2024.03.28.
Bianka
Tegnap beszélgettem az édes, drága, egyetlen kislányommal,
ugyanis az egész délutános idilli hangulat után vacsorakor elkezdett baromkodni
és mivel nem állt még helyre a hangulatom, ezért kicsit ingerültebb voltam a
szokásosnál, de próbáltam magam türtőztetni, hogy ne kerüljek padlóra minden
egyes hülyeség után.
De vacsora után annyira butaságokat csinált, hogy már ott kezdtem elveszíteni a
türelmemet és Bernát is bement a szobába, már Jancsi is bent volt, ketten
maradtunk az asztalnál és valami poént
elkezdett mondani, amikor megkérdeztem tőle, hogy Juliska! biztos vagy abban,
hogy most olyan a hangulat, hogy ezeket a poénokat kellenek?
Elkezdte a csóválni a fejét. Kérdeztem, hogy amikor ilyen butaságokat csinálsz,
akkor mi szokott történni? - és mondja, hogy elmegy a türelmem. Mondtam, igen…
na mondom akkor gyere már ide, azt beszéljünk egy kicsit erről, hogy mikor
szokott elmenni a türelmem, mi az amitől elmegy a türelmem? Elkezdte sorolni,
hogy a vacsoránál mi szokott lenni: a lába nem jól áll, meg nem hajol oda, meg
leszi magát… És tisztában vagy azzal, hogy neked van rá hatásod erre, hogy
nekem mennyire megy el a türelmem? Bólogatott.
Mondtam neki, hogy neked nagyon nagy ráhatásod van erre, sőt mi több,
továbbmegyek, neked van a legnagyobb ráhatásod erre! Mutattam neki a 10 ujjamat
és mondtam, hogy tízből kilenc alkalommal Te csinálsz olyan dolgot, amitől
elmegy a türelmem … és ha elmegy a türelmem akkor mi szokott lenni? mondja hogy
rossz a kedvem. – mondom, igen! és még? – Hangosan beszélsz. – Igen! és még? - hogy
be kell menni a sarokba, vagy guggolni - mondom igen! - És nem ölelsz meg. – Mondom,
igen! - és nem simogatod meg a buksimat - Nagyon szuper, igen! És melyik a jobb, ha
megsimogatom a buksidat és ölellek, vagy hogyha fölemelem a hangomat és el kell
menni a sarokba? – Az ölelés. – És azt tudod, hogy erre neked nagyon nagy
ráhatásod van, hogy melyik legyen? Csak a bólogatott - és mondtam neki, hogy Neked
van a legnagyobb rá hatásod arra, hogy mi történjen, mert 10-ből kilenc
alkalommal veled vitatkozom, nem Jancsival és mondtam, hogy ha ha szépen ülsz
az asztalnál, ha odafigyelsz arra, amiket mondok, meg ha szót fogatsz, meg nem
beszélsz bele, mikor apa beszél, akkor nem megy el a türelmemen, akkor nem
fogok kiabálni, akkor inkább a buksidat simogatom, és megölellek, mert az neked
is jobb és nekem is. Elmondtam neki, hogy nem szeretek vitatkozni, nem szeretek
kiabálni, nem szeretem, ha elmegy a türelmem, nem szeretem, hogy büntiből
guggolnak, vagy a sarokban ülnek. Én azt szeretem, ha jó a hangulat, ha szépen
játszanak, ha szól a zene.
Úgy látszott, hogy bement az infó. Nagy segítség volt, hogy
Jancsi nem volt ott. Mostanában sokszor veszem észre azt, hogy Julis Jancsi
hatására nem figyel. Most Julis már jobban meg tudna érteni dolgokat, ha
odafigyelne, ha nem terelné Jancsi állandóan a a figyelmét.
Nagyon szépen, békésen beszélgettünk és kérdezte, hogy nem haragszom már? és
mondtam neki, hogy nem, már nem haragszom annyira, mert most nagyon dolgozom
azon, hogy lenyugodjak és visszanyerjem a türelmemet. Láttam rajta, hogy figyel
engem, figyeli az arcomat, figyeli a reakcióimat. Jó volt ez a beszélgetést és
aztán az egész esténk ennek a fényében telt, hogy mindig tudtam szólni neki,
hogy jó, most most van olyan pillanat, amikor megy el a türelmem, és, hogy erre
kéne odafigyelni… és aztán megvolt a mese, megvolt a wc, megöleltem, megpusziltam
őket, és villám gyorsan elaludtak, minden gond nélkül.
Ma reggel pedig a húsvétról beszélgettünk, merthogy ott az
oviba már nagyon téma a húsvét, festik a tojásokat, meg nyuszi mindenhol, de,
hogy Jézus Krisztussal volt-e valami, az abszolút teljesen kimaradt és így
nekem elég furcsa ez az egész húsvétos dolog, és ez nekem nem tetszik, hogy az
ünnepeknek a keresztény mivoltát, meg az igazi lényegét, azt nem mondják el a
gyerekeknek. Szerencsére ők járnak hittanra, tehát azért a vallási alapú ünnepeinkről
azért a gyerekek tudnak valamit, de egyébként ha a hittan nem lenne, akkor az
óvoda abszolút nem támogató közeg abban, hogy egy vallásos ünnepnek legalább a
lényegét egy picikét elmagyaráznák, vagy egy picit mesélnének róla…
Így aztán ma reggel beszélgettünk erről, mert kérdeztem a
gyerekeket, hogy mit ünneplünk húsvétkor, tudják-e, beszéltek-e erről az oviban?
Jancsi volt az, aki fölhozta Jézuskát, de azt mondta, hogy hoz
nekünk fát…. Mondtam, nem-nem, az a karácsony és ugye karácsonykor ünnepeljük Jézuska
születésnapját, akkor született, karácsonykor. És persze Julis megfogta a
lényegét, hogy „megesszük a tortát”… Állandóan a zabáláson jár az esze,
hihetetlen.
Gondoltam, talán a húsvétot könnyebb megérteni a karácsonnyal, tehát mondtam,
hogy ez a két ünnep összefügg, mert Jézusnak a születését ünnepeljük
karácsonykor, húsvétkor pedig megemlékszünk arra, hogy meghalt értünk, és megünnepeljük,
hogy feltámadt.
És ebbe aztán nem is nagyon mentünk bee, úgy voltam vele,
hogy jó, ha ezt is hallják, de megérteni biztosan nem fogják. Még a halál sincs
meg nekik, talán már kapizsgálják, de, hogy aztán fel is támad valaki, mindezt
úgy, hogy eddig váltig bizonygattuk, hogy aki egyszer meghalt, az nem jön
vissza többet… Kavar a köbön :D Csóri gyerekek…
A halált már talán értik, mert ugye már an rokonunk is, és állataink is,akik
meghaltak és Őket szoktuk emlegetni, hogy a Mennyországban vannak, meg a csillagok
közt él a lelkük. Azt viszont nem bírtam ki, hogy hozzátegyem, mert ez fontos
infó, hogy ők, a szeretteink már azért lehetnek a Mennyországban, mert Jézus
meghalt értünk és feltámadt.
Ez is olyan infó, amit még szerintem felnőttként se érthetünk teljesen, de jó,
ha ezt így már hallják. Majd egyszer kivesézzük.
Ezek után még beszéltünk arról, hogy Jézus nagyon ügyes volt,
Ő a világon a legnagyobb, a legerősebb, a legügyesebb. Olyan sok embert is meg
tudott etetni, mint amennyi a karácsonyi vásáron volt, meg amikor elfogyott az
lagziban az innikéjük, akkor Jézus csodát tett és csinált még vízből.
Így ezzel a hangulattal mentünk oviba, villám gyorsan
öltöztek át, és mentek a terembe, egész jókedvűen. És ez meg is maradt
délutánra, én is jókedvűen mentem értük, az volt az elképzelésem, hogy milyen
király lesz a délutánunk, nem fog érdekelni az sem, ha valamelyik felforgatta a
világot. Kicsit félek mindig az ilyen világmegváltó szándékoktól, mert ilyenkor
szokott jönni a nagy pofára esés, hogy a gyerekeim mégsem olyan tökéletesek,
mint gondolom, de a rosszabb, hír, hogy én sem vagyok tökéletes, de még csak jó
sem…
Az oviba érve lelkendezve mesélték, hogy kaptak tojást, meg,
hogy nem beszéltek csúnyán, amit az óvónő meg is erősített. Szóval ment az
ölelés, meg, hogy büszke vagyok rád, és tényleg, őszintén örültem, őszintén
öleltem, simiztem a buksijukat, és boldog voltam.
Az óvónő annyit mondott, hogy Julissal kellene kézügyességet fejleszteni,
gyurmázni, stb, de főként rajzolni, mert nincs sikerélménye.
Hazafelé menet megbeszéltük, hogy bent a többiek mit szoktak rajzolni és Ők mit
szeretnének. Mondták, hogy cicát, kutyát, házat, kukát.
Hazaérve gyorsan megették a csokitojást, aztán nekiálltunk rajzolni. Nem
tartottam nehéz feladatnak ezt, hogy pár egyszerű rajzot megtanítsak a
gyerekeknek, hiszen igazából csak karikákról, meg vonalakról volt szó.
Megpróbáltam a realisztikus ábrázolásmódomat a végtelenségig butítani, és
összegondolni, hogy hogyan is rajzoltam 4-5 évesen az oviban házat, meg
királylányt. Végük egy cicával kezdtünk, és a kezdeti sikerek után az emberrel
folytattuk. Na és itt veszett el a projekt, ugyanis egy kis anomália lett.
Én a pont-pont-vesszőcske figurával kezdtem, annak ugye van nyaka is, meg keze,
lába, embernek tökéletes. Julisnak azonban közel sem ilyen az elképzelése egy
emberről, a fejében van a nyaka, és a fejéből nő a keze, lába, és közel akkora
szemei vannak, mint maga a fej. Ezt próbáltam rendezni, kicsit elmagyarázni, hogy
mi hol van, megnéztük egymáson, megmutattam magamon, megnézte ő is sajátmagán,
de nem ment át az üzenet. Ráadásul gyakorolni semmit nem akar, mindenre az az
első válasza, hogy nem tudom. Kérdeztem tőle, hogy megpróbáltad? – Nem – akkor hogy
mondhatsz ilyet, hogy nem tudod? Tessék próbálni, gyakorolni! Tessék legalább
megpróbálni egyszer! - de itt
megakadtunk, nem akart tovább rajzolni, pedig a cicával megpróbálkozott, és akkor
még őszintén nagyon meg is dicsértem, mert szerintem soha nem rajzolt előtte
cicát és nagyon jó lett, meglepően jó. De aztán az embernél megakadtunk és én
borzasztó dühös lettem ez a nem tudom, meg nem akarom dolgon. Ott elvesztem….
Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy min bukott el a dolog. Biztosan
sok volt neki, pedig egyébként nem volt sok. Ha tényleg érdekelné, akkor nem
lenne sok. Csak itt van a kutya elásva, hogy nem érdekli. Nem akar jobban
rajzolni, nem kíváncsi, hogy milyen egy ember, hol a nyaka, honnan nő a lába.
Nem érdekli, hogy a többiek hogy rajzolnak, ő teljesen büszkén hoz minden irka-firkát,
soha nem hallottam még tőle, hogy zavarná, hogy nem úgy teljesít. Ez vélhetően
az óvónő igénye, az ő gondja, nem Julisé. És emiatt már megint konfliktusba
kerültünk. Igazából azt sem értem, hogy amikor ott van a helyzet az oviban,
hogy „nincs sikerélménye”, akkor miért nem segítenek neki ott helyben?
És persze kell fejleszteni, rajta is vagyunk az ügyön.
Mozognak is sokat, szerintem haladunk, és kell gyurmázni, meg gyöngyöt fűzni,
meg ugrálni fél lábon, meg mindent is… és csináljuk, haladunk, de neki sok
lemaradást kell behozni, és azt meg nem is tudjuk, hogy baba-korból neki volt-e
valami elmaradt, mászás, kúszás, bármi…
Hamarosan megyünk a pedagógiai szakszolgálathoz a
vizsgálatra, és ha esetleg ott megállapítják, hogy szükség van fejlesztésre,
esetleg a TSMT tornára, amiről eddig csak jókat hallottam, az nem lenne rossz,
ha oda állami támogatással tudnánk menni, mert egyébként horror ára van annak
is.
Na minden esetre fogok beszélni az óvónővel, hogy ezt én nem
fogom erőltetni. Mondtam Julisnak is,, hogy én nem akarom így megtanítani
rajzolni, ha ő nem akarja. Majd ha már zavarja, hogy valamit nem tud, szóljon,
Addig meg olyan nyakiglábokat rajzol, amiket akar.
Nem is értem, hogy ennek, hogy „nincs sikerélménye” ez most mit akart
jelenteni? Sikerélménye bármiből lehet, abból is, ha elfingja magát és ezért
megdicsérem… Szóval akkor a kérdés még mindig az, hogy mi a cél? Dicsérjem
agyon, bármit csinál, hogy legyen sikerélménye? Vagy tanítsam meg ügyesebben
csinálni a dolgokat, hogy másoktól kapjon reális dicséretet? De ez utóbbit
nehezen tudom elképzelni úgy, hogy nem javítom ki, ha rosszul csinálja. Az meg
ugye kudarc élmény. És akkor megint jön a kérdés, hogy kell egy ötéves gyerekbe
kudarcélményeket tenni a rajzolással kapcsolatban? Nyilván nem. De ha meg a
nyakát a fejébe rajzolja, csak mondjuk neki, hogy azt kicsit lejjebb… nem?
Ó, faxom…. de nehéz ez.
Na holnap új nap, új lehetőségek :)