2024.02.12

Bianka

Már reggel áll a bál. Amit a gyerekek jól csináltak eddig, azt kb elfelejtették, eddig tartott a gondtalan reggel. Jancsi harmadjára húzza a zoknit, de felül nincs rajta semmi… biztosan úgy van vele, hogy nem köhög eléggé. Kérdezem, azt most miért csináltad? Néz rám, hát… mert….
Gondolom, valami rosszul állt.
Julis játékot vesz a kezébe, mondom neki, bugyi, zokni…. erre egy centi híján kirántja a ruhás fiókját. Ne legyél már ilyen dúvad! Miért kell ennyire kirángatni? Az agyamban végigcikázik, hogy Bernát mennyit dolgozott azzal, hogy szekrény jó és használható legyen. Milyen király lenne, ha Julis kirántaná a  fiókot, ráesne a lábára, jól beverné, és/vagy a a fiók összetörne, de minimum kiborulna az össze hajtogatott ruha, úgy sincs elég dolgom, mit nekem újrapakolni mindent.
A bugyiját három nap alatt elfelejtette, hogy kell felvenni, péntek reggel, hogy nem akart velem konfliktusba kerülni, egyből tudta, nem kellett sem a varratot, sem a cimkét, sem az ülepét megtárgyalni, mi hol van…. mára ennek nyoma sincs. A cimke nincs a helyén, a bugyi kifordítva. 5 évesen ez már alap, hogy egy bugyit felvesz egy gyerek és tudja is, mit hogy kell, csak a mindenek feletti műsor, az mindig kell.
Köhög. Persze a keze nincs a szája előtt. Rászólok. Ráadásul úgy köhög, hogy buffog… mint mikor valakinek köhögnie kell, de nem akar és csukott szájjal kénytelen köhögni. De hallom, hogy van ott cucc a torkában, mondom neki, hogy ne buffogjon, hanem köhögjön normálisan, és ha feljönne valami köpje ki a zsepibe.
Apától kap egy rakat zsebkendőt, (nem tudom, minek, hiszen semmire nem tud vigyázni, erre sem fog) nagy nehezen ötödik rászólásra végre felöltözik, jön fésülködni. Szemben áll velem, két ujját a szája elé teszi, köhög. Kezed a szád elé!!!!!! Nem véletlenül mondom!!!
Megkérdem tőle, miért kell a szánk elé tenni a kezünket?  Hogy ne menjen ki a baci… - És szerinted mitől nem fog kijönni a baci? Meglátja a két ujjadat, megijed és nem megy tovább??? Nyilván nem… Hanem azért nem jön ki, mert ott a TENYERED a szád előtt és abba ütközik bele a baci. Nem a két ujjunkat tesszük oda, hanem a tenyerünket.
Megint köhög, két ujját teszi a szája elé, a nyála az arcomon landol. – Most mondom el, hogy A TENYERED VAN A SZÁD ELŐTT ÉS NEM A KÉT UJJAD!!!!!!!!!!! CSESSZE MEG MÁR!! NEM VAGYOK ELÉG BETEG? NEM VOLTAM ELÉGSZER BETEG? KÖHÖGJÉL LE NYUGODTAN! kurva életbe már…..

És akkor jött Bernát a segítő, ne visítsak már állandóan, megint szar a hangulat. Igen, csessze meg, szar a hangulat, mert semmit nem lehet normálisan megcsinálni, nem lehet szót fogadni, elmondok valamit, de mintha a falnak beszélnék. Ha szépen mondom, nem érdekli, ha csúnyán mondom, akkor mit visítok? Komolyan ez a legnagyobb gond? Pofán köhög a gyerek, már mikor elkezd köhögni, frászban vagyok, hogy vajon mikor leszek újra beteg, mert ez a két barom állandóan pofán köhög. Nem voltam elégszer beteg az utóbbi fél évben? Többször voltam beteg, mint egészséges… Egészséges??? Nem is voltam egészséges… Fél éve minden reggel telefújok egy zsebkendőt és azzal kezdem a reggelt, hogy felülök és olyan turhákat köhögök fel, hogy magam is megijedek. EZ nem egészség… És komolyan ne akadjak ki, hogy már megint rám köhög?

Hát mint mondjak, nem volt jó a hangulatom. Nem akarom ezt, hogy ilyen legyen a hangulat, nem akarom elcseszni mindig. Soha nem kezdem úgy a napot, hogy én ma direkt egy köcsög leszek. De egyszerűen Julis házhoz jön a pofonért… El tud telni úgy egy hazajövetel, egy indulás, hogy Jancsihoz kettőt nem kell szólni. Indul, amikor kell, kimegy a kapun, mikor nyitom, igyekszik, nem megy az útra, ha kimegy, akkor szétnéz, nyitja a kocsit, ül befelé, húzza az övet, nem kérdez baromságokat, nem nyaggat, nem kunyerál, nem okoskodik, nem kombinál. Ezzel szemben Julisnak minden mozzanatért szólni kell. Haladjon már, nyissa az ajtót, csukja befelé, induljon már meg, haladjon kifelé, szétnézett? Persze, hogy nem, de az útra azért kimegy, nem csatolja magát, csérog, nyávog, baromkodik, beszél, más dolgába avatkozik, okoskodik… és ez csak egy oviba menés 5-6 perce.

Az, hogy kell neki a figyelem, nem kérdés, de most ezt így összegezni és kicsit kívülről tekinteni rá, elég rossz. És rossz az is, hogy ilyenkor elutasítom, hogy nem tudok, de nem is akarok kapcsolódni hozzá. Belegondolva a vasárnap délutánba, hogy ott is mennyire nem tudtam mit kezdeni magammal, az valami félelmetes.
És újra eszembe jutott, hogy Eszti mama eltávolította tőlem, hogy „hagyjon már nekem levegőt”… mennyire találó ez a megfogalmazás. Tényleg úgy érzem, megfojt néha. És örültem a távolságnak, de mélységesen sajnáltam azt a kislányt, ahogy ült az ágy szélén a mama mellett, és az egyetlen bűne akkor az volt, hogy hozzám akart közel lenni, ami meg a gyerek részéről a világ legtermészetesebb dolga. Nagyon rossz ez a kettősség. Olyan, mintha az agyam és a szívem, az elmém és a lelkem a két végletnél lenne kikötve, és a dolgok meg valahol középen történnek. Borzasztó. Sok jó példa van előttem és valami olyat várok magamtól, miközben nem tartok ott. Amikor a pszichológus azt mondta, 2-3 év, nem gondoltam, hogy kimaxoljuk.
És ésszel tudom, hogy ez egy folyamat, hogy 2-3 év, hogy van még időm, és tudom, hogy lesz ez még sokkal jobb is. És azt is tudom, hogy Julis meg még gyerek, és ilyenek a gyerekek, de amikor ebbe a kettősségbe szorulok, azt érzem, hogy ez minden energiámat leszívja.

Megint a menekülés gondolata hasított belém, hogy mennyivel lenne egyszerűbb az életük, ha nem bonyolítanám állandóan ezzel a sok „visítással”.

Nagyon szomorú voltam egész délelőtt. Kínzott ez az egész, hogy még mindig nem ott tartok, ahol szerintem tartanom kellene, és nem akarok gondot okozni senkinek. Soha nem is akartam, de most mégis ez van, hogy úgy látszik, én vagyok a gyenge láncszem és hiába minden igyekezetem, minden pszichológus, meg önelemzés, nyomozás, beszélgetés, még sem tudok választ adni arra, hogy mi az, ami eltávolít tőle, miért nem tudok neki, de inkább nekik olyan anyja lenni, ami kellene nekik.

És akkor ugrunk, elmentem körmöshöz. Mindig a biztonságos natúr és rózsaszínes, meg föld színeket kérem, de művészként azért képes vagyok megállapítani, hogy a palettán sok szép szín van még. Egy önfejlesztő színterápiát kezdtem, nem olvastam sehol, nem mondta senki, nincs semmi tudományos alapja, csak egy korábbi sikeres önfejlesztő projektemből kiindulva most azt gondoltam, itt az ideje annak, hogy ne meneküljek a színektől, lépjek ki a komfortzónámból, és merjek vadabb színeket is alkalmazni. A körmösöm partner volt ebben, kérdezte, miket vegyünk sorra? Mondtam, hogy kéket, zöldet és lilát majd mindenképp. A kék volt ma a soros, szóval egy metálos, mágnesezhető csodaszép kék színre esett a választás. Egyelőre nagyon tetszik, brutál jól néz ki, remélem, holnap sem fogok megijedni.
A körmöshöz odafelé és vissza a barátnőmnek öntöttem ki a lelkem, aki rendkívül megértőn fogadta a panaszáradatomat. Lehet, hogy csak megint beszélnem kellene pár anyukával, akik a saját gyerekükkel is szenvednek sokszor. Ő épp nem, de tudom, hogy sokan igen.

Aztán irány haza, ebéd, munka, majd Bernát elviharzott a gyerekekért. Köztünk minden oké volt már addigra. Én apámat kezdtem nyaggatni a régmúlt emlékeit kutatva, hátha valami nyomra bukkanok, amit a lelki épülésemben használhatok. Pár könnyfacsaró pillanat volt, ami talán kellően sok feszültséget tudott felszabadítani, így mire hazaértek a kölkök, begyúrtam egy pizzatésztát, hogy süssek egy tejfölös, lilahagymás kenyérlángost. Ilyenkor jó, vagy legalább egy kicsit jobb, gondoskodóbb anyának érzem magam, hogy a kezem alól kerül ki a vacsora és ellátom a családomat finom étellel.

Jókedvűen értek haza, én jókedvűen fogadtam őket, nem volt vita, veszekedés, az ölemben ülve mondtunk verseket, amiket az oviban mostanában tanulnak.
Hogy Julis megvesz a figyelemért, abban egyre jobban biztos vagyok. Ezt eddig is tudtam, hogy így van, csak a jelekben nem voltam biztos. Szerepelni akar – nekem. Amíg megvan a közvetlen kapcsolata velem, addig minden oké. Ha az megszakad, bármilyen okból, akkor kezdődik a műsor – a figyelmemért. Kevés idő az, amíg Jancsival bele tudnak feledkezni a játékba. Ha annak vége, akkor nyávog nekem valamiért amit én tudok neki adni, de aztán nyaggatja apát, hogy figyeljen rá Ő. És ha ez sem válik be, elkezd köhögni (kb egy órája lehettek már itthon és egyetlen köhhintése sem volt addig, csak mikor mindketten belemerülni látszódtunk a dolgunkba, Bernát a munkája tervezésébe, én a kenyérlángosba) de ha a köhögés sem válik be, akkor kimegy a mosdóba, elszöszmötöl egy ideig, majd visszajön és pár perc múlva keservesen sírni kezd, hogy csíp a keze, és mivel ezt is lereagáltuk, hogy jó, kenje be, ki van száradva, kis idő múlva a füle kezdett fájni, ha az is megvan, akkor kell vitamin, meg bármi….

A lényeg, hogy minden próbálkozás ellenére megmaradt a béke, de a reggeli nehéz hangulatot még őrzi a lelkem.

Most megyek és nyomkodom kicsit a telefonomat a kék körmeimmel.