2024.02.22.

 

Bianka

Olyan érdekes ez az élet. Egy elég furcsa kettős életet élek.

AZ egyik oldalon ott vagyok én, az anya, szigorúan kisbetűvel. Írom a blogot, amiben igyekszem jót is írni, de azért elég sokat panaszkodom… Gyakoratilag panaszkodok én mindenkinek, főleg anyámnak, mert Ő megért, ismer, tudja, hogy nem akarom én feladni, de azért néha teleszalad a faxom nekem is. De panaszkodok a barátnőimnek, az egyiknek vérszerinti gyereke van, de egy másik szál miatt kb pontosan tudja, miről beszélek, a másik meg maga is örökbefogadó és ha nem is full ugyanazt, de Ő is sok mindent tapasztal. Ez az oldalam nyalogatja a sebeit, néha visszasírja a gyermektelen nyugodt napjait a szép, békés előkertjét, a sorozatnézős estéket, délutánokat. Ez az oldalam időnként sajnálja magát, sokszor kötelességből teszi a dolgát, és rendszeresen menekülne ki a világból, csak, hogy kicsit csend legyen. Ez az énem nem érti a gyerekeket, nem érti a működésüket, értetlenül áll egy-egy szituációban, hogy ezt mégis hogy adta ki a rendszer…? Amikor ez az oldal kerül feljebb, akkor a veszteségeimre gondolok sokat, azokra a veszteségekre, amik a gyerekek miatt lettek főként a szabadságra. A lelkem, a testem, az elmém szabadságára gondolok sokat. Amikor ez az énem kerekedik felül, keresem a sorstársakat, azokat, akiknek ugyanilyen nehéz, és megnyugtat a tudat, hogy más is szenved a saját gyerekével. Ez ilyenkor mindig feloldoz kicsit, hogy nem csak én vagyok ilyen félresikerült füldönkívüli, csak egy szimpla ember a szimpla érzéseivel, akinek most épp ezzel a nagy falattal kell szembenéznie.

A másik oldalon pedig ott vagyok én, AZ ANYA, szigorúan nagybetűvel, aki háztartást vezet gyereket intéz, bevásárol, megfőz, felmos, egyre többször öleli meg önként a gyerekeit. Amikor ez az énem kerekedik felül, akkor én vagyok a szuperanya, aki játszótérre viszi a gyerekeit, aki bevásárol a gyerekeivel, aki engedi, hogy krumplit pucoljanak vele az esti vacsihoz. Én vagyok az anya, aki tanít, emesél, elmagyaráz, megmutatja, hogy kell rajzolni, színezni. Amikor ez az énem kerekedik felül, akkor elönt a boldogság, hogy megvagyunk már másfél éve! Másfél éve család vagyunk, négyen vagyunk, mert én egy kétgyerekes anya vagyok! Túl vagyok már nagyon sok nehézségen, vitán, hisztin, műsoron, de túl vagyok számos krokodilkönnyön, vigasztaláson, megvédésen, bátorításon is.
Biztos vagyok abban, hogy nincs még egy olyan nő a világon, aki az én gyerekeimet jobban ismeri, mint én. Még Lilla sem. Már én vagyok az, aki jobban ismerem őket, én vagyok az, aki ismeri a rezdülésüket, a szemük villanását, a kis próbálkozásaikat. Ez az énem mindig jót akar nekik, és mindig azon jár az esze, mivel kedveskedjen nekik. Ez az énem reménnyel teli és bizakodó, a jövőbe néz. Ez az énem hiszi, reméli, tudja, hogy minden fáradtság, minden agyalás, minden nehézség megéri, mert csiszolódik az a gyémánt ha lassan is.
Amikor ez az énem kerekedik felül, a lehetőségekre gondolok, és nem foglalkozom a veszteségeimmel. Azt nézem, mi vár még ránk, és nem azt, hogy mit nem tehetünk meg. Amikor ez az énem kerekedik felül, akkor is keresem a sorstársakat, és érdekel, ha valakinek rossz, de nem azért, hogy én vigaszt találjak ebben, hanem, hogy másnak vigaszt nyújtsak az Ő helyzetében.
Ez ez énem úgy tekint a múlt nehézségeire, mint lépcsőfokokra, amik ahhoz kellenek, hogy elérjük a majdani célt. Ez az énem is tudja, hogy nem vagyunk még készen, tisztában vagyok ebben az esetben is azzal, hogy nem vagyok még 100%-on, de tudom, hogy ez egy folyamat és nem is várok magamtól irreális dolgokat. Ellenben a nehézségeimet, az eémúlt másfél évem nehéz küzdelmeit arra használom, hogy a jelenben számot vetve összegezzem, hogy honnan hová jutottunk már, mi az, amit elértünk, és bátorítsam a sorstársaimat, akik még most vannak az elején, hogy nyugi, jó lesz ez.
Amikor én voltam az elején, engem bátorítottak, most én bátorítok mást. Egy évvel ezelőtt nekem mondták, hogy nyugi, elég jó vagy, most én mondom ezt másnak.
A posztjaimon, a hozzászólásaimon rendszeresen könnyeig hatódnak, mert megfogalmazom azt, amit ők nem mernek még maguknak sem bevallani.

Örülök, hogy eltelt már másfél év. Összegeztem a jelenlegi állásunkat.

A gyerekeink boldogok, kiegyensúlyozottak, énekelnek, - Julis egyre hangsabban, egyre magasabb hangokat énekel, egyre tisztábban, egyre nagyobb hangterjedelmet használ. Mondókáznak, színeseket rajzolnak, színeznek, táncolnak. Ragaszkodnak hozzánk, bújnak, ha csak tehetik, szóval nincsenek megfélelmlítve, földbe döngölve. Viszont nálunk nincs hiszti, nincs nagyon dac. Nincs vita egy áruházban, ha kér valamit. Ha hívom, jönnek, megcsinálják, amit kérek, örömmel segítenek bármikor. Az utcán szétnéznek, (legtöbbször) a boltban hangosan köszönnek. Ha szeretnének valamit kérnek, és megköszönik. Nem kütyüznek, imádnak kint lenni, együtt játszanak sokat. Ha beszélgetünk, nem szólnak bele, ha telefonálunk, akkor sem. (általában :D)  Étkezéseknél szépen esznek, az ételekben is érdeklődők, ha végeztek, nem mennek el, megköszönik az ételt.

Altatásnál megvan az esti mese, a vitamin, a puszi, ölelés, de utána az a feladat, hogy becsukják a szemüket. Utána már nincsenek plusz körök, de egy szobában vagyunk, itt vagyunk velük, csak utána már nincs tyütyögés....

Szóval szerintem rendben vagyunk, még nem minden tökéletes, de alakul.

De azt hiszem, sokan megirigyelhetnék ezt. A hisztiző gyerekek szülei, a kütyüző gyerekek szülei, a nem evős gyerekek szülei, és még sokan mások. Jók vagyunk, jó leszünk. És igen, panaszkodok sokat, mert vannak még hiányosságok és brutálisan fárasztóak tudnak lenni, ezt nehéz megszokni még másfél év távlatából is, de tényleg haladunk és minden oké.

Bernát

Jancsi már négy éves és amikor kérdez valami mondatilag nem helyeset, akkor igenis kijavítjuk, megismételjük rendesen. és ő visszaismétli, nincs ebből semmi negatív. Érdekli, mi meg segítünk, és lassan tökéletesen beszél, ragoz, még ha azt se tudja, mi az. Még én se tudom! :)
Julist már izgatja a betű, a szám, de még nem hajlandó gyakorolni őket, inkább csak játékból mondogat betű neveket, mindenféle ráció nélkül.
Nagyon sokat fejlődtek, rengeteg szabályt megtanultak, és hát persze jönnek elő újak is.

Mint Zora régebben berongyolt a szobába, rám ugrott zizegett, akarta, hogy simogassam, és nagyon!
A vécére, ha beültem ahol hozzám fért nyalogatott, dörgölődött, bújt. De mostanra megtanulta, hogy nyugodtan besétál, odajön, rám néz, én megsimogatom és aztán megy tovább. Már nem ugrál, nem őrültködik. Így vannak ezzel a gyerekek is, rájöttek, hogy nem kell üvölteni, ha az egyik csokit kap, mert a másik is kapni fog. Jancsi az egyik nap reggeilnél azt mondta hogy ebédelünk, és mivel ezt már átbeszéltük egy párszor, nagyon értetlenül álltunk… dühített mindkettőnket. Próbáltuk vele gyakoroltatni, hogy reggeli, ebéd, vacsora, de Jancsi lefagyott. Egy következő reggelen ismét elrontotta, mondom neki, hogy akkor te csak ebédnél kapsz enni, és kiosztottam a szendvicseket, anyának, Julisnak, és magamnak. Gondolván, hogy majd elkezdi hadarni, hogy reggel reggeli, délben ebéd, este esteli :) De nem… ott ült, nézelődött, beletörődött, hogy nem kap reggelit (gondolom, nem is nagyon volt éhes) én meg néztem, hogy ez a zsarolós, megfélemlítéses módszer nem jött be. Néztem ezt a kis cukibogarat, hogy nem hisztizik, nem nyavajog, csak tűri hogy szivassam. Persze egy fél perc után adtam neki is, ő meg boldogan ette a szendvicset. Néha nagyon meghatódom ezeken a kölkökön, és nem tudok elég szigorú lenni.
Igen, én vagyok a gyenge apa, aki mindig megkönyörül! Egyszerűen megsajnálom őket, mert sokszor nem értik, hogy mi a probléma, min hisztizünk már megint és ezzel mi a baj. És azt se fogják fel, amikor azt mondom, hogy most egy hétig nincs csoki, mert nem érti, hogy mi az, hogy egy hét, ők még a mában élnek.
Vicces, mikor néha megpróbálnak kijátszani minket, és nyakatekert mondatokkal az jön ki, hogy kérnek csokit. J