2024.02.11
Bianka
Ilyenkor, mikor nincsenek itt a kölkök, jobban van időnk
beszélgetni, a gyerekekről is, meg kb mindenről. Most az örökbefogadás jött fel
témának, hogy korábban zavart-e minket, hogy ha másnak gyermeke született és
igen, határozottan. A családban örültünk a gyerekek érkezésének, de azért
minden ilyen érkezés fájdalom is volt egyben, mert arra emlékeztetett, hogy nekünk
nincs gyerekünk. De aztán most, hogy már mi is anya, apa vagyunk, olyan, mintha
ez mindig is így lett volna, és semmi különbséget nem érzünk amiatt, hogy a
gyerekeink nem vérszerintiek, hanem örökbefogadottak. Kerek egész lett ez a
része is az életünknek.
Sőt, én most már úgy érzem, hogy ez az egész inkább különleges, és nem pedig
titkolnivaló, kellemetlen, vagy szégyen, ahogy korábban éreztem. Ahogy már
korábban is sokszor írtam, ez annyira tervszerű, sorsszerű, hogy ennek muszáj
volt így lennie. És ráadásul az ismerőseink is annyira jól és szeretettel fogadják
a gyerekeinket és az örökbefogadás tényét. Büszkék ránk, és annyira jó és nagy
dolognak tartják.
Szerintünk – de főleg Bernát szerint – ezt főként azért
mondják, mert nincsenek tisztában azzal, hogy mennyi mindenen megy keresztül
egy pár, mire eljut az örökbefogadásig, mire megérkeznek a gyerekei.
Akik nincsenek ebben benne, „kívülállóként” főként azt
látják, hogy megmentünk valakit. Fura hasonlat, de kb mint amikor valaki a
menhelyről vesz ki kutyát. És azt látják ebben, hogy ez mekkora dolog, mert
annak a gyereknek előtte rossz volt és most már jó. A köztudatban még mindig az
árvaházak, nevelőotthonok vannak, ahol a gyerekek sóvárogva nézik az
odalátogatókat, abban reménykedve, hogy őt választják. De ez ugyebár már nem
így van. Az örökbefogadható gyerekek szinte mindegyike nevelőszülőnél van, és
ennek a hiedelemnek az a része igaz, hogy bármennyire teremt is élhető
körülményt egy nevelőszülő, a gyerekek élete az örökbefogadás előtt mégis
bizonytalanabb, és nem annyira teljes, mint miután az örökcsaládjukba kerülnek.
Szóval igen, ha innen nézzük, megmentettünk két gyereket.
De Ők is megmentettek minket. Általuk váltunk igazi családdá, Ők vetettek véget
a szenvedésinknek, annak a hatalmas tortúrának, amit mi a gyerekért tettünk.
A hétvégénk vegyes volt. A legnagyobb része laza volt,
sorozatot néztünk, barátoztunk, társasjátékoztunk, ettünk, pihentünk. Aztán
szombat délutánra Bernát bealakított egy kis pakolós melót. Szerzett ingyen
elvihető téglát, amiért elmentünk. Ott a házigazdával pakoltak fel, itthon
lepakolni segítettem én is kicsit. Igazán büszke vagyok Bernátra, mikor a
szemfülessége által ilyen kincsekhez jutunk.
Az, hogy Eszti mama elvitte a gyerekeket a hétvégére, engem
megint felszabadított. A gyerekek ruháit kimostuk, ágyneműiket is leszedtük,
szellőzött az ágy, volt is miért, Julis matracából azért rendesen jön a
pisiszag. Bárhogy védekezünk, elkerülhetetlen, hogy a matrac átvegye a szagot,
és ez alap esetben nem érződik, de ha odaszagolunk, akkor igen. ráfért a
frissítés.
Jelen pillanatban mindenhol pisiszagot érzek… Lehet, hogy már ez üldöz.
Viszont jó volt péntek estére barátokat beszervezni, mert kicsit összerántottuk
a lakást, és ez kitartott vasárnap estig. Jó volt úgy hazajönni, hogy rend van.
Eszti mamához délután 4 után mentünk, én húztam volna még.
Ilyenkor, mikor a gyerekek elmennek a hétvégére, és kicsit ismét megcsap a régi
életünk szele, akkor úgy érzem, kell még ez a régi érzés, még még még, és nem
tudom, mennyi lenne elég belőle, de nem csak két nap. És akkor én még hálás lehetek,
hogy egyáltalán van ilyen két napunk, mert több ismerős pár is van, akiknek
semmilyen segítségük nincs…. Én nem tudom, hogy bírnám.
Mikor megérkeztünk, nem voltam mintaanya. Azt várná ilyenkor
az ember, hogy a gyerekei futva érkeznek elé és felkapja őket, leguggol
hozzájuk, hogy összedugják az orrukat, piszéznek, meg minden és öröm van, meg
boldogság. Én mosolyogtam, megöleltem őket, és ahogy meséltek, érdeklődve
hallgattam, de nem tagadom, jobban esett Jancsi laza távolsága, ahogy figyelme fele
a mesén volt és félig feküdt a fotelban, közben néha mesélt valamit,mint Julis
rám szívódása. Nem tudom, Julis mit érezhet ilyenkor. Nem tudom, hogy a
rajongása, az, ahogy felkiált, ahogy elém fut mennyire tanult és mennyire
őszinte öröm, és nem tudom, hogy neki milyen érzés tőlem ennyi időt távol
lenni, majd újra látni. De azt gondolom, örül nekem, kell neki a figyelem,
mindenkié, de főleg az enyém. Lelkesen mutogatta, mi volt a kindertojásban,
miket épített az építőkockákból és engem meg idegesített már ez az egész, hogy
felrak egy újabb elemet és anya, nézd, majd megint feltesz egyet és anya nézd…
Aztán jött, bújt az arcomba, majd jó hurutosan elkezdett köhögni én meg
hirtelen vizualizáltam, ahogy a bacikat belélegezve kezdődik az újabb betegség,
az előzőből épphogy kijöttem… Nem akartam az arcába bújni. Hogy Eszti mama ezt
vette le gyorsan, vagy Ő is érzékelte, hogy Julis mennyire sok, nem tudom, de
megkérte, hogy kicsit menjen már a dolgára, hagyjon már nekem levegőt. Jól
esett ez a felszabadítás egyfelől… Másfelől meg egy igazi szemét bunkónak
éreztem magam, hogy a gyerekem közelségét nem bírom… Nem tudom, mennyi idő
kellene, hogy ilyen távollét után vágyjak a közelségére.
Az viszont jó volt nagyon, hogy nem volt vita, a hazautunk is zökkenőmentes
volt és itthon sem volt semmi fennakadás. Bernát vitte őket fürödni, majd
krémezte őket, és nem bántam, hogy ebből kimaradok.
Pozitív változást látok Julison.
Csütörtök délután Bernát azzal jött haza, hogy Julis csúnyán beszél és majd
beszélni akar velem a vezető óvónő. Nagyon mérges voltam és csalódott, Julis
nem játszhatott egy ideig, hanem az ágyán a sarok felé fordulva kellett
ücsörögnie.
A különbség most az volt, hogy ez hosszabb idő volt. Nem órák, de nem is
percek. Egy idő után jött a szokásos „anya, már gondolkoztam” duma, de mondtam
neki, hogy bocsika, félreértjük egymást… ne azért és addig vagy a sarokban,
ameddig gondolkodsz, hanem büntetésben vagy csúnyabeszéd miatt. Gyereknevelési
szempontból nem a legjobb utólag büntetni a gyereket, de ott helyben nem
tudtam, és az, hogy engem ezért aztán másnap elővesznek, és a vezető óvónő ki
tudja, miket hadovál majd, és nem tudom, mikkel fenyeget, amikre nem tudok majd
hirtelen mit mondani…. ez nagyon nincs rendben… szóval bünti volt és a lány
szenvedett – végre már… Mondom mindezt azért, mert rendszerint perceket ülne
csak ott, és különösképpen nem nagyon hatja meg őket, kb 2 másodperccel azután
hogy azt mondom, mehetnek, már megy a röhögés, a mit játszunk, mintha mi sem
történt volna. Én emlékszem, hogy kicsi koromban én nagyon rosszul éreztem
magam, ha rám haragudtak. Ha leszidtak, nekem idő kellett, mire újra lendületbe
jöttem. Meg akartam felelni. Ők nem akarnak ennyire, és nekik a lendületbe jövéshez
elég 1 másodperc. Sokszor érzem azt, hogy semmi sem hatja meg őket. Hogy van,
amikor lelkesednek, meg van, amikor félnek, esetleg valami nem komfortos nekik,
de olyan igazán mély dolog nem sok van, ami meg tudja érinteni őket.
De most ez a büntetés és az, hogy utána én még nem akartam vele beszélni,
hozott változást. Másnap reggel mindent tudott, egyedül öltözött fel, nem volt
vele gond, nem baromkodott, nem kérdezett hülyeségeket, készséges volt, első
szóra megcsinált mindent, és minden fennakadás nélkül zajlott a reggel…. És
nekem akkor tartott még a rossz kedvem, hiszen a vezető óvónőhöz készültem,
hogy kiosszon, hogy gyámhatósággal fenyegessen, hogy nagykegyesen eljátszhassa
megint, hogy hát ezt most jelentenie kellene, de jó, most nem teszi… Hát nem
voltam jókedvű… És mondtam is Julisnak, hogy ne értse félre, láttam, milyen
ügyes volt, láttam, hogy mindent megcsinált egyedül és ráadásul gyorsan… csak
az, amit tegnap tett, az annyira rossz dolog volt, hogy még a ma reggelemet is
elrontja és nagyon rossz a kedvem emiatt, de láttam, hogy mennyire igyekszik és
ez lehetett volna egyébként egy tökéletes reggel is.
Az óvónővel csak délután tudtam beszélni, és meglepően
segítőkész volt, nem támadott, ne fenyegetett, mint máskor szokta, hanem inkább
egy közös gondolkodás volt, hogy mit tehetnénk.
Julis ötözés közben az oviban azt mondta, ma nem mondott csúnyát… mondtam neki,
hogy biztos ez? Megkérdezhetem az óvó nénit erről? Mondta, hogy Hát persze! Én
meg meg is kérdeztem és legnagyobb meglepetésemre azt mondta az óvónő, hogy nem
beszélt ma Julis csúnyán… Együtt örültünk ennek és mondtam neki, hogy igazán
nagyon büszke vagyok rá :)
Ma hazafelé jövet mosolyogtunk párszor Bernáttal. A gyerekek
beszélgettek, és felmerült pár kifejezés, hogy az csúnya-e. Pl ez, hogy fogd be
a szád. Mondtuk, hogy igen, ez durva s csúnya, ilyet nem mondunk egymásnak.
Erre Julis elkezdte számonkérni Jancsit: jó, ezt most miért kellett mondanod?
Mit akartál ezzel? Ez csúnya, ilyet nem mondhatsz.