A kellős közepén vagyok a
folyamatnak, jön Jancsi, nyitja az ajtót, mondom neki, most nem jöhetsz, menjél
ki vissza. És azzal csukta is az ajtót és ment ki.
10 másodperc múlva jön Julis. Mondom neki is, hogy most nem jöhetsz, menjél ki.
Áll az ajtóban, ajtó tárva nyitva. Mondom neki: Juliska, menjél ki, csukjad az
ajtót befelé, most nem jöhetsz be. Ott áll továbbra is, néz rám… Mondom neki
hangosabban: csukjad befelé az ajtót, menjél ki. – De szomjas vagyok – Most nem
jöhetsz be, menjél ki! – De szomjas vagyok – KIFELÉ!
Biztosan lehetne ezt szépen körbeírni, hogy most anya épp mit csinál, és egy
pillanat és hozom, meg kutyafüle…de nem, pont erre nincs szükségem mindig minden
percben. Néha csak pont arra lenne szükség, hogy mint Jancsi, csak simán
megtegye, amit mondok. De nem, neki mindig van valami, ami „csak még”, csak
azért, hogy ne kellje azonnal azt csinálni, amit mondok.
Este volt még egy hasonló kör, akkor megkérdeztem tőle, hogy ez miért kell?
Talán egyszer eljutunk odáig, hogy rájön, hogy ezek felesleges körök.
Hozzáteszem, hogy ma is volt egy helyzet, ami szerintem
nekünk felnőtteknek egy igencsak nagy lúzerpont volt, és Julis már kellőképpen
rafinált ahhoz, hogy ezt szépen tudatosan fogja majd kijátszani. A flakonjukban
mindig van valami innivaló, sokszor víz, mostanában sokszor tea, nyáron esetleg
szörp. Délután már inkább vizet szoktunk adni, hogy ne legyen nagy lőtyölés
estére, mert abból lesz a bepisilés… Már délután volt, Julis kérdi, hogy
kaphat-e teát? Mondom, nem, töltsd fel a flakonod vízzel. – De ő teát kér. – De
mondom, most töltse fel vízzel – De ő szomjas. – Hát, ha szomjas vagy, akkor
meg pláne víz kellene inkább – de apa azt mondta, hogy ad teát – és akkor apa
jött és adott teát.
A másik, hogy tegnap megsütöttük(tem) a muffint. Jó is lett. Kérdezte,
kaphatnak-e? Mondtam, hogy ebéd után. Sajtszószos tészta volt az ebéd, Julisnak
a jelek szerint nem ízlett, bár azt hazudta, hogy igen. Aztán a végén meg mást
mondott. (én ilyenkor kötöm az ebet a karóhoz, hogy akkor melyik volt a
hazugság? már csak azért is, hogy lássa, hogy a hazugság nem jó út, csak
belekavarodik és így is, úgy is ciki…) Na mindegy, ímmel-ámmal ette meg a
tésztát, de megette, kérdezte, hogy akkor kaphat-e muffint, mire Bernát azt
mondta, nem, merthogy mennyit baromkodott a kajával. De ugye én meg megígértem
ugye korábban és a tény az volt, hogy meg is ette az ebédet.
Végül Bernát hozta a muffint, kaptak egy felet – mert ezek most nagyok – de alapvetően
ez sem volt jó helyzet. Ezeket már simán ki fogja játszani hamarosan.
Szóval most, hogy ezeket írtam szóltam is Bernátnak, hogy mi
többet kommunikáljunk ilyen ügyben ha nem akarunk sorozatos lúzerpontokat
gyűjteni a gyerekek előtt.
Bernát
Gyerekkoromban mindig egy piros külsejű, de belül teflonos
edényben melegítették nekem a szüleim az állítólag mérgező és emészthetetlen
tejet. Amit addig használtunk még a teflonbevonat elkopott, és már évek óta
csak a sima alu edényben melegedett a méreg. Fogalmam sincs, hogy mosogatás
közben kopott-e le a teflon, és arról sem, hogy öcsémmel ketten vajon hány milligramm
teflont szlopáltunk be a bedekós tejcsivel, de még élünk!
Most jönnek az új hiper-szuper air-fry akármi sütők, amik nem használják a
mérgező olajat.
De már jönnek a videók, hogy melegítés közben mikro és nano műanyagok szabadulnak
fel, és ezek mind a szervezetünkben keringenek! Szóval a mikróban műanyag
edénybe melegítésről már nem is írnék. Az egyetlen, talán még nem támadott
anyag a vas edény, tudod a levehető ajtós!
Tapasztalataim alapján, nagyon erősen gondolkodok egy vízszűrőben, ami a
hálózati vízből kiszűri a vackokat. Tudom, hogy most ez az új őrület, a mikro
műanyag, de most ennek elég nagy esélyét látom, hogy reális veszély.
Bianka
Üveg. Szerintem.