2024.02.19.

Bianka

Előbb a mai napunkról :)

Ma szabit vettünk ki mindannyian. Apukám itthon van Németországból és már eleve úgy írt, hogy mit szólnánk egy közös fürdőzéshez? Erre mi jobbnak láttunk egy hétköznapi alkalmat, akkor talán kevesebben vannak. Szóval ma fürdőztünk a szokásos helyünkön. A hely nem túl nagy, de pont alkalmas a lazításra, a víz kellemes, a mélység is pont jó.

Tartalmasan telt a mai napunk, játszottunk, beszélgettünk, lazítottunk, jól kiáztattuk magunkat. Bernát különösen kivette a részét a gyerekekkel való játékból.

A kajával kicsit elkalkuláltam magunkat, mert nem számoltam azzal, hogy reggeliznünk is kell. A Tata most diétázik, Ő nem evett semmit!! Nekünk viszont reggelire és ebédre 17 kifli/zsemle fogyott el…
Szóval hazafelé jövet másfél kg kenyeret vettem, ennek végeit megettük, a nagy szeletek mindegyikét megcsináltam szendvicsnek. A holnapi napot – mert holnap is megyünk – remélem, kifutja :D

Más.

Az egyik örökbefogadós csoportban napok óta pörög egy poszt. Az a témája, hogy a tanfolyam és az alkalmassági eljárás mire nem készített fel, mi okozta a legnagyobb nehézséget?

Hát… érdekes volt visszatekinteni.

Nekünk jól jött volna egy általános összefoglaló pl abból, hogy kb mit tudnak, hol tartanak, mire képesek a gyerekek bizonyos korokban? Mit várhatunk el? Hogy működnek? Mikor mi fejlődik, mi az, amit már érthet, vagy értenie kell és mit nem? Hogy kell enniük? Meddig normális az, hogy telibe leeszi magát, hogy a taknyát a ruhájába törli, hogy telibe tüsszenti az asztalra készített vacsorát, hogy semmit nem becsül, semmire nem vigyáz?

Illetve egy összefoglaló arról, hogy igen, hangosak, igen, az agyamra mennek, igen, koszosak, büdösek, igen, százezerszer megkérdezik ugyanazt, ezerszer kell elmondani, hogy Papucs!!!!

(egy Vekerdy összefoglaló)

Hogy bármennyire is azt gondolom, rendben vagyok, majd a gyerek rávilágít, hogy baromira nem, és amikor szétidegel, és már felrúgnám, akkor se vágjam nyakon, mert az bűncselekmény.

De azt sem mondta senki, mit csináljak, mit szedjek, hogy oldjam meg, hogy ne tépjem miszlikre. (-> magnézium biszglicinát, és rhodiola)

És hát az anyaság. Szép és valóban megható folyamat, egy utazás, de, hogy ez nem egy rózsaszín, porcukor illatú csillámpónis kiruccanás, az is biztos... Hogy nem két nap alatt leszek 100%-osan anya, de még másfél év alatt sem.

És igen, vannak szép pillanatok, de van, hogy csak eltelik egy nap úgy, hogy nem repkedtünk sehova, mert egymást érik a baromságaik. Van olyan este, hogy keresni kell ezerrel, hogy a sok sz@r közt hol van az az egyetlen mosoly, vagy bármi, amiért mindenki azt mondja, megéri.

És igen... a sorban az utolsó vagyok. Ha indulunk, szép legyen, vagány legyen, az egyik haja befonva, másiké belőve, melyik cipő? melyik kabát? milliószor félbeszakít… minden megvan? Persze! Apa már a kocsit nyitja, a hajam semmilyen, a ruhám is, és ha nem veszem észre, elindulok felemás zokniban....

EZT nem lehet megszokni.

Én nagyon nehezen él(t)em meg, hogy a békés életünk odavan. Hogy nincs csend, nincs megállás, minden hangos, minden intenzív, ahogy más is írta. Hogy a régi életünk egy az egyben huss.... elszállt.

És persze, hódítgatjuk vissza a fontos részeket, meg azért alakulunk, persze. Másfél év távlatából ég és föld a mostani és a régi helyzet, de nem volt egy sétagalopp.

Ezekre az érzelmi dolgokra sem készített fel senki és semmi.

Írta valaki, hogy ezekre nagyon sok szakirodalom van a neten….

Van, amiről van. :)

És igen, mikor már van kérdésed, van téma, ami konkrétan foglalkoztat, akkor már igen, tudsz merre indulni, de én előtte csak cikkeket olvastam, nagy gyermekpszichológiai könyveknek nem álltam neki. Semmi alap tudásom és semmi tapasztalatom nem volt, kb, mintha kulcslyukon keresztül néztem volna mindent. Aztán ránk zúdult az egész és abban próbáltuk kiismerni magunkat, meg rendszerezni.

Mikor már benne voltunk, megkérdeztem több szakembert (óvónőt is) hogy pl milyen korban mit lehet elvárni? Van-e valami összefoglaló? és mi volt a válasz? SEMMIT!!!! Komolyan ezt modták, merthogy minden gyerek más, hogy ne legyenek elvárásaink. És majd a szeretet.... az mindent megold :D El ne hidd :D A magnézium, meg a rengeteg türelem... na aaaz, megoldja.

És senki nem értette, hogy nem csak elvárni akarom tőle, hanem, hogy egyáltalán vessem-e bele magam abba, hogy figyu ezt így kell, nézd, mutatom..., mert lehet, hogy korából adódóan még képtelen rá.

Meg az ilyen gyakorlati dolgok... Elképzeltem, én AZ ANYUKA megyek vásárolni a csimotáimnak. Magunktól elvéve az ajándékpénzeinket, felruháztam a gyerekeket vadi új ruhákkal. Szépek, vagányak voltak. Én meg büszke anya. Majd a gyerekem az első mozdulattal törölte a taknyát a vadi új pulcsiba. Teljesen kész voltam.

Majd jött a háromgyerekes rokon, hogy jaaaaa... hát persze! Ilyenek! Újat? Soha! Nem vigyáz rá, kiszakítja, leeszi, mert gyerek. Csak turi!

Onnantól kezdve átértékeltem ezt is.

És persze nem csak turi van, meg ezt a taknyozás dolgot is megbeszéltük azóta... De ezt sem mondja el egy szakirodalom sem. 🙂

Én összességében nem gondoltam, hogy ilyen kérdéseim lesznek. Annyira nem voltunk benne ebben az egész gyerekezésben. Fel sem merültek ilyen kérdések.

Az meg, hogy hogy viselkednek, mennyire fárasztóak, kiakasztóak... ezt így ebben a formában senki nem mondja el, nem írja le, mert a fél internet nekiesik. Aki anya, annak kötelező eufóriában repkedni, mindenhol gyereket szoptatni és állandóan fitten mosolyogni.

És amíg nem volt gyerekünk, ez különösképpen nem is érdekelt, hogy kinek őszinte a mosolya.

Az ÖF csoportokba már hamarabb bejelenteztem, és ha hiszed, ha nem, mindig a "szerelem első látásra" posztok találtak meg. Rettegtem attól, hogy mi lesz, ha nem lesz örök szerelem az első pillanattól kezdve.

Azelőtt nem olvastam ilyen nyílt posztokat erről, hogy nyugi van, semmi para nincs, ha nem érzed magadat ősanyának az első perctől... Sőt, ha még egy év múlva sem vagy az, akkor is tök normális a dolog. Erre hogy keresel rá? Olvastam egy-két könyvet -a másik véglet pl. a Kőbölcső... durva.

És hát az érzelmek. Én nem foglalkoztam előtte vele. Előre szerintem ezekre nem lehet felkészülni, mert úgyis olyan jön, amire gondolni sem mertél... az érzelmekről gőzöm sem volt. Fogalmam sem volt arról, hogy annyira intenzív lesz ez az egész, hogy úgy kifordulok magamból, ahogy a 45 év alatt egyetlen egyszer sem. Fogalmam sem volt arról, hogy én, a megtestesült optimizmus, az örök jókedv, a béke és a nyugalom szigete úgy ordítok majd, mint a sakál vagy zokogok az ágy szélén azon gondolkodva, hogy merre meneküljek, és azt latolgatva, vajon, ki ez az ember (én), merthogy én nem, az biztos.

És ezekre nincs szakirodalom, mert mindenki csak repked, mindenki csak arról beszél, hogy az anyaság szép.

És mikor már a legalján voltam, akkor jött egy Vekerdy, akinek az előadásait végig sírtam, mert rólam szólt.

És erre az érzelmi tornádóra, cunamira, vagy hívjuk akárhogy, semmi nem készít fel. Ez majd jön és megéljük, mindenki a magáét.

És szívből kívánom mindenkinek, hogy legyen minél nagyobb hasznos tudása, amit majd alkalomadtán elővehet és kívánom, hogy a legnagyobb nyitottsággal tapasztalja meg mindenki ezeket a folyamatokat és legyen benne a legnagyobb öröme! :)