2024.04.25.
Bianka
Illatadó anyám….
Nem is tudom, honnan kezdjem. Talán in medias res. A
gyerekek az anyáknapjára készülnek, tanulják ezerrel a verseket. Persze, hogy
hozzák haza is, mondják egész délután. A versekben mindenféle hasonlat, és
aztán egy szó, ami nekem megüti a fülemet. Életadó anyám… Hát ő… Ez az egész
óvoda egészére igaz, mindenkinek életadó anyja van, csak az én gyerekeimnek nem
én vagyok az. Két gondolatom van, az egyik, hogy aki ezt a verset kitalálta,
teljesen elsiklott ennek a szónak a jelentése felett és egyáltalán nem gondoltak
bele abba, hogy ennek elég mély jelentése van.
A másik gondolatom, hogy aki ezt kitalálta, pontosan tudta, hogy ennek
jelentése van, és ez egy kis hátsó szándékú szúrás. Sajnos ezt is el tudom
képzelni.
Na mindegy, Bernát sem érti, hogy ezen miért akadok fenn, de nekem nagyon
megütötte a fülem. Hiába telik el akár 10 év is, és hiába leszünk olyan család,
amilyen a nagykönyvben és hiába lesznek az érzéseink, meg minden a helyén, ez
az egy örökre meg lesz különböztetve, hogy szülőanya, vagy életadó anya, és
örökanya. Persze az megint másik dolog, hogy legyen az életadó, vagy örök,
mindketten megtettük és megtesszük a gyerek érdekében azt, amit tehetünk. Az Ő
életadó anyjuk legalább lemondott róluk, esélyt adva egy új, normális életre.
Na de visszatérve a versre, amióta hallottam ezt az életadós részt, azóta ez a
vers nem a kedvencem. Azt érzem, nem nekem szól, nem is tudok benne elmerülni,
nem tudok azonosulni vele, nem is szívesen hallgatom, sőt, szinte a szemeimet
forgatom, ahogy mondja, de nyilván nem állítom le, megtanulta, lelkes, a
gyereknek gőze nincs arról, hogy ez nekem mennyire mélyre megy.
És ahogy mondja, mondja, odaér a kritikus részhez és mondja: illatadó anya…
(mivan?????) Bernáttal összenézünk…. Illatadó??? És akkor elnevettem magam, hogy
jó is lesz ez így :D Bernát hozzátette, hogy és még legalább igaz is :D
Tegnapi történések.
A telóm felmondta a szolgálatot. Először csak a netbankba
nem tudtam bejelentkezni, de aztán már semmi nem működött, hiába indítottam
újra, kapcsoltam ki és be…. Bármit indítottam el, csak fekete képernyő
fogadott.
Hosszú idő után ma mentem először fodrászhoz. Hetekkel
ezelőtt volt, hogy a fodrászt és a pszichológust úgy szerveztem egymásra, hogy
gyakorlatilag csak egy gyors festésre volt időnk, és már akkor sem vágtunk. A
nagy rohanásban nem kértem időpontot, pedig akkor szoktam, mikor még ott vagyok és fizetek. És az időpontot csak
vártam, vártam. Türelmesen kezdtem minden hetet, és mindig konstatáltam, hogy
ezen a héten sem megyek fodrászhoz. Mikor már olyan hosszú lett a hajam, mint
Koncz Zsuzsának régen, akkor néztem meg a naptárt, hogy mi a jó élet van már,
én mikor voltam és mikor megyek már???? Na a lényeg, hogy nem volt időpontom,
szóval mára kaptam végül egyet. Mentem is, jól le is vágtuk, olyan rövidre, amennyire
csak lehet.
Előtte telefont néztem. Szerettem a régit, Huawei P30 lite,
de már eléggé jó pár éves telo volt, megfáradt szegény. Majd még futok vele egy
kört, ha meglesz a másik, de nem fűzök már hozzá nagy reményeket.
No és amiért ezt most leírtam. Minden rendben volt. Bernátnak szóltam, hogy
gond van, intézte a pénzt, tette a számlámra, nézzek telefont. Beszéltem
anyámmal is messengeren, nem volt semmi gond, mentem fodrászhoz, azt is
szeretem, pénzem is volt… és mégis… rám tört egy olyan elszeparáltság, egy
olyan mély magány, egyedüllét, hogy én a kocsiban, a fodrászhoz menet úgy
sírtam, hogy alig láttam…. Nehezen tudtam megnyugodni, és nem is értettem elsőre, hogy mi a jó élet
bajom van? Hirtelen az első gondolatom az volt, hogy sajnáltam, hogy tönkrement
a szeretett telefonom. És persze, igen, sajnálom, szeretem, elégedett vagyok
vele. Nem vagyok az a típus, hogy kéthetente új dolgot veszek, ha valami jó,
azt nem cserélem le. De olyan sem vagyok, aki a végletekig ragaszkodik a
megszokott dolgaihoz még akkor is, ha az már elavult. Valahol a kettő közt
vagyok. Ha cserélni kell, hát cserélni kell, nyitott vagyok az újra. De ez most
más volt.
Egyszerűen az tört rám, hogy milyen szinten ki vagyok szolgáltatva egy
mobiltelefonnak. A mobil által hihetetlen nagy szabadságot tudunk megélni, még
akkor is, ha fizikailag be vagyunk zárva a négy fal közé. Vásárolhatunk, házhoz
hoznak mindent, fizetni tudunk, rendelni, bevásárolni, kapcsolatot tartani,
szervezni, intézkedni. Ha úgy adódik, akár mély lelki beszélgetések eszköze is
lehet… De a telefonomhoz nyúlok, ha info kell, ha térkép kell, ha orvos kell,
ha gyógyszer kell.
De most pl azt éltem meg, hogy hívni akarok valakit, nem megy. A bankszámlámon
hiába van ott a pénz, nem jutok hozzá, nem nézhetem meg, nem használhatom, mert
az sms a telefonomra jön még akkor is, ha csak belépni akarok. Ha bárhonnan
kizárom magam, e-mail, facebook, semmihez nem jutok hozzá, mert minden kód a
telefonomra jön. A tehetetlenség, az elszeparáltság tört rám.
Pedig nem voltam egyedül, körülöttem megannyi autós volt. Itthon vagyunk
Magyarországon, bármi gond lenne, szerintem az első, vagy a második ember
odaadná a mobilját, hogy telefonáljak. De mégis megtapasztalni ezt nagyon rossz
volt.
Belegondoltam abba is, hogy ha ugye jönne egy szorult helyzet. Nyakunkon a
háború, ki tudja, merre haladunk, de sokszor beszélünk arról is Bernáttal, hogy
egy pár napos áramszünet hogy bénítaná meg az országot. És az csak az egyik
része, hogy betartalékol az ember a fizikai szükségeletihez vizet, száraz árut,
meg, hogy elkezdtünk csirkét tartani… ez az egyik része. De a lelki? Én most
hogy kiakadtam, pedig itt van a gépem, az internet, volt autóm, benzin a
kocsiban… de egy három napos áramszünetnél még ennyi sincs. Ott a teljes
bizonytalanság, hogy mi van a szomszédban, mi van a rokonaiddal, mi van a
világban, meddig tart a rossz állapot. Azt gondolom, a lelki vonzata sokkal
mélyebb lesz ennek, mint azt bármikor gondoltam. Azt gondolom, hogy aki
lelkileg nem lesz toppon, az egy nagyobb válságba belerokkanhat. Érdemes erre
is készülni azért.
Meg arra is, hogy – bár nem tudom, ezt manapság hogyan lehet kivitelezni, - de
kevesebb teret kell engedni ezeknek a ketyeréknek az életünkben.
És amikor már azt gondolnám, hogy szép az élet, akkor
persze, hogy történik valami. Anyuka bejelöl facebookon, és rám ír messengeren.
A kislánya panaszkodk Julisra, hogy csúnyán viselkedik vele. Azt gondoltam,
hogy ezzel a kislánnyal jóban vannak, egyik nap, mikor mentem értük, alig
akarták elengedni egymást, összeölelkezve nevetgéltek, ugráltak és Julis
lelkendezett, hogy Kinga a barátnője. Kinga szinte minden reggel jön, köszön
nekünk, én tényleg azt gondoltam, minden oké. És akkor most azt mondja anyuka a
telefonban, hogy Kinga ma sírt, mert Julis bántotta, hátbaverte, csúnyát
mondott rá és az anyukájára és megszorította a karját. Ahogy letettük a
telefont, Julis pont jött befelé, ,megkérdeztem erről. Először hallgatott, majd
mondott néhány dolgot. Azt mondja, Kinga is bántotta és csúnyát mondott rá.
Több szinten ki vagyok akadva.
1. Ha bántják, ezt miért nem mondja?
2. Kérdeztem, hogy miért nem szól az óvónőnek? Mire azt mondta, hogy mert az
óvónő elhajtja őket… Értem én, hogy minden kis baromsággal nem kell menni
árulkodni, de ez nem minden kis baromság kategória, ha este 8-kor felhív miatta
az anyuka.
3. Én mindent megértek, azt is tudom, gondolom, hogy a gyerekek ebből is
tanulnak, így tanulják meg, hogy hogy kell normálisan elintézni a dolgokat,
egyenesen, nem önbíráskodva… de attól meg már a hócipőm tele van, hogy mindkét
kis szarházi megkavarja a szart és mindig én állok a szőnyeg szélén, minden
anyuka engem talál meg, minden óvónő nekem sírja el a panaszát, és soha nem
lehet egy nyugodt hetem, mert valami szarkavarás mindig van…
Alig várom a vasárnapi szembesítést, hogy a két kis liba mit fog majd
összehazudozni. De szembesítés lesz, az tuti.