2024.03.25.

 Bianka

Konfliktusaim magammal és a gyerekekkel…

Mai napon úgy készültem, hogy az ovi előtt elintéztem egy-két kört, amivel tudom, hogy csak a felesleges csérogás lett volna, elmentem a kisboltba a kenyérért, mert Bernát onnan szereti jobban. De az egy kisbolt, nem szeretem, ha oda bejönnek, mert ha sok az ember, nem férünk, levernek valamit, szűk a hely, stb.
Aztán elmentem a gyógyszertára pelenkáért, mert Julisnak még ugye kell, ma reggelre még az ágyát is összepisilta… no comment. De most oda sem akartam, hogy bejöjjenek, mert a múltkori körben kaptak 2000 forintot mindketten, most arra viszont nem volt keret, így azzal kapcsolatban sem akartam magyarázkodni. Ugyebár amit nem lát a szem, nem fáj a szív érte. Ilyen komplexen meg nem tudnak gondolkodni, hogy összerakják, hogy a múltkori pelenkavásárláskor kaptak pénzt, most meg nem.
Aztán elmentem még tankolni is, mert a benzinkúton sem szeretem, ha ott kotnyeleskednek, főleg most, hogy ki van számolva a pénzünk jobban, nézem, hogy mennyi tankolás fér bele, még az kell, hogy valamelyik elvonja a figyelmem, azt túl szaladjak, szóval nem, oda sem kellenek.

Így ovi utánra időzítettem a boltba menést, de azt is megbántam. Egyelőre nem is fogok velük menni mostanában. Amikor gondolkodnom, kalkulálnom, számolnom kell, akkor nem kell oda gyerek, aki félpercenként mond valami érdektelen hülyeséget, amit megértek, hogy neki fontos, nekem viszont nem és nem is érdekel, akkor meg főleg nem, mikor egyébként meg fontos dolgom lenne, és a családi érdeke, hogy én odafigyeljek.

Az oviba érve csalódottan konstatáltam, hogy Julisnak még az irányunkban mutatott rajongása is színészet. Már többször vettem észre, hogy odaérek, kint vannak az udvaron, a csapat fele odanéz, ha ebben a körben Julis is benne van, akkor ugye észrevesz, ha nincs benne, akkor legalább 2, de van, hogy 3-4 gyerek is szól neki, hogy Juliiis, Jancsiiii! Jöttek értetek! És általában az a kép fogad, hogy Jancsi ezerrel benne van valamibe, szalad, labdázik, mászik valahol és totál benne van, fel sem fogja, hogy körülötte egyébként zajlik az élet. Julis meg sokszor libikókázik és az ajtóval szemben ül, vagy valahol az ajtóhoz közel sétálgat, játszik. Julis vesz észre hamarabb. Tudomásul veszi, hogy ott vagyok és minden köszönés, mosoly, vagy bármi reakció nélkül folytatja, amit addig csinált, még el is fordul, majd eltelik pár másodperc és mintha addigra betöltődne a program, üvöltve szalad felém, hogy Anyaaaa!
Van olyan alkalom is, amikor megvárja, hogy Jancsi kezdjen el felém rohanni és abba kapcsolódik be Julis is.
Én azt gondolom, hogy ez a reakció, nem feltétlenül kell. Nem kell, hogy végig üvöltse az udvart. Nem kell, hogy kiabálva fusson elém, és azt gondolom, hogy ez normál esetben kb úgy zajlik, ahogy Jancsi esetben történik, hogy meglát, örül, és az örömének ad hangot ezzel. De ha ez csak tényleg műsor, akkor ezt lehet, hogy jó lenne vele tisztázni. Nem tudom, neki van-e erre a műsorra szüksége, vagy azt gondolja, hogy nekem van. Mert ha az utóbbi, akkor jó lenne felmenteni ez alól, mert nekem nem kell hogy Julis szerepet játszon, sőt, jó lenne, ha minél többször lennének őszinte megnyilvánulásai, mert ebből tudunk építkezni. Ráadásul így, hogy tudom, ez műsor, a reakcióm még nehezebb. Ezt nem fogom elemezgetni az óvónők előtt, de ha meg nem jól reagálok erre, engem fognak bunkónak nézni, és azt gondolni, nem szeretem a lányt, pedig szó sincs erről.

Apropó, nem szeretem…

Volt egy poszt tegnap az örökbefogadós csoportban. Egy anya az egy éves örökbefogadott kisfiával nem tud mit kezdeni. 3 hónaposan fogadták örökbe, és míg a – szintén örökbefogadott – kislányukkal semmi gondjuk nincs, addig a fiúval annál több. Nagyon durva a gyerek. Szó szerint. Üt, rúg, harap, mindenre ez a reakciója és a posztoló csaj azt írta, így nem tudja szeretni.
AZ Ő ügyében nem tudok okos lenni, mert teljesen más helyzet. Nem is ítélem meg és el, még akkor sem, ha tényleg az van, hogy nem tudja szeretni. Viszont elgondolkodtam magamon Julis kapcsán, hiszen az azért gondolom, rendesen kitűnik, hogy főleg nekem Julissal van több gondom és a poszt kapcsán azon gondolkodtam el, hogy én vajon tudnék-e így fogalmazni? Le tudnám-e írni azt, hogy nem tudom így szeretni? És határozottan az volt a válaszom, hogy nem, nem tudnék ilyet írni, és nagyon jól tettem, hogy a legmélyebb pillanatokban sem mondtam soha ilyet. Most azt gondolom, hogy az a rengeteg érzés, reakció, ami bennünk zajlik, az nagyon sok fronton valósul meg, abban van döntés, elfogadás, megértés, tapasztalat, tudás, és ez az összes minden adja azt, aminek a végén azt mondjuk, szeretem, vagy nem szeretem. És amikor azt mondja valaki, hogy nem tudom szeretni, abban szerintem inkább van az, hogy nem értem őt, vagy nem tudom értelmezni a reakcióit, vagy, hogy nem ismerem még eléggé… Szóval ezt én jobban szétbontanám.
Na de egy szónak is száz a vége, azért örülök, hogy nálunk azért nincs ilyen gond.

A minap felhívott egy friss anyuka, aki, még csak két hete anyuka. 5,5 éves kislányt fogadtak örökbe. A barátkozásnál nagy volt a szerelem, a kislány olyan volt, mint a kezesbárány aztán most hazaérkezve belendült és elkezdte kimutatni a foga fehérjét :) Hisztizik, csérog mindenért, válogat, nem eszik meg dolgokat, amikkel korábban nem volt gond. A szüleivel mi már akkor egyeztettünk, mikor megcsörrent náluk a telefon, és már akkor mondtam, hogy nyugodtan hívjanak, bármi van. Hát hívott. Panaszkodott egy kicsit, hogy ezt nehéz elviselnie. És számomra is hihetetlen, de KB ugyanazokat mondtam neki, amiket én kaptam egy évvel ezelőtt! Nagyon durva volt! Bernátnak meséltem és elsírtam magam, ahogy rám ömlött az a sok emlék. Ahogy a konyhában ülünk az egyik Házas Hétvégés családnál és a férj annyira rutinosan, egyszerűen mondja, hogy ne foglalkozz vele. Ignoráld. Hogy ezek csak műsorok és nem kell komolyan venni. És olyan hihetetlen, hogy most, hogy ennyi idő eltelt, konkrétan most vagyunk szinte napra pontosan másfél évnél, már én mondom ugyanezeket ugyanazzal a lazasággal, ahogy anno kaptam.
Annyi pluszt tettem hozzá, hogy é gyakorlati tanácsokat is adtam, pl a kajával kapcsolatban. Ami nálunk bevált, hogy amikor elkezdődött az, hogy bár ne tudta megkülönböztetni a sonkát a parizertől, azért ment a nyávogás, hogy neki csak a csirkemell sonka a jó…. Na mikor ezt elkezdte, ott egy darabig beszűntettük a terülj-terülj asztalkámat, sőt, nem is ettek kint velünk. Vajas kenyér, felvágott, paprika, aztán szevasz. Az „Ez mi???” kérdésre a válasz mindig az volt, hogy „kaja, egyed.”
Ezt javasoltam Nekik is, hogy a gyereknek nem kell látnia a teljes választékot, nem kell azzal foglalkoznia, hogy mit lehetne, vagy, hogy mások mit esznek, mert abból úgy is csak a fesztivál lesz. . Az van, kész. Persze induljunk ki abból, hogy jól főzünk, ízletes kajákat kap, bármi is kerüljön elé, soha nincs olyan, hogy valamiben hiányt szenved.

Na de visszatérve a mai napunkra, a boltban nagyon feldühített az, hogy hiába kértem szépen, normálisan, hogy maradjanak csendben, kicsit hadd gondoljam már át, hogy mi kell, folyamatosan mondták, kérdeztek, anya, nézd, anya, nézd, anya, nézd… ennek eredményeképp kétszer háromszor mentem csak körbe az egész áruházat, mert mindig elmaradt valami, és kétszer kellett sorba állni is, mert már mi következtünk volna, mikor eszembe jutott valami, persze a bolt másik feléből.

Nem volt már jó kedvem, mire végeztünk, pedig úgy indultam neki, hogy de jó lesz, elmegyünk közösen vásárolni. A kiszámolt keret mellett vettem csokit és kókuszrudat is, mindenből négyet, hogy mindenkinek jusson, de mire a kasszához értünk, már azt is megbántam, hogy egyáltalán elvittem őket magammal. A csokik így a mi szekrényünkben landoltak és pakolni sem engedtem őket a szalagra, aminek két oka volt, egyrészt rohadtul nem érdemelték meg, a másik, hogy számolnom kellett ott is, és néztem, hogy mit tegyek hátra, hogy ha valamit ott kell hagyni, akkor azért ne mínuszolni kelljen, hanem csak simán azt mondom, eddig szeretném. Persze ha segítettek volna, akkor minden mindenhova került volna agyatlanul, pedig én szeretem csoportosítani a dolgokat, ha már egyedül kell sok mindent vásárolnom, ne szívassam halálra magam, ha nem muszáj. Meg hát még pályafutásom elején a CORA hipermarketben is dolgoztam főpénztárosként, és akkor még divat volt, hogy a CORA pénztárosai csomagolnak is. Vagyis elpakolásszák szatyorba a cuccokat, méghozzá szelektálva! Nyilván nem tesszük a hypo mellé a kenyeret…. Na ez a szelektív pakolás azóta is megmaradt :)

Hazaérve újabb – nem is tudom, minek nevezzem… nem kiakadás, mert azért ez nem akkora dolog, csak olyan ó, b.meg, Julis, nem hiszem el, hogy ilyen tapló vagy… megdöbbenések ezek – szóval hazaérve veszem ki a cuccaimat: táskám (viszonylag nagy anyuka-hátitáska, telefon, kulcs, egy bevásárló szatyor. Mászok ki a kocsiból, nyitom a gyerekek ajtaját, Julis a kabátját és a rajzait, Jancsi a mackófelsőjét hozza…. Én indulok a már így is épp elég cuccaimmal hátra, hogy amit még lehet, egy körben bevigyek. Nyitom a kocsi hátulját, nézem a felhozatalt, és próbálom kitalálni, hogy legyen. Minden nehéz, nem sok mit tudnék a gyerekekre bízni, a hűtőseket mindenképp be kell vinni, a zsömlét is – azt Jancsi elbírja – és akkor megszólal Julis, hátra se nézve, hogy anya, hozod a kabátomat? Ez így egy sima hétköznap, mikor sehova nem megyünk és egyébként semmi nincs a kezemben mg azt mondanám, elmegy, bár akkor sem értem, miért ne tudná Ő behozni, de így, hogy már tele van a kezem, és még mennyit kell bevinni…. Hát néztem nagyot. Mondta neki, hogy persze drágám, nincs még elég cucc a kezemben, itt hátul annyi van, hogy hat körben sem tudjuk majd bevinni, de még ide a kabátodat is nyugodtan….
Tiktokon már biztos menne, hogy ez milyen toxic viselkedés a gyerekkel szemben és hogy ez mennyire káros a kis lelkére, de édes fa*om…. hogy lehet valaki ennyire szociálisan érzéketlen, vak, bamba, hogy ennyire nem fogja fel, mi történik körülötte.
És ez megint olyan, hogy nem azt kérem, hogy gondolkodjon helyettem, vagy tervezze meg az egész napját, csak egy kicsit figyeljen már magán kívül másra is, mert hihetetlen, hogy Jancsi, egy évvel fiatalabb, mint Ő és mindig észreveszi, hol segíthet, vagy ha valakinek épp nem megy valami, Julis szépen elnézegeti, hogy más épp fejre áll, az ugyan meg nem mozdul magától.
És lehetne azt mondani, hogy ilyenek a gyerekek, de nem, nem ilyenek. És nem tudom, hogy Julis hogy lett ilyen kis tulok. És azt sem tudom, hogy azon kívül, hogy egy csomószor belekerül ilyen szituációba és talán egyszer majd felfogja, hogy nem csak ő létezik a világon, nem tudom, hogy hogyan lehetne fejleszteni ezt, hogy szociálisan kicsit legyen érzékenyebb.
Mert egyébként meg gondoskodó lenne, csak rohadtul nem érzi, hogy mikor mire van szükség. A játszótéren is vagy áll és bambul vagy olyan kisgyerekeket gardíroz, akinek ott van az anyja, apja, és épp segítik. Julis ilyenkor ott van a szájukban, szó szerint kb 10 centiről nézi őket. Egyik nap a játszótéren ráakaszkodott egy kisfiúra, követte egyfolytában. A gyerek észrevette, kanyarodott erre-arra, Julis ment utána, követte egy méterről mint egy testőr. Minek?
De amikor meg ott voltak a tárcsás csúszkálós vackon, akkor meg nem segített a kicsiknek. A forgón hiába ő a legnagyobb, leér a lába, ne löki a forgót, lökje más. Ezekkel nagyon nehéz azonosulnom, és azt gondolom, ez is egy hosszadalmas munka lesz, sok együtt töltött idővel, mire valahogy majd remélhetőleg ráérez erre is.

Itthon még gyorsan elpakoltam és feltettem egy gyors vacsit, hogy mire Bernát fáradtan hazaér, legyen meleg vacsorája.
Jó is volt, hogy előkészítettem mindent, mert Bernát tényleg fáradt volt. Hazaérve első dolga volt, hogy intézze a kukát, amit én már kihúztam középre, hogy szem előtt legyen, mert holnap kukanap… Jön be, Julis jön, mondja, most hagyjál, dolgom van…. De Julis erre ügyet sem vet, Apa, nézd! erre mindketten leordítottuk, hogy BEFELÉ!
Kettős érzésem volt ezzel. Ha csak a tényt nézem, akkor nem jó, hogy leordítottuk a gyereket, de ha meg azt nézem, hogy a hócipőm tele volt már addigra azzal, hogy állandóan mondja és ennek már kézzel fogható kára van, így jól esett rendre inteni.

Készültem még egy bolti profiterollal is, mert a napokban Bernát akart sütit hozni, de mire hazaért, már zárva volt a cukrászda, gondoltam, ezzel kicsit meglepem.
A gyerekek nem érzik át a „nincs” fogalmát, ami azért baj, mert nem becsülnek meg semmit, és nagyon hanyagok. A „mi időnkben” már elég sokféle édesség volt, de közel sem volt azért ekkora arzenál, mint most, és nem tudom, melyik családban hogy volt, de Bernátéknál is, meg nálunk is nem volt minden nap édesség, így megbecsültük, ha kaptunk valamit. Már korábban írtuk, hogy ha volt valami, kis dobozkában valami kinyalogatnivaló, akkor az utolsó molekuláig kinyalogattuk belőle a tartalmát… a gyerekeink ezt nem érzik, nem értik és állandó méltatlankodás van abból, hogy pl ezt a mai profiterolos édességet is így ették, hogy a tányérka falán még egy jó kanálnyi fel volt kenve, amit ők már otthagytak hogy kész. Szóltam nekik, hogy még egy kicsit kapargassák már ki, vagy az ujjukkal is nyugodtan kinyalogathatják, de pár rajzoló mozdulat után kb ugyanolyan állapotban tolták elém a tányért. Már rég készültem egy olyanra, hogy egy ilyen helyzetben vagy a kanállal, vagy az ujjammal körbetekerem a tányért és a fejére, vagy az arcára kenem, ami megmaradt… Hát eljött ez a nemes pillanat, mert fogalmam sincs, hogy hogyan, de Jancsi úgy ette a desszertet, hogy az egész orra tiszta csoki volt… Gondoltam, nem lesz nagykatasztrófa, ha az arcára is kerül… Szóval elvettem a tányérját, az ujjammal körbetöröltem és az arca két oldalára odakentem, majd megmutattam neki, hogy EZ a tiszta…. lehet menni arcot mosni. Aztán segítettem neki abban is, mert két ujjal gondolta az arcmosást kivitelezni, nekem meg nincs kedvem a csokis arca utána a törölközőt kimosni.
Nem sírt, de nem tetszett neki. Végezetül mondtam, hogy jó, akkor remélem, megtanultuk, milyen a tiszta tányér, és következőleg ez nem lesz kérdés már…  Hát érdekes módon Julis egyből tudta, hogy kell tisztára nyalni a tányért… Jéééé. döbbenet.

Én nem akarok mindig ezzel a „bezzeg a mi időnkben” dumával jönni, meg azt sem szeretem, ha valaki állandóan lelkiismeret furdalást csinál az afrikai éhezőket emlegetve… de a tény meg ez, hogy fogalmuk sincs, mennyire jó dolguk van. Talán megértik egyszer.

Bocs, hogy megint panaszkodósra sikerült, de ez a napom tényleg ilyen volt, egyik baromság érte a másikat. Reménykedem, hogy a holnapunk - ami egy nevelés nélküli nap lesz és fürdőt tervezünk holnapra, - sokkal jobb és oldottabb lesz :)