2024.01.03.

Bianka

Mikor kihagyok pár napot az írásban, akkor jövök rá, mennyi jelentéktelen, de fontosnak tűnő dologról írok egyébként nap mint nap.

Mikor már összegyűlik pár napi anyag a fejemben, lehetetlen leírni mindent, ezért szűrök... ez sem kell  az sem kell, pedig milyen jól megfogalmaztam magamban. 

Pedig most elindult folytatásos családregény sorozatunk 3. évada, és ígérhetem, hogy ez az évünk sem lesz sétagalopp. 

Furcsa ez az évkezdés. 

Egyfelől már most elegem van. Nagyon elfáradtam a múlt év végén, testileg – mert nem aludtam eleget, hetekig dolgoztam szünet, szabadnap nélkül, illetve azért a két gyerek elég sok energiát igényel. Nem akkor kelek, fekszek, pihenek, ülök le, amikor szeretnék és ez kimerít, ha állandóan így megy.
De lelkileg és szellemileg is elfáradtam. Az állandó szervezés, rohanás, intézkedés, gondolkodás, ügyéntézés, mindenkinek meglegyen minden, tele legyen a hűtő, de semmi ne romoljon ránk, melyik kocsi, milyen cucca jár le, mit kell fizetni, a gyerekeknek számontartani a fizetnivalót, intéznivalót… és még sorolhatnám… Sok. Rengeteg. Elfáradtam.

De ugyanakkor meg itt az új év, akaratlanul is megfogalmazódik pár fogadalom, terv, ami szinte könyörög azért, megszegjék, de az ember mindig reménykedik és azért lássuk be, vannak kivételek, vannak olyan elvetemültek, akik betartják ezeket, és ők adnak reményt, hogy miért ne leheték én is az, miért ne lehetnél Te is az, aki betartja az újévi fogadalmát.

Nagy terveim vannak. Kicsit olyan ez, mint néha a festés, hogy elkészítek fotóról egy festményt, állati jól sikerül, aztán rendelnek egy ugyanolyat és felmerül bennem a kérdés, hogy biztosan meg tudom-e festeni. És hiába tudom, hogy az előzőt is én csináltam, emékszemaz ecsetvonásokra, mégis ott a kérdés.

Hát normááális????? Maaaargit...

De aztán nekiállok és lépésről lépésre megcsinálom újra. 

Így vagyok most is. 

Fáradt és erőtlen vagyok, főleg lelkileg. Elegem van kicsit. Így kissé lehetetlen küldetésnek tűnik bármit is terveznem, de ésszel meg tudom, hogy semmi nem lehetetlen.. megoldom, lépésről lépésre. 

Az elmúlt napjaim szinte katasztrofálisak voltak lelkileg. Még jó, hogy nem vagyok babonás, mert ha így telne az egész év, ahogy a január 1., akkor inkább kimenekülnék a világból.
Lement a karácsony, mentünk is, jöttek is hozzánk, jó is volt, meg fárasztó is ez a jövés-menés. Nekem nem ez a pihenés, még úgy sem, hogy mi mentünk vendégségbe és nem én főztem. Feltöltött volna lelkileg a két ünnep közti rész a barátnős kávézással, egy fiatalos, felnőttes beszélgetéssel, iszogatással - helyett a gyerekek baromkdását néztem egész nap, mert persze betegek... Kimerített. Szóval fáradtan zártam az óvéet, és fáradtan kezdtem az újat.
És annyira, de annyira elegem van belőlük néha, hogy azt nem tudom elmondani. Nem sorolom. A szokásos agyatlanságok. Csak most hatványozottan idegesítenek. Ingerült vagyok, morgok, beszólok, kiabálok. Csinálom a fesztivált, mert annyira elegem van, hogy azt nehéz szavakba önteni. Bernát néha rám szól, ilyenkor meg még több dolgot utálok. Egyrészt nem jó érzés, hogy leállít, de oké, az még érthető… de ilyenkor azt érzem, hogy én vagyok a közellenség, egy türelmetlen idióta picsa, aki egy év után se tud megbékélni a gyerekeivel. És a harmadik, hogy mindebben akaratlanul is egy nyomást érzek, hogy már hol kellene tartanom, hogy ezeket mosolyogva el kellene viselnem, sőt szeretni még jobban, sőt, ölelni akkor is.…. na nem. Nincs erőm erre.
Elvárásaim vannak. Elvárom, hogy ne csak nekünk Bernáttal legyen fontos a családi béke, elvárom, hogy ne csak mi Bernáttal dolgozzunk ezen, elvárom, hogy ne csak mi legyünk tekintettel a gyerekek igényeire, és baromira nem érdekel, hogy csak 4, meg 5 évesek. Tudom, hogy képesek rá, tudom, hogy ha akarják, meg tudják csiálni, de szarnak bele.
Épp elég nagyok ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megtegyenek, betartsanak, odafigyeljenek rá, főleg, hogy ha tudható, hogy képesek rá, csak oda kell figyelni. Bizonyos dolgokkal kapcsolatban nem tudok már toleráns lenni, és nem is akarok. Nem akarom már elviselni, hogy reggelente készítem a reggelit, a gázon sütöm a tojást, ami kész, közben hordom oda, és mindig minden egyes alkalommal megkérdezi: mi nem kapunk? Rohadtulidegesítő, kimerítő, romboló, lélekölő….

Mérges vagyok ugyanakkor azért, mert egyértelmű, hogy az én (a mi hibánk), ha azokat, amikre képesek, nem csinálják meg.
Itt van pl a játék, ruha a földön – téma. eddig már kértük szépen, csúnyán, elmondtuk a következényt, vettünk is el játékot, elmondtuk hogy a játék koszos lesz, hogy most sír… viszonylag nulla eredménnyel. Jött Zora, és ez a gond egy csapásra megoldódott. Mondtuk, hogy nem lehet játék a földön, mert a kutya elveszi, szétrágja és nem lesz tovább. Ennek ellenére a plüsidínó, a nagy kedvenc, az alvós cucc, csak lekerült a földre. Zora meg jött és nem kérdezett senkit, csak vitte a plüsidínót… Rágott kettőt a fején, jó nyálas is lett, Julis sírva fakadt, de még időben visszaszereztük. Mikor csérogott, hogy nyálas a dínó feje, mondtam neki, hogy inkább örüljön, hogy még van feje, mert ha nem veszem észre, az lett volna az első, amit Zora tűéles fogai leamputálnak… Így nem is lett vita, és azóta nem nagyon van játék a földön…

Azt azért tegnap a nagy gondolkodásom közepette megállapítottam, hogy nem nagyon érdemes filozofálgatni olyankor, mikor az ember fáradt és elege van, mert ijesztő kérdések merülnek fel, amire ijesztő válaszlehetőségek is vannak. És tök fura, de aggaszt, hogy nem vagyok mindig optimista, jókedvű és reménykedő, főleg azok után, hogy pár napja az örökbefogadós csoportban megint sikerült olyat írnom, az útról,meg a reményről, meg, hogy nehéz, de megéri, hogy sokan csodálattal olvasták, volt, aki megjegyezte, hogy könyvet kellene írnom, mert úgy írom ezeket, hogy a szívéig hatolnak a szavaim. És most meg eltelik egy hét és itt állok szinte a másik oldalon, és alig értem, hogy bárkinek is ehhez hogy van mindig ereje, kitartása? (*1)
De hát volt az elején ennél sokkal nehezebb is, és azt is túléltem, abból is volt kiút, szóval ebből is van.
Most értem, amit valamelyik hajós fazon mondott, hogy nagyon fontos, hogy az ember önmagával jóban legyen, mikor sokáig van egyedül. És most azt gondolom, jóban lenni nem csak azt jelenti, hogy mikor épp jól vagyok, akkor jól elvagyok magammal, hanem azt is, hogy amikor épp mélypont van, akkor is szeretem-e annyira magamat, hogy pl most megengedem maganak azt, hogy lelkileg rosszul legyek? És bízom-e annyira magamban, hogy bele merjem ebbe engedni magam, mert tudom, hogy ha ennek vége, akkor felállok, megrázom magam, megigazítom a koronámat és megyek tovább?
Határozottan azt gondolom, hogy ebből a szempontból rendben vagyok. És ez jó. Ez megnyugtató. Csak most jó lenne egy kis csend, egy kis távollét a két trolltól.

Eddig írtam tegnap.

A mai napom sem lett sokkal jobb. Maximum annyi volt a jó benne, hogy anyámmal is volt egy telefonom, és Bernáttal is volt a gyerekek mellett jó pár kedves pillanatunk, ami elrepített más dimenzióba, mosolyogtam, és egy pillanatra jó lett a kedvem. Anyával ugyanez volt, telefonáltunk, és teljesen békésen beszélgettem vele, miközben néha ráordítottam a gyerekekre.

Úgy keltem, hogy a mai napom szava az lesz, hogy „ignorál”… de ez kb egy lehetetlen küldetés.
Délelőtt én voltam velük, mert Bernát fogdokihoz ment. (Még élnek…)
Mikor odavolt, visszatelefonált, hogy a főút mellett a nagy telefontornyot most állítják fel. Régóta nézegettük már, hogy majd jó lenne látni, mikor felállítják és ez a nap most jött el. Mikor hazaért, visszavitte a gyerekeket. lett egy kis csend. Addig ebédet főztem. Lencsefőzeléket. Visszaértek, mesélték, mit láttak, igyekeztem kedves és érdeklődő lenni, majd nekiálltunk ebédelni, és kezdődött a felesleges kérdések sora.
Gyertek, kész az ebéd! – De jó! Mit eszünk? – Lencsefőzeléket, és nuggets-et. (nézik a főzeléket a lábasban, közben szedek mindenkinek egy keveset) Szedek nektek egy nagyon kicsit, hogy megkóstoljátok, akinek ízlik, kaphat még. Fújjad, mert nagyon forró. (elkezdünk ebédelni, fújják, kóstolják, tetszik nekik) – Szeretem a lencsét! – mondja Jancsi – Ízlik – mondja Julis. (eltelik egy perc) – Ez lencsefőzelék? – kérdi Julis. Nézek….. na az ilyen kérdéseket tartom teljesen feleslegesnek. – Igen, lencsefőzelék. – Apa, Te is eszel? – (látja, hogy mindenkinek a tányérjában már van főzelék, mindenki fújja, kóstolja, nem kérdés, hogy eszik Apa is. És akkor rákezdek. Juliska, Te is eszel? – Igen. – Juliska, neked is forró? – Igen – Juliska, odaültél a helyedre? – Igen – Juliska, van szemüveged? – Igen. – Juliska, copfban van a hajad? – Igen – Juliska, van rajtad ruha? – Igen….
Juliska… ezek olyan kérdések, amiket teljesen felesleges feltenni, mert tudjuk, látjuk. Nem kell megkérdezni, hogy ez milyen étel, hogy mindenki eszik-e? Mert itt ülünk mindannyian, mindenki eszik, mindenkinek forró, mindenki fújja, mindenki eszik hozzá nuggets-et is…. Egyél… azzal foglalkozzál.
És minden esetben a kutyákat nézi az asztal alatt, amiért rászólok, mert 1., nem az evéssel foglalkozik, 2. nem érdekelne, hogy az asztal alá tekingél ha mellette enne normálisan, és a kajája felét nem az asztal alá termelné.
És már elegem van ebből és már mondtam neki, hogy ha megint az asztal alá tekingél, bezavarom…
És ilyenkor keveredünk vitába, vagyis csak nézeteltérésbe Bernáttal, mert Ő az engedékeny, Neki ez belefér, nekem nem. Az az alapelvem, hogy olyan dolgot ígérj, amit be is tartasz, tehát ha még egyszer az asztal alá tekint, be kellene zavarnom, de Bernát szerint az már durva, ezért nem teszem. Így viszont gyűjtöm a lúzerpontot egyfolytában, mert Julis, mikor nem nézek oda, persze, hogy az asztal alá néz, aztán vigyorog a szeme, mintha azt mondaná, hogy na? Tessék lúzer… én még ezt is megtehetem…

És akkor a ma délután. Megy egy film, a gyerekek közben ökörködnek, rájuk szólok párszor, hogy csendesebben. A nagy játékban kimelegszenek, megkérdezik, hogy levethetik-ea zoknit, határozottan mondom, hogy nem. A padlófűtés ellenére nem lehetnek zokni, papucs nélkül. Erre párperc múlva látom, hogy Jancsi a kukához megy valami szeméttel és a kövön csattog a lába… nem papucsos, nem zoknis hang. Visszeflé a pólóját elkpom, odahúzom, hogy árulja el, hogy ha azt mondom, hogy NEM vehetik le a zoknit, akkor abból hogy lett az, hogy nincs zokni a lábán???? Julistól ugyanezt megkérdeztem… Nagyon nem tetszik ez az irány.

Bernát

Fura állat ez a férfi…
Vagyis mondjuk ez én vagyok, amikor kollegám, vagy valaki az ismerőseim közül szenved, én boldog leszek, felszabadult. Nem, nem kárörvendő vagyok, mert nem az van, hogy utálom és végre rossz neki. Inkább az van, hogy végre másnak van problémája, ami nem engem terhel és így mintha nekem nem lenne, felszabadulok és boldog leszek, nevetgélek, viccelődök, szívom a vérét. Tudom, nagyon felnőttes, és keressek egy orvost, mert ez már azt kíván…
No amikor Bianka így el van veszve, és türelmetlen, én egyrészt jobban vagyok több a türelmem. Mintha libikókáznánk.
Másrészt igen, látom hogy mennyit dogozik, decemberbe ő volt a férfi a gáton, meg itthon, meg mindenhol! És tudtam, hogy nagyon el van fáradva, ezért töbször csináltam olyat, hogy reggel behoztam a kávéját, de nem keltettem fel, csináltam a gyerekeknek reggelit, teát, tejet, és bevittem nekik az ágyba, hogy csendben legyenek, aztán indítottam nekik filmet, vagy mesét, hogy anyát hagyják aludni! Ez volt, hogy délelőt tízig is sikerült, ő meg tette a dolgát, és morcogott a paplan alatt.
És mint élete párjának, a hős adonisznak, sokszor kell helyt állnom itthon, a szokásos semmit tevésben, főzés mosás, msogatás, szárítás, pakolás ki, pakolás be. Szóval semmiben. Ja és a gyerekek csitítgatása, játszatása, mese nézés, stb…
És amikor látom, hogy baj van, akkor a gyerekek leválasztása, távolság növelése, az én dolgom. Bár erre nem mindig van erőm, eddig jól elvoltak az udvaron, volt, hogy kiültem hozzájuk, de volt, hogy csak kinéztem, játszanak oké, gyerekbarát udvar, szinte semmi veszély.
De most van egy kutya is, aki pl. valahonnan talált egy villany égőt és szét rágta!!! (Én nem vagyok annyira biztos abban, hogy a ktya vot, simán be is dobhatta valaki… - Bianka) a kutya jól van, de az üveg szilánkokat szétszórta a fűben, több helyen….. Nem értem, hol találta ez a dög azt a rohadt égőt. És ugye a kutya-gyerek kombó nem az igazi még, így most újra ki kell menni és állandóan felügyelni őket, mert még összeszokás van. És most a gyerekek mellet egy kölyök kutyát is fárasztani és játszatni kell!
Tudom mi válaltuk, ne hisztizzünk, de általában a kölyök meg a kölykök is jól elvannak és nincs gond, aztán persze van, hogy valaki extra törődést harcol ki.

(*1) Előre is elnézést drágám, és kedves hölgy olvasók, szerintem ez a mély zuhanás naptárra potosan van. És ilyenkor az asszony átvált sárkányba, hogy mit képzelek és ez nem ezért van. Aztán hogy, hogynem! de pár nap múlva, némi vérveszteség árán, de nyugszanak a kedélyek, és még pár nap és az asszony vigyorog. DE tudom, dögöljek meg, mocskos pasi vagyok.

Bianka

Két dolog,

Az egyik, hogy gondoltam, hogy Bernát behozza ezt a vonalat. Mivel Ő nem nő, egy kalap alá vesz minden árzelmi túltöltődést, mert ezt a legegyszerűbb megmagyarázni, hogy meg fog jönni,tuti ettől vagyok hisztis.
Én meg, mint érintett, azt gondolom, hogy van alapja ennek,mert igen, mielőtt megjon, tudok sárkány lenni, de azteljesen más érzés. Az tényleg egy sárkányos, robbanásos, érzés, olyan, mint amikor valami statikusan feltöltődik és lépten nymon kisül. Olyankor azt érzem, hogy az idegeim feszültek, sírósabb, érzékenyebb vagyok.
De ez a mostani nem az. Ez értetlenség, düh, és elegem van érzés. Azt érzem, hogy egyfolytában dühítenek a hülyeségükkel, nem tudok és egy bizonyos pont után nem is akarok kapcsolódni. Idegesít, ahogy közelít, ahogy jön.
Ma vélhetően Julis is bal lábbal kelt fel, nem kapott azonnal „kávét”, és ez teljesen kiborította. A pisis pelenkát azonban nem szoktuk jutalmazni, szóval kértük, vegye le a pelenkát, mutassa, hogy üres-e. Levette és pukkadva ült az ágyon. Kérdezem, na, mi a helyzet? Üres a pelenka? Csap egyet a pelenkával és csak nyög/morog egyet, kb, mint az ősemberek. Onnantól kezdve így csapkodott, ümmögött, nyögött ilyen ősemberesen, belekötött Jancsiba is, mire megkérdeztem, mi a gondja? Minden baj volt. Jancsi, meg, hogy nem akart aludni… aztán, hogy nem akart felkelni… de persze nyilván a „kávé” volt a legnagyobb gond. De az egész napja ilyen volt. Hazaértek, odaáll a székem mellé/mögé, elkezdi böködni az ujjával a vállamat, de olyan erősen, hogy szabályosan fájt. Mondom neki, ne már… megint nyög egyet… Kérdem, mi az? Nyög egyet. Elkezdi rángatni a székem… Julis!! Fejezd már be! Mi az? Ott áll, nyög egyet. Van szád? Tudsz beszélni??? Akkor mondd el, mit szeretnél. Áll, néz.
Kérdem, mi az? Áll, néz. Jó, oké, akkor nem kell elmondanod. Elsírja magát. Julis, fejezd be. És mondd el, mit szeretnél. Csap egyet. Jó, ebből nem értem. Utoljára kérdezem, mit szeretnél, de nem érek rá egész nap. Ül az ágyon, néz. Jó, akkor szia. És azzal otthagytam. Nyilván sírt. Nem tudom, hogy aludt, mennyire volt fáradt. És gondolom, ha csak simán már az első böködésnél odafordulok és viccesen elkapom, megölelem, akkor ez az egész nincs… de egyszerűen most nem tudom.

Bernát azt mondja, túl sokat várok el tőlük. Lehet. Biztosan van benne valami.
De nem csak az van. Kicsi a lakás, itt vagyunk egymás nyakán, nincs menekülási útvonal, csak az a program, hogy egész nap az ő hülyeségük megy, mindenhol ott vannak, mindenbe beleszólnak, hangoskodnak, mindent kérdeznek, mindent jobban tudnak, Julis okoskodik, vitatkozik, kötözködik, megy a nyivákolás, csérogás, veszekedés, hazudozás, és ez alól csak anyi idő a kivétel, amíg alszanak, de egyébként 0/24-ben ez megy. Ez sok. Rengeteg. És ilyenkor már az is dühít hogy nem alszik, mikor kellene, mert nekünk ez lenne a „miidőnk”, tudnánk beszélgetni, filmet nézni, vagy bármi mást csinálni, de nem MERT NEM ALSZIK!!!!!!!

Bernát azért menti a menthetőt. Délután aludtam én is a kölkökkel. Ébredeésre kaptam egy sok az egyben kávét, kétféle tejjel, kávéval, macikávéval, nesquickkel, sima kakaóval, cukorral, mézzel, habbal, kekszszel… jó volt, sok volt, pont annyira volt tömény, amennyire a lelkemnek az éppen kellett.

Este meg befejezte az 500 darabos kirakót, amit harmadik napja raktam. Igyekszem nem felrobbanni.

Jah… kutyás rész!
Zurva szépen alakul. Eddig amikor fürödni, vagy wc-re mentem, Tacsikám „kopogott be” utánam.
(egy karmolás az ajtón azt jelenti, „figyu, engedj már be, én is jönnék…”
két lábon állva sok karmolás azt jelenti, „engedj már be, bammeg! Nem azért kaparom ám az ajtót, mert koptatom, a körmöm, hanem, mert be akarok menni! A füleden ülsz? Nem hallod, hogy itt állok és várom, hogy nyisd az ajtót????)
Zora két nap után ezt megtanulta. Szóval két kutyával megyek wc-re és fürödni… :D