2024.02.25.

 

Bianka

Nagy a dilemmám a mai nap kapcsán, hogy írjak-e, és ha igen, mit és hogy.

Legszívesebben nem írnék. Egyrészt nem akarom kikiáltani a világnak ezt a napot, de azért sem akarok írni, mert már megint csak panaszkodnék, mert ez így egy fos nap volt. Nekem legalábbis. Majdnem az egész. De már annyit panaszkodtunk. Elég durva, de az van, hogy ilyen nehéz minden. És akármit, akárhogy csinálunk, akkor is nehéz, mert a gyerekek kiakasztóak. Az agyam eldobom, olyan hülyék tudnak lenni, és persze nem akarnak ők hülyék lenni, csak szimplán gyerekek. De rohadtul igazságtalan,  hogy ezt a gyerekkártyát mindig elő lehet húzni, és mindenre rá lehet mondani, hogy csak gyerek. De ha én minden nap emiatt kiakadok és panaszkodom, akkor nem húzhatom elő minden nap az anya kártyát, hogy kiakasztottak a gyerekeim. Nagyon szerencsés az, akit nem akaszt ki a gyereke. Engem minden nap ki tudnak. És nagyon sok. És nem akarok már megint panaszkodni, nem akarom ugyanazt századjára leírni.

De ha meg nem írom le, akkor meg az nem az igazság. És arról volt szó, hogy kendőzetlenül leírjuk az igazságot. Meg ha ezt most elhallgatom, az olyan, mintha én is a rózsaszín repkedős álmot próbálnám a kirakatba tenni.

Összegezve ez egy elég rossz nap volt. Nekem már összességében elegem van abból, hogy ezek semmire nem figyelnek, semmit nem tanulnak meg, nekik semmit nem kell megcsinálniuk. Hiába mondjuk el, beszéljük meg szépen, csúnyán, hogy a cipőből a homokot kint szórjuk ki a rácsra, készülnek, mintha minden rendben lenne és a földön négy kupac homok, vagyis mindketten, mindkét cipőjükből sikeresen kiszórták a homokot a földre. De az, hogy basszus, ezt nem kellett volna, vagy az első után eszébe jut és a többit odaszórja, vagy legalább bocsánatot kérnének, aaaaz nem… Elfogyott a türelmem. Minden egyes nap ugyanaz a műsor, ugyanazok a körök. És persze a semmiből nem akarok azonnal büntetéssel jönni, meg nem akarom azonnal nyakonvágni, de ha csak minden nap hármat ilyen alkalmat számolok mindenből, az is sok.
A következetesség híve vagyok, ami sokszor úgy tűnhet, hogy kötöm az ebet a karóhoz. Pedig nem az van. De azt gondolom, hogy a gyerekek határfeszegetése az pont ezen alapszik, hogy először gyanútlanul, aztán egyre tudatosabban használják ki a kiskapukat és teremtik meg azokat a helyzeteket, amikor kicsusszanhatnak a szabályok alól. És a következetességnek pont az a lényege szerintem, hogy amit megmondtam, azt be is tartom – már amikor észreveszem. Szóval próbálok következetes lenni.

A ma reggelünk nem tudom, hogy indult. Bernát már megint az egyik gyerekre kelt. Ami elég rossz érzés, mikor itt a hétvége, és lehetne aludni, de nem, mert nem bírnak csendben maradni. A hétköznapokban alig lehet őket kirobbantani az ágyból, ilyenkor meg fent kukorékolnak már hajnalban. És persze, itt is megvan a gyerekkártya, persze, hát gyerekek… de akkor is rossz, hogy nem lehet aludni.

Mikor a mosdóba mentem, Bernát kétszer is leordította valamiért Jancsit, hogy maradjon már csendben. Nem bolygattam az ügyet, igyekeztem minél hamarabb feltenni a reggelihez a virslit, és míg az készült csináltam a kávékat. Ott még kb rendben voltunk. Majd reggelihez ültünk. Mikor a gyerekek mentek a helyükre, eleve mondtam nekik, hogy szépen, csendben, egy hang nélkül reggelizzenek. Ilyenkor ez a legbiztosabb, ha csendben vannak, mert amikor már megvan egy alap hangulat, akkor minden szavuk csak olaj a tűzre. Odatettem az asztalra a szokásos ketchup-mustár-majonéz triót, mire Julis megkérdezte: ammi?
Nem tudom elmondani, mennyire dühít ez a kérdése. Pláne úgy, hogy Julis nem most kezdett már beszélni. Másfél éve is már tökéletesen tisztán beszélt, de időről időre átvesz valakitől valami baromságot (vagy kitalál magának) és most elkezdte ezeket, hogy emmi? ammi?
Az elején elmagyaráztam neki szépen, hogy ez így nem szép. Az mi?  Ez mi? Így kérdezzük. Figyeljen oda. De minden alkalommal így mondja. Már mondtam, hogy lassan szájon vágom, ha így beszél. És akkor jött a reggelinél a kérdés: ammi?, én meg mondtam, hogy jó, akkor Julis befejezte a reggelit, lehet befelé menni.
Bernát erre kiakadt, rám förmedt. Én borzasztóan dühös voltam Julisra, mert eleve azzal kezdtük a reggelit, hogy mindenki szépen, csendben reggelizik. De nem, neki nem kell csendben maradni, neki mindig meg kell csinálni a fesztivált…. Végül kint maradt, és mondtam neki, hogy síri csendben lehet reggelizni… de olyan birka módon nézett rám, meg annyira dühített akkor már még az is, hogy nem eszi a kenyeret, meg csak szétkenegeti a szószokat, hogy két falat után be is mentem, biztos ami biztos alapon. Ha nem látom, ha távol vagyok, nagyobb az esély a békére…
Helyett… Bernát kiment az udvarra, rendezkedett, talált pár dolgot, amit Zora szétszedett, így már a kutya is baj volt, bejött, tombolt, hogy kezdjek a kutyával is valamit…

Na ott már azt éreztem, hogy már semmi, sehogy nem lesz jó, így meghámoztam egy adag krumplit, amit a gázra tettem egy edénybe vízzel, felnyaláboltam a kutyát, vizet, pórázt, némi kekszet.  magamhoz vettem a kulcsot és elhúztam otthonról. A városban több kis tó van, kimentem az egyik mellé egy kutyafuttatóba.
Persze anyám hívott és bárhogy próbáltam tenni a szépet, nem tudtam beadni neki, hogy minden oké. Hát mégiscsak az anyám, egyből levette, hogy nem minden kerek. Jól kipanaszkodtam neki magam.

Borzasztóan dühített ez az egész. De nem is dühített, hanem inkább elszomorított.
Eddig is ezt éreztem, de ez a nap még jobban rávilágított erre, hogy ezt csak úgy lehet csinálni, csak úgy lehet túlélni, ha mi Bernáttal egy csapatban játszunk. Ha megvan ez a „ketten a világ ellen” dolog, akkor szembe tudunk nézni bármivel. Ha tudom, hogy mi egy csapat vagyunk, akkor jöhet bármilyen akadály, nehézség, megoldjuk. De ezzel, hogy ez a kis picsa a hülyeségével kettőnk közé ver éket, az számomra különösen fájdalmas és elszomorító.

Gondolkodtam, hogy hogy lehetett volna kikerülni mindezt? nem kellett volna rászólnom? Akkor az egy lúzerpont nekem, mert sikeresen feszegeti a határt. És most így utólag azt mondom, hogy mérlegre téve egy ilyen egész napi feszültséget, meg a lúzerpontot, nyilván a lúzerponttal úsztuk volna meg olcsóbban. De ha meg mindenhez így állunk, akkor meg ne neveljük gyereket. Akkor nőjenek, mint a paré, nem kell foglalkozni velük, nem kell fejleszteni, nem kell kijavítani, akkor mondják csak a baromságaikat, menjenek kifordított, meg szakadt ruhákba, legyenek csak beszédhibásak, meg Julis is nyugodtan legyen egy lopós, hazudós cigány picsa, akit mindenki utál majd…. hát mindegy nem?

Én ennél nyugodtabban, normálisabban, szebben már nem tudok rászólni, teljesen higgadtan mondtam a reggelinél, hogy menjen befelé. Jó, hogy nem már megsimizem közben a kis buksiját…. De nem csak ezzel kapcsolatban. Én már az első időszakhoz képest nagyon visszavettem az intenzitásból, de tartok attól, hogy ez csak bennem okoz még nagyobb feszültséget.

És most, itt van az este. Ez az egész nap lehetett volna egy jókedvű, családi vasárnap, muffinsütögetéssel, meg miegymással, helyette meg itt az este, és nem tudom, hogy ki hogy van magával, de mi Bernáttal nem nagyon beszélünk még mindig.
Én nem haragszom és nem is akarok haragot tartani, de nem nagyon volt kommunikáció a részéről, pedig vittem neki kávét, mikor hazaértem…. de így nem erőltettem a dolgot, pláne, hogy a gyerekek előtt nem akarnék veszekedni, főleg, ha nincs mód arra, hogy normálisan végigvigyük az egészet a kibékülésig.

A gyerekek a világukat nem tudják, szokás szerint. Julis jóban van magával, Jancsival. Fogalma sincs ennek a kis vakaréknak, hogy ha csak egy kicsit szót fogad, és befogja a száját, akkor ez az egész most nincs. Fogalma sincs, hogy már megint miatta áll a bál.
És persze az is eszembe jut, hogy miattam áll a bál. Hogy én nem bírom, hogy én vagyok kritikus, hogy én nem tudom elengedni, hogy nekem nem jó semmi, és akkor indul az önvád, az önmarcangolás, hogy erre én alkalmatlan vagyok, és mindenki életét elrontom.
Nem írom le, milyen gondolatok kavarognak bennem. Elkeserítő ez a helyzet.