2024.01.20
Bianka
Az elmúlt pár napunk nem telt valami békésen. Vagyis úgy
mondanám, hogy voltak benne jó és nagyon rossz események. A jó volt kevesebb és
ez elszomorító.
A gyerekek mintha valami értelmi zavarral küzdenének,
egyszerűen képtelenek látni az összefüggést a szófogadás és a nem szófogadás
következményei között. Pedig most már nagyon egyszerűen fogalmazunk, nem
magyarázunk semmit, nincsenek nagy körmondatok, visszaismételtetjük a szabályt,
random is vissza-visszatérnek ezek és emlékeznek rá, tudják. Aztán mikor ott az
éles helyzet, akkor mintha valami más gyereket raknának oda, a szabályok huss,
mintha nem is léteznének, és ezek meg csak mennek a magunk útján. És az a
durva, hogy egyébként pontosan tudják, hogy tilosban járnak, mert kipróbáltam.
Amikor ül az ágyon és könyvet nézeget, meg énekelget, vagy rajzol akkor nincs
megugrás, nincs hirtelen mozdulat, mikor belépek a helyiségbe, vagy kilépek az
udvarra. De amikor tilosban jár, maga árulja el magát, mert egyből menekül,
próbál javítani a helyzetén.
Olvastam, hogy a túl szabályos szülő azért nem jó, mert a
gyerek egy nem meri megmondani, ha hibázott. Pedig a hosszú távú bizalmi
kapcsolatnak nagyon alapja az, hogy a gyerek tudja, hogy bármilyen hülyeséget
követ is el, az anyja, apja, akkor is feltétel nélkül szereti Következménye van
persze a tettének, de nem tud olyan hülyeséget csinálni, amitől őt a szülei ne
szeretnék.
Ilyen kicsi korban azonban még nem mindig tudjuk
megmagyarázni, hogy attól, hogy az arcodba ordítok, még szeretlek. Ami persze
így van, hiszen a kis nyavalyásokért dolgozunk, meg nyilván nem véletlenül
fogadtuk örökbe őket, de ezt ők így nem tudják, és amikor konfliktus van, akkor
nem ez jár a fejükben, hanem az, hogy biztos nem szeretjük őket. Ami most azért
az elmúlt pár napban nekem határozottan nehéz volt. Főleg, amikor egy az egyben
szembemennek azzal, amit megbeszélünk.
A szabályai az Ő érdeküket szolgálják. Biztosan utálják, a
szabályokat, én is utáltam, és azt is, amikor meg kellett csinálni. De a része
most így felnőtt fejjel nem érdekel. Az, hogy normálisan felöltözzön, ne legyen
beteg, ne legyen baja, szinte az összes szabályunk ezt a célt szolgálja és nem
érdekel, hogy tetszik-e neki, vagy nem, muszáj betartani.
Napok óta a szófogadásról van szó. Megbeszéltük, példa is
volt rá, hogy ha hülyék és nem fogadnak szót, akkor veszekedés van, ha szót
fogadnak, akkor meg jó a kedv. Beszéltünk is erről, megbeszéltük, melyiket
szereti jobban, és melyik mikor van. És már azt is letisztáztam, hogy vannak
dolgok, amiket meg kell csinálni, és olyankor nincs „de én csak”, meg „még
előbb ez, vagy az” Megcsinálod és kész.
Tegnap Julis kicsit későn kapcsolódott be a reggelibe, mert
reggeli előtt megcsináltam a haját, békében voltunk, beszélgettünk, aztán mikor
kész volt, mondtam neki, hogy na menjünk reggelizi, indulás. Nem indult.
Mondom, Juliska, menjünk reggelizni, induljál. Nem indult. Na és akkor itt
leragadtam és akkor ott megkérdeztem tőle, hogy ezt mondja már meg, hogy ezt
most miért csinálta? Kétszer kértem,
hogy induljon, és nem. Mit gondolt? Mire várt? Miért nem indult? Nem jó, hogy
jó a hangulat? Minden áron el kell rontani valamivel? Nem tudja, hogy ha ne
csinálja, dühös leszek hangosabban szólok, akkor már elkezdődik a csérogás,
arra még dühösebb leszek… mért kell ez? Csak ott állt és nézett. Megkérdeztem,
hallotta, mikor azt mondtam, induljon? – Igen. – Értette, hogy mit kérek? –
Igen. – Tudja, hogy ha nem csinálja, dühös leszek? – Igen – Akkor mIért????????????
De nem mondott semmit.
Szóval mondtam, hogy oké, mi Jancsival kimegyünk reggelizni, Ő addig üljön le
szépen az ágyra és gondolkodjon a válaszon. Ha megvan a válasz, jöhet
reggelizni. Végül valami baromságot mondott, hogy mit akart… Nem hiszem, hogy
az volt a jó válasz. Nem tudom, milyenkor mi jár a fejében, komolyan szeretném
megérteni.
Ma viszont nagyon megharagudtam rájuk.
Szabály, hogy a kutyákkal nem játszanak egyedül. Tilos az állatok bántása,
ütése. Nem rúgunk bele, még véletlenül sem, nem taposunk rájuk még véletlenül
sem. Nem szaladunk előtte, nem szaladunk utána és ha valami van, - rendszerint
Jancsival, mert az baromkodik a kutyával mindig, - akkor Julis jön és szól.
Kimentek ma délután az udvarra, Bernát az ágyban, én még tettem-vettem bent.
Kinézek az ablakon, látom, Jancsi fején nincs sapka, hanem a kezében lengeti és
erőteljesen csapkod vele. Na mondom, mi lehet a fejében, kit képzel oda… Hát
nem képzelt oda senkit, a kutyát csapkodta a sapkájával. Ment utána és csak
csapta, verte, ahogy tudta. A kutya elugrált előle, de meghunyászkodott,
egyáltalán nem volt olyan látszata a dolognak, hogy a kutya volt szemtelen.
De ha még az elején az is lett volna, akkor sem ez a módja a helyzet
kezelésének, vagy bejön és szól és majd én rendezem, vagy Julis bejön és szól
és akkor is én rendezem. Nincs olyan szituáció, amit a gyerek rendezhet.
Na kirongyoltam az udvarra, persze, hogy szétszaladtak,
Jancsi már fordult vissza, hogy Ő nem… de addigra odaértem, elkaptam a
kabátjánál fogja és arrébb rángattam. Megkérdeztem, mit csinált ás ezt hogy
képzelte, majd berángattam a fürdőszobába, hogy kicsit ott gondolkodjon.
Majd indultam Julisért, aki szerintem naivan azt gondolta, megúszta a balhét,
de nem… mert neki szólnia kellett volna, nem pedig menni a kutya után és tátani
a száját, ahogy Jancsi bántja.
Borzasztóan dühös voltam rájuk. Egy kutya ebből szempontból
még nehezebb pálya, mint a gyerek. Nem beszél, nem tudja elmondani, hogy mi van
a fejében, mitől fél. Sierra anno egy elég ramaty lelkiállapotból indult
nálunk. Félt a zacskócsörgéstől, az idegen kutyáktól, nem akart ugatni, nem
játszott, nem labdázott… nagyon mínuszból indultunk és én sok helyzetben szinte
vért izzadtam, hogy azt megoldjam. Szóval tudom, milyen könnyen el lehet
cseszni egy kutyát, amit aztán hosszú hetek, hónapok alatt lehet megjavítani,
ha egyáltalán meg lehet. És akkor itt van egy kutya, tök stabil, normális,
játékos, érdeklődő, jókedvű, mozgékony, nem félős… és akkor jön ez a kis
szemétláda szaros aki meg elcseszi nekem a hülye csapkodásával.
És akkor ilyenkor már jaj de tud nézni az ártatlan boci szemeivel, mint egy
árvízkárosult…. kétségbeesetten néz és még a könnye is kicsordul. És ma
rohadtul nem sajnáltam. Akkor nem nézett így, mikor a kutyát verte? Mondtam,
hogy takarodjon az ágyba a sarokba, ki ne merjen mozdulni, mert miszlikre
szedem. Jött Julis, az is jajj, de tud ilyenkor nyivákolni, meg okoskodni… de
akkor nem okoskodott, mikor az öccse épp kutyát bántott? Akkor a kis
szarkavarónak nem jutott eszébe, hogy azt mondja, Te Jancsi, ezt nem kéne? Vagy
bejönni és szólni? Neeeem…. állunk ott azt nézzük, ahogy szerencsétlen kutya
menekül. Phúúúú….. Na az is be a sarokba….
Fogtam magam, felöltöztem, felvettem a pórázokat és elvittem a kutyákat
sétálni. Legszívesebben világgá mentem volna… megint.
Hazaérve még sokáig nem volt haverfölvétel… Jöttek a
gyerekek, hogy anya a bocsi… hát gondoltam, menj anyádba a bocsiddal… Mondtam,
hogy ennyivel ezt nem rendezheti le. Apát kérdezgették, hogy mérges vagyok-e
még.
A ruhahajtogatás oldott kicsit a dolgon, vacsira egészen
rendbejöttem, de azért annak örültem, hogy a felvágott csomagolása magasan
felnyúlt és nem engedte a gyerekeket teljesen láttatni. Szívesen emeltem volna
egy paravánt közénk.
Estére már nem akartam őket megölni, de ez a momentum
rendesen belerondított a napunkba.